Forrás: ÉS

Zsidó vagy izraelita?

Érvek és ellenérvek a zsidóság kisebbségi státusáról

Az utóbbi évek egyik legvehemensebb vitája folyik a zsidóság nemzeti kisebbséggé nyilvánítása körül, ami azért alakult ki, mert pár magánszemély akciót indított annak érdekében, hogy a magyar zsidóság nemzeti kisebbségi státust kapjon. A hivatalos zsidóság, a hitközségi vezetés persze rögtön élesen visszautasította a kezdeményezést, sőt: azt is bejelentette, hogy minden lehetséges fórumon vétót emel a kezdeményezés ellen. A hitközségi vélemény mellett, nem sokkal utána jelent meg Kőbányai János írása (ÉS, 2005/46. – a szerk.), majd az arra szervezett szöveg-aláírásgyűjtemény (Népszabadság, nov. 24.), mely szintén elutasította a nemzetiségi követeléseket.

De milyen érvek és ellenérvek merültek fel a vita során?

A nemzeti kisebbség proponensei váltig állítják azt, hogy a Mazsihisz csak a vallásos zsidókat képviseli, ám az ennél jóval szélesebb rétegeket felvonultató magyar zsidóságnak járó állami támogatást kizárólag ők veszik fel. Ráadásul, ezen kívül nincs is más zsidó politikai érdekképviselet, holott a nem vallásos zsidóknak is van véleményük, s az sokszor eltér a Mazsihiszétől. Egyébként pedig – mondják – a Mazsihisz hegemón helyzetre törekszik, és a többi zsidó szervezetet is bekebelezte, hiszen tőle függ a többiek költségvetése. Ebben van igazság, bár a szerencsétlen helyzet inkább a magyar zsidóság státusának deklarálásában és az állami költségvetési támogatásban rejlik. A magyar zsidóságot vallásfelekezetként tartják számon s 1895-ben vették fel a ma már meglehetősen anakronisztikusnak számító „történelmi egyházak” sorába. Ennélfogva a magyar zsidókat – legalábbis az állam szempontjából – tényleg bekényszerítették a történeti „egyház” mezébe, s bár – kezdetben nem pártolták állami támogatással az új „egyház” térnyerését – ezen a helyzeten az a kommunista egyházi politika, mely egy kézben akarta tartani a zsidó ügyeket, tovább rontott, hiszen a kiemelt vallási státus mellé kiemelt költségvetési támogatást is adott. Az elmúlt évtizedekben a nagyfokú elvallástalanodás és a zsidóság kizárólagos religióvá minősítése kéz a kézben járt, így a Mazsihisz ma már tényleg nem képvisel többet pár ezer embernél. Kizárólag templomkörzetekből lehet mandátumhoz jutni, akár a Budapesti Zsidó Hitközség (BZsH), akár a Mazsihisz közgyűléseibe, ami meglehetősen korlátozza a nem vallásos zsidóság jogait, s kizárja a nem vallásos vagy nem a zsidó jog (halaha) szerinti zsidó emberek zsidó közösségi integrációját és egyben a zsidóságnak juttatott összegek feletti diszponálását. A hitközség hegemóniája tehát a magyar állam és a bebetonozódott hivatalos zsidó establishment közös érdekévé magasztosult s nem sikerült pluralisztikusabbá varázsolni a zsidó képviseletet. A hitközség továbbra is az erő pozíciójából tárgyal a többi zsidó szervezettel és kísérletet sem tesz arra, hogy tényleg a magyar zsidóság tömegeinek érdekét képviselje, pláne nem arra, hogy bevonja őket döntéshozatali folyamatába. Vagy ha mégis megpróbálkozik ezzel, akkor az olyan kontroverziális cselekedeteket jelentett, mint a gyűlöletbeszéd-törvény melletti kiállás, mely – végül is – az Alkotmánybíróság vétóján bukott meg.

A nemzetiségi zsidók további érve az, hogy a zsidóság nemcsak vallás, hanem nép és – mivel a hitközség kizárólag a vallásos zsidókat képviseli – politikai szempontból van szükség ezen új státus létrehozására. Ez pusztán féligazság, hiszen a zsidóság mibenlétének nem kell feltétlenül megfelelnie egy olyan adott és esetleges jogi kategóriának, mint amilyen a „nemzeti kisebbség”, s ez fontos különbség. Jogi státus és identitás nem feleltehető meg automatikusan egymásnak, sokszor nincs is megfelelő jogi kategória egy identitás leírására. Svédország kivételével nincs is olyan ország Európában, ahol a zsidóság jogilag nemzeti kisebbség lenne, ráadásul ez a státus is nyugodtan függetleníthető a tényleges asszimilációs/integrációs/akkulturációs foktól, mely egyébként a svéd zsidók esetében is „magas” és jelentős. Ám miért nem követelik más országokban a nemzeti-kisebbségi státust? Azért, mert a nyugat-európai zsidó többség közösségi élete pluralisztikus és – többé-kevésbé – önfenntartó, nincs rászorulva arra, hogy állami elismerésben és apanázsban részesüljön. A Board of Deputies (az angol zsidók szervezete) vagy a CRIF (a franciáké) igazi ernyőszervezet, és nem hegemón szerveződés. Az etnikai kisebbségi zsidóság – s ebben igaza van Heller Ágnesnek – ugyanis állami emlőktől teszi függővé magát, vagyis az államtól várja azt, hogy a törvényi szabályozás révén hatalmat és pénzt biztosítson a saját maga számára, s utat nyit egy olyan állapot irányába, melyben a zsidóság állami regisztrációja újabb költségvetési pénzeket mozgósít. Ugyanakkor ugyanez a hitközségi szervezetről is elmondható, hiszen milliárdos büdzsével rendelkezik ez a fajta „vallásos zsidóság” (melyet a létező zsidó infrastruktúra fenntartására is fordít), s görcsös ragaszkodását monopolhelyzetéhez ennek a támogatásnak a kizárólagos igénye is magyarázza. Ugyanakkor a kisebbségi zsidók megnyilvánulása arra utal, hogy a magyar zsidók nem tartják megfelelőnek a pillanatnyi zsidó képviseletet, hiszen a létező költségvetési támogatás általában megszelídíti a harcias hangokat. Nagy az esély arra, hogy a „kisebbségi” zsidók ugyanígy fognak viselkedni, amennyiben költségvetési támogatáshoz jutnak, hiszen attól az államtól akarnak majd kapni valamit, amely egyben a „munkáltatójuk” is. S hasonlóan a hivatalos zsidó érdekképviselethez, a legtöbb esetben az állammal, a nagy politikai pártokkal történő modus vivendi mellett fogják letenni a voksukat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy „hivatalból” konfrontálódni kell, ám egy esetleges konfrontáció mértékét – mely azért mégis csak a liberális demokrácia motorja – korlátozni fogja a hivatalos apanázs.

A Mazsihisz arra is többször hivatkozott, hogy kizárólag a vallásos zsidók az igazi zsidók. Igen ám, de ez a vélemény legalább anynyira vallásellenes, mint az, amelyik azt állítaná, hogy csak az ateista zsidók a zsidók. Ugyanis a „vallás” szó – melynek a héberben a daat a megfelelője (lehet „hit” vagy „vélemény”) – kifejezetten a keresztény kultúra terméke, ahol etnikai és vallási dimenzió, éppen a keresztény teológia következtében is kettévált. A zsidóságban viszont – az iszlámhoz hasonlóan – ezek a dimenziók szorosan összetartoznak, a (zsidó) „hitnek” a mértékegysége a (zsidó) ember, akinek a fennállását nem bizonyos hittételek elfogadása, hanem a halakhikus normák biztosítják. Úgyhogy itt pusztán arról van szó, hogy a Mazsihisz – visszaélve a zsidóságot érintő tudatlansággal – saját praktikus érdekei mentén tájékoztatja félre a közvéleményt.

Érvként merült fel még az etnikai kisebbségi véleménnyel szemben az, hogy nincs legitimitása, azaz nem képviseli a magyarországi zsidóság jó részét, erre sem felhatalmazásuk, sem megbízatásuk nincsen a kisebbségi státust akaróknak. Ez egyrészt igaz, másrészt nem, hiszen – ha pusztán a demokratikus dimenziót figyeljük – tényleg nem legitim az új státus, hiszen semmilyen közvélemény-kutatás/szavazás nem támasztja alá azt az igényt, hogy a magyar zsidók éppen ilyen képviseletre vágynának, és hogy elutasítanák a vallási alapú identifikációt. Ugyanakkor a Mazsihisz is nehéz helyzetbe kerülne, hogyha a legitimáció demokratikus dimenziója felől vizsgálnánk létezése jogosságát, támogatása mértékét, hiszen a Kovács András szociológus által koordinált, a magyarországi zsidóságról (Zsidók és zsidóság a mai Magyarországon, Szombat, 2002) szóló kutatás bebizonyította, hogy a magyarországi zsidóság sokkal nagyobb népesség annál, mint amelyet a Mazsihisz számon tart. Ám a legitimáció – történeti értelmében véve – nem a kisebbségiek mellett „dolgozik”, hiszen a múltban tényleg nem volt ilyen képviselete a zsidóknak, hacsak nem számolunk a különféle cionista szervezetekkel, melyek ugyanakkor a hitközségtől függetlenül és etnikai-kisebbségi alapon, ám állami támogatás és az állami intézményrendszerbe való beágyazottság nélkül működtek. Szóval, a történelmi legitimáció, a megszokottság és az állami oldalról elvárt kiszámíthatóság is a hivatalos establishment álláspontja mellett teszi le a voksát. Az állam és „a” hitközség megszokta egymást, új szereplők csak megzavarnák a „történelmileg kialakult” kapcsolatot.

Van az ellenérvelésekben valami lényegi, ami a holokauszt tapasztalatai adta félelemből fakad, nevezetesen, hogy az új státus a zsidók elkülönüléséhez vezet s – az etnikai-kisebbségi státussal – a magyar társadalom ismét külön testként fogja kezelni a zsidókat, ami jogi diszkriminációba, majd üldözésbe torkollik. Ezt a véleményt sokan vallják, s tulajdonképpen az ezen nézetet vallóknak tökéletesen megfelel a Mazsihisz keretei között működő zsidóság. Ám – hacsak nem tartjuk fenn a „fasiszta ország” imágóját – miért gondoljuk azt, hogy a magyar társadalom a zsidókat csak „mózesvallású” magyarokként fogadja el, s csak a vallási megkülönböztetés számít. Tehát ez az érv azért rossz, mert a külső környezet tételezett reakciójától tenné függővé saját identitását és az erre referáló jogi státust. Az sem hihető továbbá, hogy kizárólag a vallási identitás vállalása menti meg a zsidóságot, hiszen a külön „történelmi egyházi” költségvetési bónusz is lehet olyan erős „elkülönítő” tényező, mint a kisebbségi önkormányzat. A zsidóüldözések korára történő hivatkozás ráadásul azért is hamis, mert a zsidóság törvényi diszkriminációja nem oka, hanem a következménye volt az antiszemitizmusnak, s a mostan szóban forgó kisebbségi státus pedig nem antiszemita társadalmi környezet terméke, nem akar jogfosztani senkit, így korántsem diszkriminatív.

Az egyik jeles opponensnek, Kőbányai Jánosnak és társainak ellenvéleménye valamiféle olyan magyar-zsidó szimbiózisra utal, melynek lelki mozgatórugóit és „igazságát” Auschwitz már rég elsöpörte. Ráadásul főbb hivatkozási pontjai, tehát pl. hogy a zsidóság a „magyar nemzet és kultúra” dominanciájának erősítésének igényét képviselte „éppen más, Trianont érlelő igényekkel szemben”, olyan mértékben retrográdnak és anakronisztikusnak hat ma, 2005-ben, hogy különleges argumentációra sincs szükség cáfolására, hiszen ezt a fajta egybeforrottságot, melynek gyakorlati okai voltak, s nem az igazságot, hanem a magyar politikai szupremáciát volt hivatva képviselni, igazolni és megvalósítani, maga a történelem tette semmissé akkor, amikor az első világháború végén felborította a magyar politikai osztály uralmát a Kárpát-medencében, és a vészkorszakban kulminálódó eseménysorával a kulturális-etnikai összetartozást is megkérdőjelezte. A magyar társadalom zsidó és nem zsidó tagjai között más „aszszimilációs szerződést” persze lehetett volna vagy lehetne kötni (már amennyiben a zsidóság nem asszimilálódik tovább a semmibe), de magyar nacionalista érvekre, azaz a Kárpát-medence népei között játszódó hajdani demográfiai meccsben játszott szerepre, tehát a magyar zsidóság asszimilációs magyar – többek között a románok, szlovákok és szerbek (etc.) nemzetállami igényeivel szembeni – teljesítményeire történő hivatkozással biztosan nem lehet a kisebbségi státus ellen érvelni. Ez az érvelés maximum arra jó, hogy a tradicionális magyar jobboldalt próbálja arról meggyőzni, hogy a zsidók – hiába léteznek köztük disszimilánsok, és hiába történt meg a vészkorszak – csak és kizárólag magyarok – etnikailag, és így e többség része.

Ám ennek az egész kisebbségi felvetésnek semmi értelme nem lenne, ha a hivatalos zsidó érdekképviselet kísérletet tett volna arra, hogy tényleg az legyen, amit magáról állít: az összes magyarországi zsidó, azaz a magukat zsidónak tartók érdekképviselete, és nem a halakhikus zsidók templomkörzeti rendszerű lobbiszervezete és elosztóhelye. Mert ez a fajta képviselet elszakadt a tágabban értelmezett magyarországi zsidóságtól, mely azonban maga is eloldódna már a zsidó kötelékektől, melyet inkább külső kényszernek, a múlt árnyékának és nem személyisége integráns részének érez. Ez az igazi 22-es csapdája. S ezen nem biztos, hogy egy akármilyen új státus segítene.

Élet és Irodalom

50. évfolyam, 08. szám