Forrás: Szombat

Mezei Andrással beszélget Várnai Pál

Mezei András költõ, prózaíró, folyóiratszerkesztõ, egyesületek és társaságok megteremtõje, közéleti személyiség.

– 1966-ban jelent meg regényed, a Csodatévõ. Beszédes cím, hiszen a holocaust borzalmai között a zsidóság csakis a csodában reménykedhetett. Idézek a regénybõl: „Ne emlékeztesd az embereket szenvedéseidre. Ha kérlelnek, hogy mesélj, mit is mondhatnál mindarról, amin keresztülmentél, szánalmas próbálkozás, méltatlan kísérlet maradna, mert az emberek sohasem értenek meg. Mennyire aktuális ez ma?

– Ugyanezt gondolom. Az emberek nem tudják elviselni, ha emlékeztetik õket. Nem tudja elviselni az sem, aki bûnös, de az sem, aki ott állt az utca két oldalán, amikor engem vittek, felemelt kézzel a Duna partra. De nem akarják tudomásul venni a rendes emberek se, mert ez abszurd, elképzelhetetlen. Mindaz, ami megtörtént, elképzelhetetlen még annak a számára is, akivel megtörtént. Hát akkor miért írtam meg a Csodatévõt? Meg kell itt említenem, hogy elvesztettem a látásomat. Nem tudom, hogy l961-ben mi történt, de tudom, hogy a stressz, a megpróbáltatások ott jönnek ki, ahol a leggyengébb az ember. Nekem Svájcban csináltak egy szaruhártya átültetést, két hétig, bekötött szemmel, mozdulatlanul kellett feküdnöm, idegenben. Ezalatt a két hét alatt felidézõdött az életembõl mindaz, ami a holocaust után minden zsidóban elnyomódott, mert különben nem lehetett volna életben maradni. És ami feljött, az úgy jött fel, hogy egy kisgyerek képzeletben olyan csodákat tett a gettóban, ami természetes egy normális világban. A Csodatévõ engem gyógyított azáltal, hogy megírtam. 1945 után bekerültem egy cionista gyerekotthonba, mert nagyon szegények voltunk. Cionista lettem, amit soha nem tagadtam, sõt, büszkén gondoltam arra, hogy egy zsidónak, aki túlélte a holocaustot, joga van arra, hogy a zsidó állam megszülessen. Hogy ne ismétlõdhessen meg a szétszóratásban az, ami megtörtént. Ki is mentem Izraelbe és két évig dolgoztam a sivatagban.

– Úgy írtál arról az országról, mint az otthonodról, mint a népedrõl. Szép verseket írtál Izraelrõl.

– Igen, de csak ötven év után. Ötven év kellett ahhoz, hogy megfogalmazódjanak bennem azok az érzések, amelyek akkor nem tudtak megfogalmazódni. Az az érzés, hogy otthon vagyok, ahogy egy alföldi parasztnak is természetes, hogy paraszt és magyar, hogy otthon van a tanyáján, a nyelvében.

– Eredet címû kötetedben megható verseket írsz édesanyád szülõfalujáról. Úgy írsz, mint aki alaposan ismeri azt a világot, mint aki ott is otthon van.

– Ez is egy drámai érdekessége életemnek. A holocaust elõtt oly természetesen voltam zsidó is, meg magyar is, hogy észre se vettem. Apám is jó magyar volt, sõt, magyar nótaénekes. De ez se mentette meg õt Auschwitztól, ahol – mint arról késõbb értesültem – a felszabadulás elsõ napján felakasztotta magát. Nem bírta ki a szabadság örömét. Amikor, már csillaggal a mellemen, végigmentem a Wesselényi utcán és lezavart a járdáról a német õrszem, rá kellett döbbennem a valóságra. A holocaust elnyomta bennem mindazokat a gyönyörû tapasztalatokat, amelyeket én Nógrádban, anyám és nagyanyám mellett megéltem. Tényverseimet, az Adornot csak a rendszerváltás után tudtam megírni. Azokban az álságos idõkben, amikor a kommunizmus nevében az egész kérdést a szõnyeg alá söpörték, nem is tudtam volna. Akkor se tudtam volna, mondom szomorúan, ha a rendszerváltás után nem jelentkeznek aktív antiszemita jelenségek.

„Csoóri védte a falut

– Nemrég több helyen jártam vidéken. Azt tapasztaltam, hogy az emberek mély együttérzéssel emlékeznek az elpusztult zsidókra. Mit gondolsz errõl?

– Valamikor sokat beszélgettem errõl Csoóri Sándorral, aki váltig mondta nekem, hogy „hidd el, a parasztok olyan ártatlanok, és védte a falut. Igaz, hogy a magyar falvakból elvittek a zsidókat, de a parasztok túlnyomó részben befogadók voltak. Magyarok, tótok, svábok; nem voltak antiszemiták. A zsidó kocsmáros, a szatócs beépült, de nem tagadta meg zsidóságát. Megteremtõdött a tisztességes együttélés, amibe aztán belerobbant a német nácizmus, a lumpen elemek, meg a falusi félértelmiség által támogatott antiszemitizmus. Mit tehettek volna végül is a parasztok?

– Azt is mondtad a Csoórival folytatott Álominterjúban (valóságos vagy képzelt volt ez az interjú?), hogy õszintén bevallod, amikor nem téged vittek, hanem az „osztályidegeneket, a kulákokat, akkor te is ott álltál tehetetlenül vagy közömbösen, és te se tettél semmit. Beszélgettetek arról is, hogy a magyarság és a zsidóság között sok a párhuzam, hiszen a magyarok is sok megpróbáltatáson mentek keresztül a történelem folyamán. Megjegyzem, erre a zsidók nem mindig figyelnek oda. Hogy is van ez?

– Nézd, én tulajdonképpen nagyon sokkal vagyok adós. Egyszer egy versemben arról írtam, hogyha egy pillanatra megszûnne az antiszemitizmus, akkor a fajtámnak az arcába vágnám, hogy milyenek vagyunk. Amikor Izraelbõl visszajöttem, és láttam, hogy viszik el az embereket, akik összecsomagolva várják a kitelepítést, megdöbbenve mentem el a munkahelyi párttitkárhoz és megkérdeztem, hogy mi ez? Õ azt mondta: „Ugyan, ezek csak reakciós horthysta tisztek, viszik õket a Balatonhoz. Talán belenyugodtam abba, amit mondott. Tehát, amikor nem engem vittek, velem is megtörtént az, ami milliókkal megtörtént.

– Említetted telefonon, hogy néha arra gondolsz: ahelyett, hogy olyan dolgokkal foglalkoztál volna, amelyekhez kevés közöd volt, jobb lett volna, ha megírsz még néhány jó verset.

– Hát igen, a dolgok megkeresik az embert. Valóban sok mindent csinálok. Egy írásommal elindítottam a „vásároljon magyar árut mozgalmat. Tulajdonképpen nem tettem mást, mint amit a legtöbb európai ország megtesz, hogy védi a saját termékeit. Tíz évvel ezelõtt pedig létrehoztam egy társaságot a keleti piacokért. Alapítottam egy könyvkiadót is, mert eufórikus boldogság fogott el, hogy szabadon lehet könyvet kiadni. Magam sem gondoltam volna, hogy a Belvárosi Kiadó kitûnõ könyvek tömegét lesz képes kiadni. Nyolc éve jelenik meg a CET, sokan olvassák, és értékes folyóiratnak tartják. Megszületett a CET klub is, melynek se vezetõje, se vezetõsége. Minden hónap elsõ péntekén összejövünk és színvonalas elõadókat hívunk meg.

– Pár éve jelent meg a már említett Adorno, a Te holocaust-verseid, eljutnak-e ezek a versek, érdemeiknek megfelelõen, az olvasóhoz?

– Igen, jelentek meg jó kritikák is, amelyek nagyon boldoggá tettek. Az Új Keresztények színpadi változatot is csináltak belõle. Van bennem egy furcsa gátlás. Látom, amint a fajtámbéliek csõstül viszik jó és rossz mûveiket Németországba, mert apellálnak a német lelkifurdalásra. Én nem kívántam ebben részt venni. Miután Angliában sikerük volt, franciára és héberre is lefordították ezeket a verseket. Egy öreg barátom, Kárpáti Pál önként ajánlotta fel, hogy német verseket formál belõlük. Õ egy sváb kisgyerek volt, akit akkor deportálták, amikor én kijöttem a gettóból. A kis német kiadó tönkrement, nekem pedig három éve áll itt a raktárban többezer példány, mert semmit nem tettem meg azért, hogy ezek a versek ismertté váljanak. Azt szeretném, ha valaki önként felfedezné õket. Egyébként, ha nem lennék zsidó, nem biztos, hogy utánuk nyúlnék, annyira fájdalmasak.

– De zsidó vagy.

– Muszáj-zsidó vagyok, a szüleim nem is voltak igazán vallásosak. Édesapám szalonnázott, édesanyám is csak a fõünnepeket tartotta meg. Én elfelejtettem volna a zsidóságot, ha az antiszemitizmus nem kényszerít rá, hogy visszatérjek és, hogy felnõtt fejjel tanuljam meg, amit az én elpusztított családom nem tudott nekem megadni. De nem vagyok elfogult zsidó.

„…A magyar zsidóság népi, s nem vallási alapon zsidó

– Gondolod, hogy akkor fogadnak el igazán, ha vállalod a gyökereidet?

– Igen, úgy érzem, hogyha a saját gyökereimet tudhatom a magaménak, akkor találom meg a másik emberhez is a szót, a lélekbeli kontaktust, és akkor találom meg a különbségekben az azonosságot.

– Amikor boldogságosan vittem magammal Csoórit izraeli utamra (s ezt nem volt könnyû megszervezni és kiharcolni), és amikor minden információt megadtam hozzá, úgy éreztem, hogy – különösen a népi írók számára – , a zsidó sors óriási tanulságot jelenthet. Ahogyan ez a kis ország megszületett, ahogy ez a nép egy modern mezõgazdaságot teremtett meg, ahogy kiépítették az anyaország és a diaszpóra kapcsolatát, én úgy gondoltam, hogy ma, amikor sok ország keresi a többség és kisebbség egyensúlyát, Izrael példája biztatást, modellt adhat. Ki kell mondani, hogy a rendszerváltás óta Magyarország jól-rosszul, de igyekszik kontaktust tartani az igazságtalanul elszakított magyar tömegekkel. Lehet egyes intézkedéseket kritizálni, de a szándék jogosságát nem lehet megkérdõjelezni.

– Emlékszel, l967-ben, Lengyelországban micsoda felháborodás volt hivatalos részrõl, hogy a lengyel zsidó értelmiség egy része nyíltan együtt érzett Izraellel? De hiszen ilyen helyzetekben ez természetes. Mint ahogy a magyarok is együtt éreznek a határon túli magyarokkal.

– Van egy kis hiányérzetem. Arra a rengeteg gesztusra gondolok, amelyet a rendszerváltás óta ez a nép, a nem zsidó magyarok tettek a zsidók felé. Elhangzott a bocsánatkérés a holocaustért, és jó a kapcsolat Izraellel.

– Nana, voltak itt más hangok is.

– Arra is gondolok, hogy sok tekintetben a zsidó származású magyarok által is kritizált Antall Józsefnek elévülhetetlen érdeme, hogy amikor a rendszerváltáskor a szovjet zsidók pogromveszélybe kerültek – s errõl ma is kevesen tudnak – , akkor százezrek mehettek Izraelbe Magyarországon keresztül. Ha probléma volt, Antall József azonnal intézkedett. Ehhez képest, Csurka, vagy Chrudinák, eltörpülnek. Egy másik dolog: semmi probléma nem lett volna azzal, hogy kisebbségnek nyilvánítsák a zsidóságot, de, legalábbis a zsidóság hangadó része, ellene volt. Szembe mert-e nézni a magyar zsidóság azzal, hogy népi s nem vallási alapon zsidó? Magyarországon még ma is a zsidó klérus képviseli a zsidóságot. A magyar kormány pedig belenyugodott abba, hogy a zsidóság egy olyan kisebbség, amely nem tartja magát kisebbségnek. Tehát nem mondhatjuk, hogy a mi magatartásunkban nincsenek ellentmondások. Visszautalva Csoórira, mi megállapodtunk annak idején, hogy ha antiszemitizmust tapasztalunk az egyik oldalon, akkor Csoóri szól, míg ha egy zsidó használja fel ürügyül zsidóságát, hogy ne érhesse kritika, akkor én lépek fel.

– „Semmi nem fáj nekem, csak Csoóri Sándor, írod valahol.

– Igen, de akkor azt mondtam Csoórinak, ha nem rosszat, hanem jót akart, ott vétkezett, hogy megpróbált valamit megfogalmazni, amit nem lehet félreértés nélkül szavakkal kifejezni. Sajnos, a magyar zsidóság rögtön megsértõdik, ha zsidónak tartják, az SZDSZ megsértõdik, ha zsidó pártnak tartják, az MTK megsértõdik, ha zsidó futballcsapatnak tartják. Az MTK-sok arra hivatkoznak: dehát abban a csapatban egyetlen zsidó sincs. Az SZDSZ-ben rengeteg nem zsidó van. Nem akarják tudomásul venni, hogy az is tény, amit róluk gondolnak az emberek. Ezek az anomáliák részei a magyar társadalomnak.

„Baloldalinak vallottam magam

– Hadd kérdezzelek most a baloldaliságról. Te valamikor hittél a szocializmusban, azaz az akkori rendszerben. Többek között gondolok itt a Tûztánc antológiára. Nem érzed úgy, hogy becsapott téged az ideológia?

– Nem, l945 után nem léptem be semmiféle pártba. A gyerekotthonban baloldali cionista lettem, amely baloldaliság nem keleti gyökerû volt, nem különült el attól a bibliai tanítástól, hogy a szegényekkel együtt kell éreznünk. József Attilán és Bialikon nevelkedtem. Ez egy tiszta, õsi baloldaliság volt, amelyet átvettek, majd megcsúfoltak az oroszok. Mikor kimentem Izraelbe, bár nem voltam tagja, de lejártam a kommunista párt gyûléseire. Éjszakánként baloldali arab barátaimmal fogadtuk Szíriából azokat az arab tanító menekülteket, akiket kommunistaként ki akartak ott végezni, mert a nép kezébe könyvet adtak. Segítettük õket eljuttatni a szabadabb Kairóba.

– Miért is jöttél vissza Izraelbõl?

– Talán csak azért, mert nem tehettem meg nem történtté, ami ott megtörtént velem, ahol a „sajátomban voltam. Talán anyám miatt, vagy mert nem szerettem a fizikai munkát, na meg talán elsõsorban a nyelv miatt, hiszen a héber irodalmat is magyarul olvasom.

– Most elmondhatnád, hogyan élted meg l956-ot.

– Beléptem az Andrássy úti Forradalmi Ifjúmunkás Szövetségbe. Soha nem felejtem el, hogy egy héttel késõbb, már november 4-e után, megfogta a vállamat az Angyalföldi Gázkészülékek Gyárának egykori Dísz titkára, aki harcolt a Széna téren, és azt súgta a fülembe: „gyorsan belépni a pártba. Mert õ már tudta a veszélyt. Legjobb barátom egy cukrász volt az Almássy térrõl, akit felakasztottak és akivel együtt lázadtam fel l952-ben Debrecenben, a tüzérezredben, ahol majdnem hadbíróság elé állítottak. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy forradalmár voltam. 1956 „legszebb napjaiban, be kell vallanom, megrendültem. Mentem a Király utcán, és a hátam mögött két ember beszélgetett. „Ezt az utcát is meg kellene tisztítani tõlük, „Nem, még nem jött el az ideje. Nem tudtam 1956-ban függetleníteni magamat a saját zsidóságomtól. Csoórival találkoztam ezekben a napokban, a mai napig emlékszem rá, a Rózsadomb alján. Õ azt mondta, hogy ez forradalom, én azt, hogy népfelkelés. Ma is úgy gondolom, hogy az volt. ’56-ot a mai napig nem tudtam feldolgozni.

– Hogyan alakult ebben az idõben az irodalmi karriered?

– Csoóri közölte egy versemet az Új Hang-ban, ’56 nyarán. A forradalom után Kiss Tamás közölt az Élet és Irodalom-ban, majd az akkori Népszabadság-ban is megjelentem.

– Szólj most pár szót az 1958-ban napvilágot látott Tûztánc antológiáról, amelynek Te is szerzõje voltál. Tudom, hogy 30 évvel késõbb is kiadtatok egy másik, egy nosztalgia-Tûztáncot, amelynek azonban már nem volt politikai jelentõsége.

– Engem oda Garai Gábor és Váci Mihály vittek be. Õk voltak a Tûztánc legmarkánsabb képviselõi. Publikáltak benne, többek között Ladányi Mihály, Györe Imre és Imre Katalin is. Én egy hihetetlenül mûveletlen zsidó proligyerek voltam és boldog, hogy õk befogadtak maguk közé. Baloldalinak vallottam magam, sõt, el lehet mondani, hogy a baloldali érzelmeim már-már szélsõségesek voltak. l956 után szolidaritást vállaltam a barátaimmal, amíg õk meg nem tagadtak. A megtagadás történetét még senkinek nem meséltem el. Genfben megoperálták a szememet. Az új szememmel elmentem Párizsba. Vittem magammal egy könyvet, Isaac Babel Lovashadseregét. Három napig csak olvastam, ki se mentem az utcára. Mikor hazajöttem, elmentem a barátaimhoz. Ott voltunk Tabák András lakásán, Nyerges András, Imre Katalin, Kiss Tamás, Györe Imre és elkezdtem nekik lelkesen dicsérni Babelt. Mire azt mondták nekem: – „Andráska, ez egy jelentéktelen író. Mire azt mondtam: – Nem létezik, ha ti ezt jelentéktelennek érzitek, akkor mit keresek én itt? – „Tényleg Andriska, akkor te mit keresel itt – vágott vissza Imre Katalin. Hisztérikusan azt válaszoltam: – „Akkor én megyek.

– Miért tartották õk Babelt jelentéktelennek? Ideologikus okokból?

– Én már nem emlékszem a zsdanovi és egyéb meggondolásokra, mondtak valamilyen okot. Csak azt tudom, hogy mint a kutya, kódorogtam ki onnan. Hónapokig és hihetetlenül fájt, hogy a barátaim ezt tették velem. De késõbb megértettem, hogy mindez logikus következmény volt, és felszabadulásnak éreztem. Óriási szerencse, hogy megtörtént, hogy merhettem jobban önmagam lenni.

– Mondd, hogy tudtál te olyan ember lenni, akit mindenki elfogadott, aki mindenkivel jóba tudott lenni, mindenkihez alkalmazkodni? Hogy magyarázod meg a túlélésedet?

– Én az emberek felé nyitott tudtam maradni, és meg tudtam õrizni az érdeklõdésemet irántuk. A CET-ben is közlöm a legkülönbözõbb meggyõzõdésû szerzõket. Ez az úgynevezett nyitottság, néha naivitás is, sõt, balekság volt, de ha nem vállalom a kockázatot, hogy balek is legyek, akkor nincs esélyem a jóra sem.

– Mit gondolsz azokról a zsidó újságírókról, akik a pártvonalat követve, a legellenségesebb cikkeket írták Izrael ellen?

– Én sohasem rejtettem el, hogy zsidó vagyok, hogy együttérzek Izraellel. Ugyanakkor nekem sincs mentségem: kiváltam a pionírok közül és visszacsúsztam a túlélõ zsidóság ígéretföldjének hitt kommunista menedékébe. Zsidóságukat megtagadva, ezek az emberek elõbb-utóbb torzult személyiségekké és potenciális áldozatokká váltak. Pótcselekvésükben azt hitték, hogy eltörölhetik a múltat. Mellesleg, ebbe az utcába mások is menekültek: nyilasok és katonatisztek, polgárok és arisztokraták, sok jóhiszemû ember is. Nehéz szétválasztani, hogy mit diktált a félelem, és mit a humánus lélek.

– Befejezésül beszéljünk egy kicsit arról, hogy milyen szereped volt a magyar-izraeli kapcsolatok kiépítésében?

– Úgy kezdõdött, hogy a Hollandiában élõ Sándor Anna 1981-ben kiment Izraelbe, és visszatérése után felhívta a figyelmemet arra, hogy Izraelben él egy magyar származású költõ, Itamár Jáoz-Keszt, aki sok szempontból hasonlít rám, és jó lenne ha megismerkednénk. Ágy kezdõdött el máig tartó barátságunk, a „költõdiplomácia. Itamár magyar költõket, többek között Illyés Gyulát fordított, antológiát csináltunk együtt, meghívásomra még a rendszerváltás elõtt ellátogatott Magyarországra. Engem 1981-ben, 32 év után elõször engedtek ki Izraelbe a Pártközpont Kultúrális Osztályának engedélyével, az Új Kelet címû újság meghívására. Két évvel késõbb Pozsgayval mentem hivatalos látogatásra. A nyolcvanas években cikksorozatom jelent meg Izraelrõl az ÉS-ben. Izraeli békedelegációt hívtam Budapestre, ugyanitt izraeli-palesztin titkos találkozót szerveztem. A rendszerváltás után részt vettem a Magyar-Zsidó Kulturális Egyesület és a Magyar-Izraeli Baráti Társaság megalapításában.

– A Kettõs kötõdésben említed, hogy amikor elõször mehettél Izraelbe, utánad szóltak: Ne felejtsd el, hogy kommunista vagy. Feltehetõen bizalmuk volt benned, s így ápolhattad a magyar-izraeli kapcsolatokat. Amint errõl már korábban beszéltünk, te valahogy mindenkinek megfeleltél. Jóban tudtál lenni Aczéllal is, Pozsgayval is.

– Igen, de amikor kettõjük között elmérgesedett a helyzet, én Pozsgay mellé álltam.

– Befejezésül hadd idézzek egy, ehhez az interjúhoz készült kéziratodból: „A holocaust után nem az a fontos, hogy miként viselkednek az emberek az életben maradottakkal, hanem hogy miként élik le az életüket az életben maradottak, mert túlélni akkor már nem a szerencse dolga, hanem erkölcsi kérdés.