1810. október 12-én rendezték I. Lajos bajor király esküvőjét a Sachsen-Hildburghausen házból származó Theresie hercegnővel, ebből az öt napig dúló, népünnepéllyé fajuló eseményből nőtt ki az Oktoberfest Münchenben.
Az idén szeptember 16-án kezdődő és október 3-án záruló 173. fesztiválra kevesebb látogató érkezett, mint tavaly („már volt két nagy buli eddig, a vébé és a pápalátogatás”, nyilatkozta egy sörmérő), a németek mégis joggal nevezik a világ legnagyobb népünnepélyének. Utóbbi már az U-bahnon is markánsan igazolódik: a tömbökben álló, szinte szeletelhető visszaböfögött sör- és hagymaszag elegye az „istenadta” erős jelenlétére utal, a szerelvényekbe bedobóemberek raja sikeríti be a malátától szagló népséget, katonaságot. Dirndli és ördögbőrnadrág járja, tortakrémvastag zokni, a bajor színeket (fehér-kék) viselő csúcsos nemezkalap – és valami bárgyú, minden szellemtől elhagyott tekintet. Igaza van a helyi sajtónak, az idei Fest még bajorabb, még családiasabb, még „népiesebb”, mint a legutóbbiak.
Maga a színtér („Die Wiesn”) lenyűgöző: a hatalmas, többnyire 6-8 ezer embert megemészteni képes sátrak, („Zelt”) falatozók, valamint a legmodernebb vurstlilétesítmények sora egészen a Bavaria emlékműig nyúlik; Bajorország védőszentje alatt szelíd hajlású dombocska várja a megkönnyebbülni vágyót. A dicsőség csarnoka előtt álló 18 méteres bronzhölgy kezében tölgyfalombból font koszorú – talán azok homlokát díszítendi majd, akik képesek józanul eljutni idáig.
Bajort és embert próbáló vállalkozás, és aki a részegség fokozatait vágyik búvárolni, itt reprezentatív mintára lel: a csendesebbnek csak kigúvad a szeme, egy másiknak májsajt („Leberkäse”) színűvé vörösödik az arca; az egyik szédületes, kanti bonyolultságú kacskaringókban dülöngél, mégsem fog talajt, a másik egy helyben ring; van, aki csendesen nyáladzik maga elé; akad, aki apatikusan nadrágjába vizel, noha a rendezvény elnyerhetné a világ legnagyobb mellékhelyisége titulust is – ellentétben a Kossuth térrel, a vécék itt félméterenként pacsiznak egymással. Egyikükről tévesen állította egy üvegrészeg suhanc, hogy tele van hányva („vollkotzt”), Recenzens semmi ilyet nem észlelt. Vagyis megállapítható: az a legrészegebb német, aki hazudik.
Mert nagyon őszinte ez az emberhecc; minden leplezetlenül önmaga, és noha rémesen ízléstelen, alapjában véve azért semmi sem elviselhetetlenül ellenszenves. Aki arról vizionál, hogy a sörpuccs is a müncheni Hofbräuhausból indult el, és hát így meg úgy, a söröző meg a zenére ringatózó („schunkeln”) németek, az jobb, ha otthon hagyja előítéleteit („Vorurteil”). Rec. sok vihart megélt szakállára mondja, hogy politika, zsidózás ismeretlen fogalom itt. Egyébként is a ringás helyett inkább az asztalra ugrás és azon a leszakadásig tartó táncolás dukál – de hát a bajor asztalok még világháborúban sem rogynak össze, minden kétségbeejtően tartós, és egészében is minden iszonyatosan túldimenzionált. A korsó egyliteres („Ma§”), bár erős utánajárással kisebb pohárral is kapni (de minek??!); a perec („Brezl”) kamaszpajzs méretű, rajta szarvasbogárnyi sódarabok; a sült csirke („Brathendl”) a félnél indul, akár a kacsa („Ente”), ökörből akad zsemlényi adag is („Ochsensemmel”), de ebbe két magyar péksütemény belefér.
Az elszánt fogyasztói dühöt
látva az árak is begerjednek: a Maßt átlagban 7,40 euróért mérik, a csirke 8 körül van, a kacsa 10 táján csönget, az ökörszendvics pontosan egy ötös. Persze, ha asztalnál eszünk, akkor számoljunk minderre még legalább 40 százalékot.
Asztalt kapni kívül még csak lehet, de bent, a sátorban szinte képtelenség. Majdnem minden hely már hetekkel, hónapokkal korábban rezerváltatott, a sörsátrak bejáratánál kifüggesztett lista tájékoztat a foglalások idejéről és pontos helyéről, egész közösségek, munkahelyi kollektívák jönnek ide lazítani. Minden pakkra megy, minden tökéletesen szervezett. A pincérek és pincérnők ravatal méretű tálcákkal járnak, szájukban síp, ennek segélyével törnek utat a nekiszilajodott tömegben. De itt ismét a kettős, az egyrészt holdkórosan vadromantikus, másrészt colstokszerűen („Zollstock”) fegyelmezett német néplélekkel találkozni. Legyen bár a Horst vagy az Uli seggrészeg („saubesoffen”), a sípszó hallatán alázatosan odébb dülöngél, és ha fizetésre kerül a sor (márpedig a felszolgálók minden kiszállításkor azonnal kasszíroznak), egyből haptákba vágják magukat, és zokszó nélkül perkálják le a hajmeresztő összegeket (egy újság kimutatása szerint egy szakmunkás nagyjából 60 percet dolgozik egy itteni korsó sörért), hogy egy szempillantás („Augenblick”) múlva visszazuhanjanak az asztal alá, vagy éppen felhágjanak a tetejére, folytatni a táncikát.
És a nagy pénzért rendkívül jó minőség jár. Az ünnepre külön főzött sör („Festbier”) tényleg isteni, minden fogás tökéletes, és aki undorodik a bajor konyhától, az nyárson sütött halak („Steckerlfisch”) tömkelegével eheti magát édesvízire a Fischer-Vroni nevű sátorban. És persze fel lehet hajtani bort is („Weinzelt”) meg vegetáriánust, de Rec. csak ismételni tudja: ugyan minek??!! A kérdés szónoki, válasz nincs rá, vagy csak ez: aki úgy dönt, hogy ide eljön, az fogadja el pár órára ennek a világnak a törvényeit. Hiszen nem kötelező bőrnadrágba vágni magad és elénekelni a Guantanamera dallamára a muzikális németek egyik világbajnoki leleményét: „Tschüss, Maradona, wir siegen, tschüss, Maradona!” Aki beveszi, vegye be.
– banza –
