Forrás: Heti Válasz. évfolyam . szám,
– Májusi akadémiai székfoglalója után úgy fogalmazott, gyakran jár Budapestre, és nincs kizárva, hogy a jövőben még gyakrabban fog.
– Évente kétszer jövünk Magyarországra a feleségemmel. Közel húsz éve intenzív kapcsolatot ápolok a magyar orvostársadalommal, kezdetben kongresszusokra hívtak előadni, később továbbképzéseket tartottam a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen. Észrevettem, hogy bár Magyarországon az orvosi egyetemeken kitűnő az alapképzés, a továbbképzéssel problémák vannak. Ezek enyhítésére telekommunikációs kapcsolatot szerveztem a University of California at Los Angeles, a Cedars-Sinai Medical Center és a Szabolcs utcai kórház között.
– Milyen problémákat látott az orvostovábbképzésben?
– Ma az orvostudomány leginkább a technológia terén fejlődik. A modern technológia azonban roppant drága, a hazai szakemberek sok esetben csak hallanak az új eljárásokról, nagyon kevesen jutnak el külföldi konferenciákra, tudják megvásárolni a legújabb szakkönyveket, megrendelni a vezető külföldi tudományos folyóiratokat. Úgy gondoltam, a telekommunikáció segítségével folyamatos továbbképző tanfolyamot szervezhetünk. A Szabolcs utcai kórház féléves témajavaslatokat készít arról, mit szeretnének hallani. Én pedig Los Angelesben kiválasztom azokat a kollégákat, akiket az adott témában a legjobbaknak tartok.
– Mióta folyik ez a továbbképzés?
– Öt és fél éve, havonta tartunk egy ilyen előadást, és két éve bekapcsolódott a programba a Semmelweis Egyetem 1-es Női Klinikája is. A Szabolcs utcában minden előadást rögzítenek, és pár hét múlva magyar fordítással levetítik azoknak, akik nem tudtak jelen lenni vagy nem értenek angolul.
– Mit jelent az ön számára, hogy tagjai közé fogadta a Magyar Tudományos Akadémia?
– Számos kitüntetést, díszdoktorátusi címet kaptam, ám úgy vélem, az akadémiai tagság a legtöbb, amit valaki a pályán elérhet. Főleg, ha visszagondolok arra, honnan indultam, mi áll mögöttem. Egy kis vidéki faluban születtem, Tokaj- Hegyalján, Tállyán, ahonnan tizenhárom és fél évesen Auschwitzba deportáltak. Több mint egy évet töltöttem koncentrációs táborokban, de ezer csoda révén túléltem. 1946 őszén kerültem Budapestre, itt fejeztem be a gimnáziumot. Bár két tárgyból is országos tanulmányi versenyt nyertem és kitűnően érettségiztem, mind a négy orvosi kar elutasított kapitalista származásom miatt. Végül, apám kapcsolatai révén, felvettek a pécsi orvosi egyetemre. Az első évet kitűnően végeztem, aztán átkerültem a pestire, ahol 1955-ben summa cum laude doktoráltam. Közben negyedévesen első díjat nyertem az országos szülész-nőgyógyász tanulmányi versenyen.
– Ilyen eredményekkel nem lehetett nehéz állást találni.
– Téved, mert amikor megpályáztam a 2-es számú nőgyógyászati klinikán egy segédorvosi állást, akkor először kineveztek Szolnokra körorvosnak, majd a csepeli autógyár üzemorvosi rendelőjében kötöttem ki. Megint csak különféle kapcsolatoknak köszönhetően kerültem a Péterfy Sándor utcai kórházba. Itt ért az 1956-os forradalom.
– Ez mit jelentett pontosan?
– Tizenkét napon át megszakítás nélkül bent voltam a kórházban. Özönlöttek a sebesültek… Pont az Akadémia orvosi osztályának legutóbbi ülésén találkoztam azzal az egykori, ottani kollégával, aki akkor megmutatta a káderlapomat. Soha nem felejtem el, amit a lap tetején láttam: „osztályidegen; ellenség”. Korábban is foglalkoztatott a gondolat, hogy elhagyom az országot, de ez a felismerés megpecsételte az elhatározásomat.
– Mióta érlelődött ez az elhatározás?
– Amióta másodszor is nem egyenrangú állampolgárrá degradáltak. Először azért, mert zsidónak születtem, másodszor pedig, mert apám a szorgalmával és a tehetségével vagyont gyűjtött. Ezért tisztelet járt volna neki, ám ehelyett 1950-ben mindenünket elvették, földönfutókká váltunk. Idősebbik nővérem és egyik nagybátyám már 1948-ban kivándorolt Amerikába. Számos unokatestvérem is ott élt, többen az amerikai hadseregben szolgáltak a második világháború idején. Logikusnak tűnt, hogy én is oda menjek. Cselédkönyves orvos lettem, ami sok munkával és felelősséggel járt, egy év után pedig elkezdhettem a szakképesítés megszerzését. A szakvizsga után az osztályunk igazgató főorvosa meghívott a magánrendelőjébe. Hét évvel később átmentem a saját rendelőmbe, ahol aztán harmincegy éven át dolgoztam. Öt éve vonultam vissza a magánpraxistól, ám változatlanul tanítok az egyetemen és a Cedars-Sinai Medical Centerben.
– Gondolt valaha arra, hogy az orvostudomány más területét válassza?
– Nem. Érdekes viszont, hogy a szülészeten kívül leginkább az orvoslás története vonzott. Tartottam is számos ilyen jellegű előadást, az elsőt éppen Semmelweisről. És részben ide köthető az a vaskos könyv is, amit pár hónapja fejeztem be, és remélem, az elkövetkező év folyamán meg is jelenik.
– Szakmai munka?
– Szakmai is, meg nem is. Semmiképpen nem éjjeliszekrényre való, elalvás előtti olvasmány. Az ideiglenes címe: Embertelen kutatás. A német koncentrációs táborokban végzett orvosi kísérletekről szól.
– Nem önmarcangolás ezt a témát feldolgozni? Hiszen fájdalmak törhetnek elő, sebek szakadhatnak fel.
– A túlélők nagy többsége semmilyen formában sem szeret a holokauszttal foglalkozni, nem szeret olvasni róla, nem szereti az arról szóló filmeket, rémálmaik vannak. Én viszont ahhoz a kisebbséghez tartozom, akikre pont az ellenkezője igaz. 1946-tól kezdve mindent elolvastam, amihez hozzáférhettem, minden filmet megnéztem, kiállításokra jártam…
– A helyszínekre is visszament?
– Huszonöt éve jártam Auschwitzban, négy éve pedig elmentem Alsó-Sziléziába, Dornhauba. Eközben rájöttem, hogy a holokauszt-historiográfiának van egy speciális területe, amit mostohagyerekként kezeltek: nem készült összefoglaló munka a holokauszt során végzett orvosi kísérletekről.
– Ezt a hiányt akarta pótolni?
– Kezdetben magánszorgalomból gyűjtöttem a dokumentumokat. Néhány éve aztán az Amerikai Orvostörténeti Társaságban tartottam egy előadást. Döbbenetes hatása volt, újabb előadások követték. Holokauszttúlélő barátaim biztatni kezdtek, hogy érdemes lenne ezt kibővíteni és megjelentetni. Tudtam azonban, hogy amíg praktizálok, erre nem lesz módom. Az egyik ok, amiért öt éve abbahagytam, éppen az volt, hogy összefoglalhassam a náci orvosi kutatások történetét. Rendkívül fontosnak tartom ezt a munkát, erkölcsi kötelességemnek éreztem a megírását.
– Ha máshol nem, a közéletben mindig akad olyasmi, ami foglalkoztathatja az embert. Mint például Magyarország és az Egyesült Államok viszonya. Hogyan értékeli a jelenlegi helyzetet?
– Majd mindenütt Európában, így Magyarországon is sokak részéről tapasztalok ellenszenvet Amerikával szemben. Ez ittott egészen emocionális hangnemben és formában nyilvánul meg. Én ezt az Amerika-ellenességet sajnálatosnak és Magyarország számára kifejezetten hátrányosnak, sőt károsnak tartom. Okául elsősorban a valóságot elferdítő, balliberális amerikai média véleménybefolyásoló hatását látom.
– Az iraki háború indokoltságát sokan megkérdőjelezik, még a kongresszusban is megoszlanak a vélemények.
– Tételezzük fel, hogy Iraknak voltak tömegek elpusztítására alkalmas fegyverei, vagy azok tökéletesítése folyamatban volt, a Bush-kormány álláspontja pedig az lett volna, hogy minthogy ez nem száz százalékig bizonyított, tanácsos várni. És miközben várunk, tömegpusztító fegyverrel támadnak Amerikára, és elpusztul néhány millió ember egyetlen perc alatt. Ezt nem lehetett megkockáztatni. Úgy vélem, az iraki háború indokolt volt, miközben természetesen minden egyes elvesztett ártatlan emberélet külön tragédia. Egyébként Busht a jelenlegi politikai helyzetben ideális, Reaganhez hasonlítható elnöknek tartom. Ebben nyilván némileg befolyásol, hogy kezdettől fogva a republikánus pártnak, húsz éve pedig a republikánus nemzeti bizottságnak is tagja vagyok. Személyesen is jól ismertem Reagant, voltam vendége a Fehér Házban. Bush becsületes, nyílt, a világ – és benne Amerika – politikai és gazdasági helyzetét reálisan értékelő, határozott egyéniség, akinek szavában hinni és bízni lehet.
– Magyarország számára mi lenne a jó irány?
– Meggyőződésem, hogy Magyarországnak az lenne jó, ha minél szorosabb, őszintébb és barátibb kapcsolatot építene ki Amerikával. És úgy látom, erre vannak is törekvések. PASZTERNÁK ALFRÉD 1930-ban született Tállyán. 1955-ben orvossá avatják Budapesten. 1957. január 12-én megérkezik Los Angelesbe. A University of California at Los Angeles és a Cedars-Sinai Medical Center szülész-nőgyógyász szakorvosa, egyetemi tanár. Szakterülete a humán reprodukció és a nőgyógyászati endoszkópia. 2005-ben a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja lesz.
