Forrás: Hitközségi Híradó ONLINE (www.menhaz.sk)

Wekerle, felszabadulás, teendők – 18. rész

Mikor az „unalmas névsorkörmölés szünetelt az Üvegházban, akkor sem ásítoztunk ölbe tett kézzel, mindig kerestünk valamilyen elfoglaltságot, amiről úgy véltük, hogy a jövőben (!) hasznos lesz. A különböző ifjúsági mozgalmak tagjai a ház, lehetőleg távol eső sarkaiban kerestek maguknak helyet, ahol együtt lehettek, és valamilyen mozgalmi tevékenységet fejthettek ki. Voltak, akik a padlás egyik sarkába húzódtak, másoknak éppen egy másik sarok „tetszett vagy jutott. A mi mozgalmunk a pincét választotta. Az ott raktározott üvegkockákból határfalat építettünk „területünk megjelölésére, hogy helyet biztosítsunk az utánunk érkező embereink számára.

Elkezdtem fordítani, németről magyarra, egy cionista témájú könyvét (mert éppen az volt kéznél). Akadt egy csinos önkéntes lány, akinek „jó írása volt és neki mondtam tollba a fordítást. Nem tudom honnan vettünk ehhez egy üres füzetet. Egy más ötlet volt összegyűjteni az utókor számára az összes héber, palesztinai dalokat, magyar fordításukkal együtt, amiket a mozgalomban, olyan áhítatosan énekeltünk. Mindez, egyrészt szórakozás is volt és meg voltunk róla győződve, hogy történelmi értékű munkát végzünk. Voltak „komolyabb megbeszélések is a „jövőt illetőleg, ami persze jóval a láthatáron túl volt és majdnem utópiának számított.

Közeledett a Chanuka és elhatároztuk, hogy az első estét megünnepeljük egy aktuális paródiával a feszült hangulatot oldva egy kicsit. Az Üvegházat kineveztük a modern Nóé bárkájának, a vezetőit Nóé családjának és a künn zajló vihart a mindent elnyelő Özönvíznek. Már hallatszottak az ágyúlövések és tudtuk, hogy a front közeledik. A legfontosabb célunkat elértük. Az „előadás művészeti értékéről nem beszélve, a házban bennszorult százak nagyokat nevettek az előadás folyamán, és a végén tapssal jutalmaztak meg bennünket.

A zsúfoltság az Üvegházban rohamosan nőtt. A menlevelek segítségével kiszabadított munka-szolgálatosok százait hozták oda. A bezsúfolt lakók száma meghaladta a 2000-et (egyesek szerint, a 4000-et) és ez a helyzet lehetetlenné tett minden munkát. A Mentési Bizottság, a tevékeny csoporttal együtt, átköltözött a közeli Wekerle utca 17-be, ami szintén bizonyos fokú védettséget élvezett. Én is az átköltözők között voltam. Egy kis szobácskában, közvetlen a zuhanyozó mellett (valószínűleg valamikor öltöző szoba volt) harmadmagammal voltam elszállásolva. Ott, legalább, lehetett naponta mosakodni. Persze, dolgozni is lehetett, nem emlékszem, mit, valószínűleg, folytattuk a névsor írását.

Egy délelőtt, a kapuban álló őrségtől jelentették, hogy egy Róth Chaja nevű, csinos, fiatal lány keres engem. Azt mondja, hogy ő Róth Sosa nővére, ismerem-e. Róth Sosát nem ismertem személyesen, de tudtam, hogy a mozgalom aktív tagja. Kértem, hogy a vendéget küldjék fel hozzám. Az őrnek, úgy látszik, jó szeme volt. Egy jól öltözött (azokban a napokban!), mosolygó lányt fogadtam. Mesélte, hogy Sosa, húga, a Mentési bizottság vonatjával elutazott, állítólag, Palesztinába (mint az én testvéreim). Ő az édesanyjával, valahol bujkál, „árja iratokkal és jött valami élelmiszert szerezni, amiben súlyos hiány volt a városban. A ház udvarán, ugyanis, volt a nagy élelmiszer raktár, ahonnan a „védett házakat, az Üvegházat, a gyerekotthonokat és részben, a gettót élelmezték. A raktárt Teichman Efra vezette. Felajánlottam vendégemnek, hogy lekísérem (a második emeletről) a földszintre, a raktárba és mondok egy jó szót Efrának, az érdekében. Lemenet, valamilyen palesztinai nótát fütyörésztem, mire Chaja megkérdezte, hogyan van kedvem fütyülni, ebben a szörnyű helyzetben. „Mi történhetik, kérdeztem, legfeljebb megúsztatnak a Dunában! (akkoriban, ugyanis, a nyilas bitangok, csoportokban vitték az elfogott zsidókat, a Duna partra, és ott sortüzet nyitottak rájuk. A zajló Duna vize piroslott a zsidó vértől). Chaja zavarba jött akasztófahumorom hallatára. Elbúcsúztunk a raktár bejáratánál.

Az ostrom egyre nehezebb lett. Már nem lehetett a föld színe fölött tartózkodni. Mindenki az óvóhelyre szorult, nem csak a légitámadások miatt. A csatazaj egyre közeledett, míg január 18-án arra az örömhírre ébredtünk, hogy szovjet katonák szaladgálnak az utcán. Nem tudom leírni, mit éreztem abban a pillanatban. Az a szörnyű, nyomasztó érzés, ami mérhetetlen súlyával nehezedett, valahová, a tudatom mögé, egy csapásra eltűnt. Úgy éreztem, hogy lebegek a megkönnyebbüléstől. Ez az érzés tartott, dacára a kiábrándulásnak, amit a szovjet katonák barbár viselkedése okozott. Az ostrom utolsó napjaiban a nyilasok, az Üvegház előtt meggyilkolták a Mentési Bizottság három központi emberét, Weisz Arthurt, Komoly Ottót és Hunwald Szimchát. Béke poraikra.

Az utcákon megfagyott lovak hevertek, a mocskos hóban és emberek fejszékkel vágták belőlük a fagyott húst. Katonai autók roncsai tanúskodtak a súlyos harcokról, amik az utóbbi napokban, városszerte folytak. Alig volt ház, amit nem ért találat, vagy legalább golyószóró nyomai a homlokzatán. Hová lett a szép Budapest?! Nem volt idő ezen tűnődni, mert rengeteg munka várt ránk.

A mozgalom, a Nemzetközi Vöröskereszt neve alatt, gyermekotthonokat létesített, a náci, de főleg a nyilas uralom alatt elárvult, vagy elhagyott gyerekek gondozására. Ezeknek a személyzete a mi, önkéntes embereinkből került ki. Az ellátás, a szörnyű élelmiszerhiány korában, Efra feladata és gondja volt. Dacára a nagybetűs tábláknak, amik a bejáratoknál bizonyították, hogy a ház a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt áll, a nyilasok több helyen elvitték a személyzet embereit, és a gyerekeket a sorsukra hagyták, ha nem gyilkolták meg a helyszínen. Az első megbízatásom egy ilyen házba vitt. Velem volt két, vagy három lány, egy vég vászon és élelmiszer csomagok. A látvány, ami a szemeink elé tárult, leírhatatlan. Kis gyerekek, jóformán csecsemők és nagyobbacskák, 5-6 éves korig, többen egy ágyban, élő és halott gyerekek, dizentériás piszokban és tetvesen, sírnak, visítanak, kenyeret és az anyjukat kérik. A bűz, ami az egész házat betöltötte, kibírhatatlan volt. A legszörnyűbb volt a 10-12 halott gyerek, kiterítve az előszobában, a padlón. Ebben a kétségbeejtő helyzetben kellett „rendet tennünk, de, elsősorban, a gyerekeket megmenteni. Kivettük a kis, hideg hullákat az ágyakból, ahol élő gyerekekkel voltak együtt. Voltak üres ágyak is, és rejtély volt, ki tett be 4–5 gyereket egy-egy ágyba. Csak azok tehették, akik a személyzetet elvitték. Kezdtük „tisztába tenni a gyerekeket. A vég vászonból vágtunk tiszta pelenkákat és lepedőket. De a dizentéria erősebb volt nálunk. Készítettünk valami darakását, tejporból, de a gyerekek sírtak, kenyeret akartak. Egy nagyobbacska húst kért. Nem volt sem ez, sem az, a raktárunkban. Tanácstalanul és kétségbeesetten álltunk, mikor benyitott egy szovjet katona és kérdezte, mi van itt. A szeme körüljárt, keresve, mit lehet elvinni. Összeszedtük minden cseh, szlovák és orosz tudásunkat, megmagyarázni, hogy mi van ott, és mit csinálunk. Látta a beteg és a halott gyerekeket, és öklét rázva, egy nagyot káromkodott, ahogy kirohant az otthonból. Fél óra múlva visszajött, egy tiszttel és még két katonával, akik több zsák élelmet, cukrot, lisztet, rizst és kenyeret hoztak. Ilyesmit már régen nem láttunk Budapesten. Ez a meglepő és nagylelkű adomány megmentette sok gyerek életét a Teleki Pál utcai otthonban. Bár ez egy egyedülálló gesztus volt, mégis megmutatta, hogy vannak emberséges és jó érzésű orosz katonák is.

Embereink szétszéledtek a többi, hasonló otthonokba is, ahol, emberfeletti odaadással és végtelen szeretettel, megmentettek vagy hatezer gyereket, akiket összegyűjtöttek és elvittek Békéscsabára, egy nagy gyűjtő otthonba, mert ott az élelmezés sokkal könnyebb volt. Vajda Józsi gondoskodott az élelem beszerzéséről. Ott összeszedték magukat és kihozták őket Palesztinába, gyermekotthonokba.

Kaptam még egy megbízatást, egy lengyel árvaházban, mint oktató és tanító. A gyerekek szülei, vagy a háborúban pusztultak el, vagy, miután átszöktek Magyarországra, a német, vagy a magyar hatóságok kezébe kerültek és nyomuk veszett. Első és fő feladatom volt, bepótolni velük, amit az iskolából elmulasztottak. 6-18 évesek voltak. Persze, a nagy nehézség a nyelv volt. Nagyrészük alig beszélt magyarul, csak lengyelül és részben, jiddisül. Én, viszont lengyelül nem tudtam. Felhasználtam a jiddist, amit ők más kiejtéssel beszélték, mint én, amire még emlékeztem a szlovákból, és valamennyit a csehből. Zökkenőkkel, sok humorral, de tanultunk és, ami a legfontosabb – haladtunk. Nem voltak tankönyveink, sem tanrend, de volt sok jóakarat, készség és tanulni vágyás. Az otthon vezetői, Dr. Osterweil, egy lengyel orvos és neje, meg voltak elégedve az eredménnyel.

Az oktató munkával párhuzamosan, részt vettem egy otthon létesítésében, a mozgalom „felnőtt (kb. 20 éven felüliek) korosztálya számára, Zuglóban, az Ilosvai úton, egy szép, kis villában. Ez egy „Háchsárá (előkészítő) volt a leendő, kibuci, kollektív életformára. Mivel a városi közlekedés még nem működött, az utat Zuglóból a Szentkirály utcáig (az árvaházba, közel a Károly körúthoz), naponta, oda vissza, gyalog tettem meg (jól kilépve, több mint másfél óra, egy irányba).

Weisz Jehosua

Givatayim, Izrael