Forrás: Hitközségi Híradó Online

Sorsdöntő napok

Július folyamán áthelyezték századunkat Székesfehérvárra, a gyakran bombázott pályaudvart valamennyire üzemben tartani. A munka nagyon nehéz volt és állandóan sürgős, mivel az egy fontos gócpont volt. Minden bombázás után újabb és újabb vágányok váltak roncsokká. Ilyenkor a pályaudvar szürrealista látványt nyújtott. Vagonok keresztül-kasul hevertek szanaszét, vagy éppenséggel tótágast álltak a szétroncsolt síneken. Ki kellett cserélni a szétvágott, elgörbült síneket és a tönkrevert talpfákat, miután megtöltöttük a bombatölcsért és kiegyenesítettük a talajt a vágány alatt.

Egy üres huszár laktanyában voltunk elszállásolva, ami egy, két méter magas kőfallal volt körülvéve. Persze, a katonáknak szánt, higiéniai alkalmatosságok nagyon jól jöttek. Mint azelőtt, Pécsen, itt is sikerült, hamarosan találni egy megbízható embert, aki által sikerült fenntartani a cenzúramentes kapcsolatot Budapesttel. Augusztus elején Cipi jött, a mozgalom küldetésében és a “közvetítő házában találkoztunk. Hozott hamis, keresztény iratokat csoportunk tagjainak. Jövetelének fő célja, tervezett szökésünk megbeszélése volt. Augusztus 22-ére virradó éjszakán, egy katonai teherkocsi fog megállni a kaszárnya külső falának egy megbeszélt pontjánál.

Az autó, megfelelő okmányokkal ellátva, elvisz bennünket a román határra. Átszökés a határon és az út, onnan Bukarestig, meg van szervezve. Már sok embert sikerült, ezen a kitaposott úton, átmenteni. A mi feladatunk – megszervezni a kiugrást.

A megadott éjszakán egyikünk sem aludt. A takarodó után, anélkül, hogy feltűnést keltettünk volna, felvettük jó ruháinkat, magunkhoz vettük hamis iratainkat, és minden fölé – a munkaruhát. Feszülten vártuk a jelet, ami hajnalig nem érkezett. Féltünk, hogy a terv, valamelyik szintjén, “lebukott. Csak néhány nap múlva kaptuk meg a megnyugtató magyarázatot. Már minden el volt készítve, de az utolsó napon, 21-én, hír érkezett a határról, hogy le kell állítani az odavágó terveket. Bennfentesek furcsa feszültséget észleltek és meg kell várni, mi alakul ki. Két napra rá, a fiatal király, Mihály, néhány tábornok segítségével, “puccsot hajtott végre, és a németbarát, Antonescu miniszterelnököt letartóztatta. Románia kilépett a háborúból, azaz, átpártolt a Vörös Hadsereghez. Ennek mi is megfizettük az árát… A levélben ígéret volt, hogy új tervet készítenek számunkra.

Szeptemberben újabb, nagy változás történt. Otthagytuk az aránylag kényelmes laktanyát és beköltöztünk hálókocsinak berendezett tehervagonokba. A berendezés háromemeletes fapriccsekből állt. Ez lett az új körletünk. Egy reggel a vonat el is indult és néhány óra múlva Komárom nagy pályaudvarán állt meg. Nem csak lakást, hanem munkahelyet is cseréltünk. Ez a hely még keresettebb célpontul szolgált a Szövetséges Hatalmaknak, mert, vasútforgalmi szempontból, fontosabb gócpont volt. A légi idegenforgalom jóval sűrűbb volt, mint Fehérváron. Munka szempontjából, itt folytattuk, amit ott abbahagytunk. Egy-egy légitámadás után, a pályaudvar, néha napokig meg volt bénítva. Szerelvényünk éjszakákra kiutazott közeli Almásfüzitőre, egy mellékvágányra, mert az angol légierő szerette az éji látogatásokat. Ott biztonságban voltunk. Ha nappali riadó volt, akkor is kiutaztunk.

Október második hetében a hármas bizottságunk elhatározta, hogy meg kell sűrgetni a szökést. Elhatároztuk, hogy a két Joszéf megszökik és Budapesten, a mozgalom központjában, intézkednek ebben az ügyben. Hamarosan meg is valósították a tervet. A században nagy volt a megdöbbenés; ez volt az első szökés.

Október 15-én, szokás szerint, dolgoztunk a pályaudvar szerte. Már néhány napja nem volt vonatforgalom, mert a pálya valahol súlyos találatot kapott. Déltájt megérkezett egy személyvonat dél felől. A vonatból furcsa vigasság hallatszott. Mikor megállt, utasok kihajoltak az ablakokon és barátságosan integettek felénk: “Fiúk, hazamehettek, Horthy kiugrott a háborúból! és még hasonló, szokatlanul kedves kiáltások hangzottak a szerelvény hosszából. Közelebb mentünk, hogy meghalljuk, mi történt. Többen igyekeztek válaszolni. Mesélték, hogy a kormányzó rádió-beszédben bejelentette, hogy Magyarország kilép a háborúból, és különbékét kér a Szövetséges Hatalmaktól. Ennél jobb hírről nem is álmodhattunk! Rövidre rá a százados parancsolvasást tartott. Röviden tájékoztatott bennünket a fejleményekről és bosszankodva kiáltotta: Az a két taknyos nem várhatott volna még két napot! Ágy nagy veszélynek tették ki magukat. Figyelmeztette a századot, hogy senki ne próbáljon hasonló kalandba bocsátkozni, mert a statáriális törvény szerint “Szökött munkaszolgálatos a helyszínen ‘felkoncolandó’ “. Elmondta, hogy felfegyverzi a keretlegénységet, mert kóbor bandák veszélyeztetik a biztonságunkat.

Estefelé jött egy másik vonat és vele a szörnyű hír, hogy a “Nyilaskeresztes’ mozgalom vezére, Szálassy, átvette a parancsnokságot, mint államfő és Horthy a németek fogságában van. Az addig uralkodó eufóriát lesújtó aggodalom váltotta fel. Ez volt a legrosszabb hír, amit kaphattunk. Ismertük ezt a véresszájú mozgalmat.

A munka tovább folyt, azzal a különbséggel, hogy ezután fegyveres keretlegények vigyáztak ránk. Vagy egy hét múlva, a század írnoka, Weisz Imre, sápadtan keresett és mesélte, hogy egy bocskai kabátos férfi keres, tudom-e ki lehet, és mit akarhat. A szerelvényünk végén várt és elővett egy kettévágott fényképet. Cipi arcképe volt, amit azonnal megismertem. Ismerem-e ezt a képet kérdezte, és ki van róla levágva. Az, persze, én voltam. Ez volt az igazolása. Megnyugtatott, hogy ő barát, Cipi és barátai küldetésében jött, hogy bennünket segítsen a szökésben. Cipi és Efra betartották ígéretüket! Megbeszéltük, hogy másnap, október 22-én, lesz a nagy nap. Ő megveszi a jegyeinket és mi legyünk készen. Este utasítottam a fiúkat, hogy reggel vegyék fel a jó ruháikat, az overallok alá, mindenki vegye magához a hamis iratait és pusztítson el minden áruló dolgot, ami zsidó azonosságára utalhat. A munka után nem megyünk vissza a szerelvénybe, hanem elbújunk a legszélső vágányon álló vagonok mögé. Másnap, a munka végeztével, észrevétlenül, egyenként elszállingóztunk a munkahelyről, a kijelölt, szélső vágány felé és ott meghúzódtunk. Hideg, esős este volt. Láttuk, ahogy a szerelvényünk, nélkülünk, kihúzott a pályaudvarról. Később láttuk, a parancsnokot bemenni a büfébe. Ki voltak osztva a szerepek, mi a teendője mindenkinek, ha esetleg valamilyen vasúti munkás megtalál bennünket. Nem szabad megengedni, hogy eláruljon. Betömni a száját és megkötözni. Láttunk egy viharlámpát himbálózva közeledni és már mindannyian készenlétben voltunk. Valaki csak helyet keresett tele hólyagján könnyíteni.

Weisz Yehosua
Givatayim, Izrael