Forrás: Hitközségi Híradó Online

Zöldmáli otthon és szervezés

Az otthon tágas pincéje ebédlőszobának volt berendezve. Ott itták meg a fiúk a reggeli teájukat, valamit hozzáharapva, és ott fogyasztották el a vacsorájukat, amit egy közeli vendéglőből hoztak, kondérokban. A péntek esti, ünnepi vacsora után, az igazgató, Hori, heti előadása következett. Ez vallási jellegű volt és a Tórának a heti Szidrájával foglalkozott. A Tóra, ugyanis, ötven egynéhány szakaszra, Szidrára, van osztva, amelyekből, szombatonként, a zsinagógában, egyet-egyet olvasnak fel. Az előadások végén, Hori mindig kihangsúlyozta a levonandó tanulságot. A személyzet nem volt köteles részt venni ezeken az előadásokon, de szerettük hallgatni a bölcs és nívós magyarázatait a mesterien felépített beszéd folyamán. Egy alkalommal, az előadás végén, szót kértem és az előadó engedélyét egy magyarázatának „kiegészítésére. Meglepődve és nagyon figyelmesen hallgatta a véleményemet, amit, köszönettel, el is fogadott. Ez egy példátlan precedens volt, hogy a személyzet „kijavítsa, amit az igazgató úr mondott! Láttam és hallottam, hogyan súgtak össze a fiúk, tágra nyitott szemekkel. Miután a hallgatóság szétoszlott, Hori meghívott az irodájába és csodálkozva kérdezte, hogy honnan vettem az ötletet, amit „olyan meggyőzően adtam elő. Mit is tanultam, stb. Eddig nem sok szót váltottunk, a formális megismerkedésen kívül, és nem volt semmilyen személyes tudomása rólunk. Ezért, bizonyos formában, sajnálkozását is fejezte ki. Ezzel az alkalommal mégis érdeklődött, honnan jöttem, mivel foglalkoztam eddig. Végül, örömmel állapította meg, hogy van kivel elbeszélgetni, a napi teendőkön felül. Ami nem kevésbé fontos volt számunkra, hogy a fiúk is, valahogy, nagyobb tisztelettel viseltettek irántunk, mint azelőtt, amíg csak a bizalmukat élveztük.

Ahogy kitavaszodott, a hétvégi szabadnapokon a fiúk focimérkőzéseket rendeztek az otthon tágas, hátsó udvarán. Ilyenkor megkértek, hogy vállaljam a bíró szerepét, amit szívesen tettem, sőt, néha beálltam egyik-másik csapatba (ahogy azt egykori tanítom is tette). Ezt a fiúk nagyon értékelték. Az udvar egy kissé lankás volt és nehéz volt „felfelé játszani. Meséltem nekik, hogy mi, a barátainkkal, vasárnaponként, kijárunk a budai hegyekbe és az ottani erdőkben, mindig találunk szép tisztásokat, ahol sokkal könnyebb lenne játszani. Ágy kezdődtek a heti kirándulásaink Budára. Ráchel, Cipi és Lea (aki nemrég csatlakozott hozzánk, mint utánpótlás, csinos, jóindulatú és csupa szív lány volt) előkészítették az útravalót és a kirándulások még fokozták a otthon kellemes légkörét és meghittségét.

A football mérkőzés szünetében és az utána való pihenőben, míg a fiúk jó étvággyal fogyasztották az ízletes szendvicseket, amit a lányok készítettek, körben ülve csevegtünk a mindennapi problémákról. Óvatosan áttereltem a beszélgetés tárgyát magaviseleti kérdésekre, majd elfogadott előítéletekre és babonákra. Legtöbbjük távoli falvakból és kisvárosokból jöttek, ahol sok ilyesmit szívtak magukba, mielőtt a nagyvárosba kerültek. Magyaráztam nekik, hogy milyen oktalanok ezek a hitek. Szavaimnak nagy súlyt adott az a péntekesti felszólalásom. Ezután az elkerülhetetlen zsidó kérdésre került sor. Mi annak a gyökere? Van-e megoldás? Meséltem Palesztináról és az ottan élő „új zsidó típusról, aki homloka verejtékével keresi meg a kenyerét, az új életformáról, a kibbucról, a „chalucokról (pionírok, úttörők), akik földműveléssel foglalkoznak és ez az ideáljuk. Persze, ezek a beszélgetések sok kiránduláson folytatódtak.

A fiúk hajlandók voltak lemondani az eredetileg tervezett labdajátékról, hogy több időnk legyen a beszélgetésre. Ezeknek a természetes folytatása és tanulsága a mi mozgalmunk volt, amely erre az életformára neveli és készíti elő fiatal tagjait. Míg Cipi a fiatalabbakkal „társalgott, én a nagyobbakkal „szórakoztam. A nyár végén a fiúk elhatározták, hogy csatlakoznak a mozgalomhoz. Ezt egy nagyon ünnepélyes szertartás keretében hajtottuk végre. A megszokott tisztásunkon megjelent az országos vezetőségünk két központi tagja, Hermann Úri és Ádler Neser, akik az új csatlakozókat formálisan felvették a mozgalom keretébe.

Mivel a cionista tevékenység, főleg pedig az ifjúsági mozgalmaké, tiltott volt Magyarországon, erről az egész fejleményről nem szabadott az igazgatónak sem tudni, mert a hitközségi intézmény és az OMZSA nem tűrtek semmilyen cionista szervezkedést, vagy tevékenységet intézeteikben. A felemelő szertartásból hazajövet, nagy volt a lelkesedés a gyerekek között. Mikor hazaérkeztünk, Hori hivatott bennünket az irodájába. Nagyon komoly, szigorú arccal fogadott és azonnal a tárgyra tért. Tudomására jutott, mondta, hogy mi, a háta mögött, cionista szervezőmunkát folytatunk, amit, mint a törvény, mint az intézet szabályai, tiltanak. Ezzel súlyosan veszélyeztetjük a munkahelyünket és talán, az egész intézet létét. Ez, valósággal, „villámcsapás a derült égből volt számunkra. Sápadtan próbáltam magyarázni, hogy mi a gyerekekkel beszélgetünk, mindenféléről és főleg játszunk a szabad természetben. Hori megtörte a kínos csendet, hangos kacagásba törve: „Ne ijedjetek meg, csak tréfáltam. Az igazság az, hogy, míg ti a gyerekeket szerveztétek, Lea engemet ’főzött meg’. Csak folytassátok áldásos munkátokat, de óvatosan, hogy kifelé ne szivárogjon semmi.” Lea vele nevetett, mi is felszabadultan csatlakoztunk és boldogok voltunk Lea boldogságával.

Sikerünk teljes volt. Nem csak a fiúkat szerveztük be a mozgalomba, hanem az igazgató is csatlakozott kezdeményezésünkhöz. A fiúk nem kóboroltak többé, munka után, a város utcáin. Volt miért hazasietni, kerestek alkalmat, még beszélgetni, kérdezni és több magyarázatot kapni. Mi, kezdettől fogva követeltük tőlük, hogy az otthon fegyelmét, szigorúan tartsák figyelemben, hogy ügyeljenek a rendre szobáikban, vessék be ágyaikat, mielőtt elmennek. A heti ügyeletesek ki is söpörték. a szobákat.

Az egész légkör megváltozott az otthonban, amit Hori is örömmel vette tudomásul. Ezt a javunkra könyvelte el, az eszmének, az ideálnak a javára, amit képviseltünk.

A fiúk közül, soknak, a mozgalom mentette meg az életét, a későbbi, tragikus fejlemények idején. A túlélők nagy része itt él Izraelben, kibbucban és érdeklődéssel kiséri a sorozatot.

Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael