Forrás: Erec

Szóval ott tartottunk, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer három testvér, (unokatestvér) akik alijáztak Izraelbe. Ez még márciusban történt, de most Bonyhárd Péter hazalátogatott, s így beszélgethettünk vele egy jót a mese folytatásáról. Nagyon nem kellett faggatni, a rengeteg élménytől teljesen fel volt villanyozva.

– Én éppen Izraelben „nyaraltam”, amikor elutaztatok, ezért nem találkoztunk. Hogy született meg a döntés, hogy alijáztok?

– Én zalaszentgróti vagyok, igazából Eszter és Tamás beszélt mindig arról, hogy Izrael így meg Izrael úgy. Ők Pesten a Scheiberbe jártak, úgyhogy hozzájuk közelebb állt ez a gondolat. Aztán Eszter kinn volt a tíznapos úton (Birthright Israel ajándékút), és annyira tetszett nekik, hogy elhatározta, hogy alijázik. Én is bementem a Szochnutba velük március elején, és Meir Beck akkor azt mondta, hogy tíz nap múlva indul egy program. Egy kicsit azért megijedtem, hogy ilyen gyorsan kell dönteni. Igazság szerint otthon nehéz komoly munkát találni. Apósommal jártunk dolgozni, de nem nagyon jutottam előre. Ágy aztán rászántam magam.

Aztán az indulás napján azért berezeltem egy kicsit. Persze nem mutattam, de nagyon ideges voltam. Még repülőn sem ültem életemben. Amikor felszálltunk, az izgalmas volt, de azután semmi különös. Még csalódott is voltam, hogy csak ennyi az egész…

Dögfáradtan szálltunk le Izraelben, és az irodán is egy csomót kellett várni. Askelonban volt helyünk, a Befogadási Központban, és miután vagy két órával utánunk landoló más olék is odamentek, össze kellett várni egymást. Késő este érkeztünk meg. Az egész hely totálisan lepusztulva, mindenütt sitthegyek, a téglák nézegettek ki a falból. De olyan fáradtak voltunk, hogy ez sem számított már. Hát, azért nem erre számítottunk.

Azóta teljesen felújították az egész épületet, gyönyörű parkot alakítottak ki a kertben, padokkal, nagyon szép lett. A munkásokkal végig szórakoztunk, mindig útban voltunk egymásnak.

Az első idők szörnyűek voltak, százszor elhatároztam, hogy hazajövök. A mennyasszonyom nagyon rendes volt: ha telefonon beszéltünk, nem mondta, hogy jöjjek, nem mondta, hogy maradjak, csak bátorított, hogy ne adjam fel, amíg minden lehetőséget meg nem próbálok. Tamásék is itt voltak persze, de itt mindenkinek magának kell vennie az akadályokat.

Én semmilyen nyelvet nem beszéltem, így nem tudtam senkihez egy szót sem szólni. Az ulpánon csak ültem, és nem értettem semmit. Ráadásul már ment a tanfolyam három hete, amikor kiértünk. Eszteréknek könnyebb volt, ők már tanultak itthon hébert. Én egy-két nap kínszenvedés után elhatároztam, hogy ez így nem mehet tovább. Leültem és elkezdtem az alefbetet megtanulni. Nagyon nehezen ment, három napig kínlódtam vele. És aztán tanulni tovább a szavakat. Az óriási volt, amikor megértettem az első mondatot, bár kinyögni még semmit sem tudtam. Csak angol-héber szótár volt nálunk, ezért Tamásékat kérdeztem meg sokszor, hogy mi mit jelent. Ágy aztán angolul is elkezdtem tanulni.

Elkezdtem egyre többet kijárni az utcára, rájöttem, hogy Izrael nem csak a Merkaz Klita. Az utcán, a piacon megszólítottam embereket, csak hogy beszélgessünk, és mindenki barátságos volt velem. „Te honnan vagy, miért vagy itt” – és a falafelesnél fél óra múlva vesszük észre, hogy enni jöttem le, nem beszélgetni. Időközben összehaverkodtam egy brazil sráccal. Érdekes volt, ő sem beszélt héberül, én sem, nem volt közös nyelvünk, de azért megértettük valahogy egymást. Ágy egyre több barátom lett a brazilok közül. Most, hogy vége az ulpan alefnek, és ki-ki szétköltözött az országba, nincs olyan város, ahová ne mehetnék, ahol ne lennének barátaim.

– Milyenek a brazilok?

– Nagyszerű emberek. Most, hogy hazajöttem, egyikük eljött velem megnézni Magyarországot. Csak nézett, hogy mennyien járnak brazil mezben. Mondtam neki, nem is tudjátok, mennyit jelentetek a világnak.

– Maradjunk még a Befogadó Központban. Milyen ott az elhelyezés?

– Ketten lakunk egy fürdőszobás, konyhás lakásban. Semmi extra, de megtanultam, hogy el lehet lakni ott. Még szívesen maradtam volna tovább, de kell a hely másoknak. Úgyhogy most egy tengerparti lakást bérlünk a haverokkal. A Merkaz Klitában 300 sékelt fizettem havonta, itt olyan 450 jut rám. De a pénz nem gond. Simán el lehet menni dolgozni takarítani vagy pincérkedni. Van egy munkaközvetítő, Smuel, aki segít. Már lementünk Eilatra szállodába takarítani egy időre. A legjobban a hétvégi munka éri meg, mert olyankor kapnak az ember után és dupla órabért fizetnek.

– Hogy-hogy pincérkedtél, mikor nem is beszéltél héberül, felvettek?

– Persze. Mindent felírtam, megkérdeztem, hogy mondják. Azért egyszer volt rossz élmény is. Az egyik vendég megsértődött, hogy miért nem beszélek héberül. „Ez Izrael, itt héberül beszélj!” Mondtam neki, hogy igaza van, de ha egyszer nem értem, amit mondd. Erre felállt és elment. Igaza volt, de azért nem esett jól.

– És mi a napirend a Befogadó Központban?

– Reggel felkelünk, délelőtt van az ulpán. Aztán pihenünk egy kicsit, majd összejövünk, hogy főzzünk egyet.

– Na és milyen a brazil konyha?

– Ne is mondd! Van valami fűrészpor szerű étel, valami zsemlemorzsa vagy gríz, amit érdekesen fűszereznek. Egyszer mondtam nekik, hogy finom, azóta ezzel traktálnak. Valami pocsék. Az orosz kaja jó, de a legjobb a magyar. Hú, mikor megjön a csomag a sonkával meg a kolbásszal. Mindenki tudja, hogy nem lehetne enni, de azért…

– Evés után?

– Lemegyünk az udvarra, pingpongozunk, focizunk, kimegyünk a városba mászkálni.

– A tengerpart messze van?

– Olyan egy kilométerre. Eleinte persze állandóan odajártunk, de most már nem annyira nagy szám. Két-három naponta lemegyünk, hogy „tartsuk a színünket”. Szoláriumnak használjuk.

– És mi újság a tesóiddal?

– Eszter megismerkedett egy izraeli sráccal. Szerelem első látásra. Eleinte persze tagadta, de a vak is látta rajta. A fiú most Gázában van, mert éppen nagy ott a balagán. Hogy is mondják ezt magyarul?

– Sehogy. Talán felfordulás, de az nem ugyanaz.

– Tényleg, nem is tudom, most kivonulnak?

– Úgy tűnik ki.

– Hála istennek, az mindenkinek jobb lesz.

– És Tamás?

– Tamás vallásos lett. Azt mondja, hogy amikor Jeruzsálemben voltunk, és megérintette a Siratófalat, akkor történt. Most igyekszik betartani a szabályokat.

– Na és neked mik a terveid a jövőre nézve?

– Először is nyelveket akarok tanulni. A hébert, az angolt, meg a portugált. Az angol kell, mert ha angolul tudsz, az egész világon elboldogulsz, nem vagy senkire ráutalva. A portugál nagyon tetszik, szinte énekelnek, amikor beszélnek. A spanyol izgalmas, amikor a csajok ropogtatják az erreket. A franciát ki nem állhatom, rettenetes (magas hangon affektál).

Aztán valami diplomát szerezni. Izraelben megtanultam, hogy soha nem tudni előre, minek veszed a hasznát. A katonaság is érdekel. Mielőtt kijöttem, hallani sem akartam róla, de most már szívesen kipróbálnám, csak három hónapot kell bemennem. Azt tervezem, hogy Februárban elmegyek Braziliába a haverokkal.

– Mennyibe kerül egy repülőjegy?

– Izraelből 1200 dollár, de összeszedem a pénzt rá, ezt nem hagyom ki.

Azért, ha fél éve Zalaszentgróton valaki ezt mondja nekem…

Balla Attila

Comments are closed.