Szökés, Üvegház, embermentés 17. rész
Búvóhelyünk, a szélső vágány közvetlen a Duna partján volt. Figyelmeztettem a fiúkat, hogy tilos megtartani leveleket, képeket és persze az eredeti, személyes iratokat, amik “lebukás esetén elárulhatják valódi azonosságunkat. A Duna vize elvitte az egész múltamat. Mikor az ereklyeként őrzött családi képeket bedobtam a vízbe, úgy éreztem, mintha lelkem egy lényeges részét szakítottam volna ki, de nem volt idő érzelgésre. Megérkezett a “névtelen idegen és kiosztotta a vonatjegyeket. Tanácsolta, hogy széledjünk szét a vonat fülkéiben, hogy ne keltsünk feltűnést. Ketten, hárman egy fülkében, lehetőleg szemmel tartani egymást, hogy tudjuk, mi történik. Mindenki kiszáll Kelenföldön, mert a Keleti pályaudvaron szigorú igazoltatások vannak.
Idegőrlő várakozásunk majdnem éjfélig tartott, míg összeállítottak egy szerelvényt Budapest felé. Miután már kezdtek beszállni, mi is ledobtuk az overallokat és csatlakoztunk. Az “idegen (nem sikerült megtudnom a nevét) velem maradt. A vonat hosszában fel és alá jártak kakastollas tábori csendőrök. Mikor szembe-kerültünk, “pléhpofával keresztülnéztem rajtuk és továbbmentem, az idegennel együtt. Hasonló módon mentem át a kelenföldi hatósági közegek során. Beutaztunk a városba, útitársam szobájába, ahonnan, 2-3 nap múlva, bevitt a Vadász utca 29-be az “Üvegházba. Az egész csoport, beleértve a három fiút, akik csatlakoztak hozzánk, összesen 16-an, szerencsésen megérkezett a városba és mind biztonságban volt.
Az “Üvegház Weiss Arthur családjának tulajdona volt és eredetileg, az üveg elemek alkalmazását az építőiparban mutatta be, gyakorlatban; 1944 júliusában, a Magyar kormány beleegyezésével, területen kívüli státust kapott, mint a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviseletének Kivándorlási Osztálya. Ezt a státust még a Szálassy uralom is, nagyjából, tiszteletben tartotta. Itt volt a Mentési Bizottság hadiszállása, amiben részt vettek a zsidóság minden irányzatának képviselői, beleértve a cionista ifjúsági mozgalmakat. Az ő Ellenállási- Mentőmozgalmuk vezetősége is időnként, ott találkozott.
A kivándorlási osztály nem volt üres cím. A svájci követség, mint Anglia képviselete, kieszközölte a hatóságoknál 7000 zsidó kivándorlását Palesztinába és azoknak egy kollektív útlevelet készített. Akik ebben az útlevélben szerepeltek, már idegen állampolgároknak számítottak és az ország törvényei nem vonatkoztak rájuk. Ezen státus igazolására, a követség kibocsátott egy külön igazolványt, Schutzpass (menlevél) néven. Az útlevél szereplőinek nagy részét áttelepítették a csillaggal megjelölt zsidó házakból, “védett házakba, a Pozsonyi útra. Miután ez a védlevél bizonyos védelmet nyújtott a hatóságokkal és főleg a “nyilas (a Nyilaskeresztes mozgalom milíciája) pribékekkel szemben, a mi ellenállási mozgalmunk szakértőinek sikerült annak pontos “ikermásolatát előállítani és azt vagy 50 ezer példányban terjeszteni. Önkéntes küldöncök vitték a másolat nagy mennyiségeit a munkás századokhoz, és így százakat hoztak Budapestre. Motorkerékpáron és taxival utolérték a hírhedt, gyalogos halálmeneteket, amiket csendőrök és fegyveres nyilas suhancok, hajtottak, étlen, szomjan, esőben, hidegben, az osztrák határ felé. Az utánuk hozott védlevelek segítségével, további százakat sikerült kiemelni a halál menetből és megmenteni.
A hatóságok, a nagymennyiségű védlevél megjelenése nyomán, követelték a követségtől a végleges “alijá (kivándorlás) névsort, hogy véget vethessenek a hamis okmányok használatának. A Mentési Bizottság “befogott mindenkit, aki ott volt, a névsor írásába. Én is ebben dolgoztam. Viszont, a névsor nem készült el, vagy, legalább is, nem lett átadva a hatóságoknak és a védlevelek tovább végezték áldásos mentőmunkájukat. A magyar ellenállási mozgalom tagjai is használták ezeket az iratokat.
Az Ellenállási-Mentőmozgalom okirat-gyártó műhelye előállított minden lehető okiratot és hivatalos pecsétet, beleértve, a Gestapoét is. A mi csoportunk tagjai is ezekkel az iratokkal voltak “felszerelve, szökésünk elébe. A menlevelek “másolatai szintén ott láttak napvilágot. Az iratok szétosztása, persze, sok veszéllyel járt és azt is önfeláldozó önkéntesek végezték, akik az életüket veszélyeztették, hogy megmentsenek veszélyben lévő zsidókat a könyörtelen embervadászok karmai közül. Az Okirat Gyártó Műhelyben hárman dolgoztak, Grosz Dávid (Dévidke), aki még csak 18 éves volt, Feigenbaum Ávri (Feigi) és Langer Miki. Ha azt mondtam, dolgoztak, csak vétettem a valóságnak. Mikor megkaptak egy “megrendelést, nem ismertek munkaórákat. Amíg a munka el nem készült, se nem ettek, se nem aludtak, hiszen emberéletekről volt szó. Ugyanakkor, állandóan készültségben kellett lenniük, nehogy a ház lakói gyanút fogjanak. Nem egyszer fordult elő, hogy egy-két órára, rá, hogy egy helyet elhagytak, a detektívek már ott voltak. Néha, csak pár napot tölthettek egy helyen és már tovább kellett állniuk. Nem akarok statisztikát halmozni csak megjegyezni, hogy a legkülönbözőbb iratoknak, mindenféle nyelven, ezreit gyártották és adták át bajtársaiknak, eltekintve az említett védlevelektől, hogy sok-sok ember életét megmentsék. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy ők voltak az embermentés első vonalbeli hősei!
Egyszer mégsem sikerült nekik az átköltözés. Hat bőröndjükkel a kezükben, amiben cipelték az egész “üzemüket, beállítottak a leendő lakás-műhelybe, ahol már várták őket, feléjük szegezett pisztolyaikkal, a diadalmasan vigyorgó detektívek. A Margit körúti fegyházban mindent megtettek a vallató szakértők, hogy végre ezzel a nagy fogással, felgöngyölítsék ezt a földalatti, cionista hálózatot. Ki akarták verni belőlük a “hálózat vezetőinek valódi neveit és lakcímét, vagy, legalább, a találkozóhelyeiket. A fiúk makacsok voltak és egyikük, Miki, az életével fizetett meg hűséges, gerinces hallgatásáért és emberéletek ezreiért, amiket önfeláldozó munkája mentett meg. Hősies magtartásának emlékét szeretettel őrizzük szívünkben.
Rajtuk kívül, összegyűlt még néhány bajtársunk abban a hírhedt fegyházban. December 25-26. körül, mikor a szovjet ostromgyűrű végleg körülzárta Budapestet, a börtönőrök sorba állították az összes “lakókat és egy katonatiszt rájuk kiabált, hogy akinek a nevét felolvassa, álljon ki a sorból. Ez nagyon fenyegetően hangzott. Olvasott neveket, akiknek tulajdonosai nem is voltak ott. Senki sem lépett ki. Azután Dévid figyelmes lett egy névre, amit ő viselt és azt, rajta kívül, csak Pil (Mose Alpan), a Mozgalom egyik vezető embere, ismert. Ez jel volt, hogy ő van a dolog háta mögött. Dévid kilépett és nyomában – a többiek. A tiszt átvezette őket a Lánchídon, onnan Dévid, 17 ember élén, a Wekerle utca 17-be tartott, ahol már vártuk őket. Az öröm leírhatatlan volt, amit csak Miki halála homályosított el.
Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael
