Forrás: Hitközségi Híradó Online

Ifjúsági mozgalom és tejhordás kerékpáron – 9. rész

A Hasomér Hacair “Avant Garde (haladó, úttörő) cserkészmozgalom volt, amely megkövetelte tagjaitól, hogy bővítsék ismereteiket és szélesítsék látkörüket, minden téren, hogy tudatos és öntudatos emberekké nőjenek fel. A mozgalom cionista volta megkövetelte a zsidó kultúra ismeretét is.

Egyszóval, rengeteg munka várt ránk, behozni a többéves mulasztást abban, amit a többiek már gyerekkoruk óta magukba szívtak a mozgalom keretében. Neki is vágtunk a kemény tanulásnak. Összejöveteleinken (amíg az időjárás megengedte, a szabadban tartottuk meg, szombaton és vasárnap) olvastunk mindenről, amiből tanulhattunk, a darvinista evolúcióról, a tudományok fejlődéséről, csillagászatról, világ- és zsidó történelemről, pszichológiáról, osztályharcról, stb. Persze, nem feledkeztünk meg ifjúságunkról sem. Minden alkalommal egy új héber nótát tanultunk meg és, befejezésül, sok hórát (izraeli körtánc) roptunk.

Ősszel és télen, vagy az esti órákban, kellett valamilyen találkozóhely, ami nem volt egyszerű. A hitközség keretén belül nem voltak kiadó lakások és nekünk, sajnos, nem is lett volna miből fizetni lakbért. A meglevő fillérjeinkért inkább könyveket vásároltunk. De, valahogy, midig akadt megoldás. Itt, egy jóhiszemű fűszeres bácsi megengedte, hogy az üzlete mögötti, üres lakásban tanulhassunk héberül; ott, egyik barátunknak a rokona elutazott egy pár hónapra és mi “kölcsön kaptuk a megürült lakást, nemes céljainkra. Ágy múltak a hónapok, és csoportunk összeforrt. Kezdtek jönni fiatalabbak is, akiket be kellett vezetni az új eszmékbe és gondolatmenetbe. Ezzel a csoporttal csatlakozott hozzánk Sári, húgom is, aki, akkoriban, varrni tanult, néhány zsidó lánnyal együtt, egy nagyon tisztességes, liberális világnézetű varrónőnél. Mint az én autószerelő mesterem, László Vilma is, tüntetően, csak zsidó lányokat tanított és alkalmazott.

Sajnos, nekem sok, személyes behoznivalóm volt a magyar- és a világirodalom terén. Az utóbbi években, sem időm, sem alkalmam nem volt olvasásra, pedig a jó könyvnek mindig nagy vonzóereje volt számomra. Az első ház, ahol összejöhettünk, mozgalmunk egy testvérpárjának az otthona volt. Vajda Samu, nyugalmazott főjegyző és neje, Elza (számunkra – Vajda bácsi és néni), Bözsi és Józsi szülei, szimpatizáltak csoportunk működésével és felajánlották, hogy, amíg nem találunk megfelelő helyet, az ő házuk nyitva van előttünk. A kedves, vendéglátó házigazdánkon kívül, volt a háznak még egy rendkívüli attrakciója, a gazdag, mesés könyvtár, tele a világirodalom leghíresebb alkotásaival. Mikor Vajda bácsi látta, hogyan kápráznak a szemeim a váratlan kincs láttára, a legszívélyesebben meghívott, hogy válasszak szabadon, amit, amikor és amennyit szemem megkíván. Ennek a könyvtárnak és, természetesen, nagylelkű gazdájának, köszönhetem azt a szellemi gyönyört, amit az olvasás nekem okozott és amit profitáltam belőle.

Különböző, helyi tényezők összefogásával, létrehoztak egy tejszövetkezetet és biztatatták a gazdákat, hogy a tejet nekik adják el. Ez nagy csapás volt számunkra, mert az eddigi kapcsolataink, fokozatosan, megszakadtak. Nem tudom, hogy a gazdák többet kaptak-e az árújukért, mint tőlünk, de nekünk már nem akartak tejet eladni. Kénytelenek voltunk a környező falvakban keresni megoldást. Lakszakállason sikerült “kiépíteni a kapcsolatokat. Eleinte, kölcsönzött kerékpárokon, Sári húgom és jómagam, reggelenként és esténként, elkerekeztünk az 5-6 km-re fekvő Lakra, összeszedni ott a tejet és, “drága terhünkkel, hazapedálozni. Idővel, sikerült szerezni két használt, és valamennyire, használható biciklit, amelyek bírták a duplaládákba helyezett 40 – 40 kilós terhet. A Komáromba vezető országúton, ami, mint már meséltem, terméskővel volt borítva, csak az útszélén kigyúrt ösvényen lehetett kerékpározni, különösen a csomagtartóra nehezedő súllyal. Persze, esőben és a téli hónapokban a kerékpárokat lovas kocsinak kellett helyettesíteni. A hideg hajnalokon, pokrócokba burkolózva fagyoskodtunk, de a vevőinket nem hagyhattuk tej nélkül. Előfordult, hogy a kocsis nem ébredt fel, vagy fázott. Ilyenkor nem volt tej.
Egy nyári estén, hazafelé jövet a tele tejeskannákkal, az országút és a vasúti sínek kereszteződésénél dolgozó munkások elállták az utunkat. Leszálltunk a járműveinkről és megkérdeztem, miről van szó. Válasz helyett trágár káromkodást kaptunk. Az egyik fiatalember megragadta Sári kerékpárjának a kormányát és próbálta felborítani, a 40 liter tejjel együtt. Kértem, hogy ne öntse ki a drága tejet. Válasza ismét leírhatatlan bömbölés volt, ami nem bírja el a nyomdafestéket. Nem volt más kiutam, a bal kezemmel tartottam a kerékpáromat és a szabad, jobb öklömmel, arcul vágtam. Azt hittem, hogy itt a végem és odavan a sok tej. Nem úgy történt. Támadónk az arcához kapott és elbődült, a kollégái pedig,.hangos, gúnyos röhögéssel tisztelték meg. A hős legény, szégyenkezve, visszasomfordált a munkahelyére és mi, szabadon és megkönnyebbülten, hazaérkeztünk a tejjel. Rém büszke voltam Sárira, hogy meg tudta akadályozni biciklije felborítását, támadója túlerejével szemben.
Azóta nem esett bántódásunk a “tejutunkon.

Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael

Korábbi részek: Hitközségi Híradó Online Család rovatában

Comments are closed.