Forrás: 168 Óra

Nagy Imre újratemetése

A RÖSZKEI ÁLLAMHALÁL

2005/29 – Címlap

Krug Emília

„Elszoruló szívvel, de elkerülhetetlen elszántsággal adjuk tudtára az értesítetteknek, hogy az ország – kétségtelenül második – Nagy Imre-szobrát (Szász Gyula, Erdély, alkotása) július havának 16. napján Röszkén, Közép-Európa egyetlen miniállamában – a Gandhia Szocialista Közkormányzóságban illő szertartás mellett eltemetjük.” Utóbb Almásy István államelnöktől kiderül, a temetés technikai okok miatt elmarad. De mivel tevékenységét Gandhia beszünteti, az utolsó hivatalos látogató szerzőnk volt.

Földútról integet a kormányzó meztelen felsőtesttel, munkásnadrágban. „Nem illő viselet egy elnöknek, de most sírásó vagyok.”

Rozsdás tábla jelzi az államhatárt. A szoborpark tűnik fel elsőként, Gandhi, Teréz anya, II. János Pál, Koppány mellszobrával. Dombormű készült Salvador Allendéről, Anna Frankról. Utóbbiról akkor, „amikor Lovas István és társai zsidózni kezdtek”. Rajta héberül a felirat: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.”

Nagy Imre már a földön, a sír szélén. Mellette cserép muskátli. Barát kiönti majd betonból a gödröt, „ne csak ízetlenül a földbe dobjuk”, addig nincs temetés. Ágy könnyebb kiemelni, ha változás lesz. „Ha akad minden magyarnak étel, munka, tiszta víz, fedél.”

Sétáló őz

A szertartás tehát elmarad, de József atya itt van. Kezdetektől érdekli a kormányzóság sorsa, „István nagy humanista, mindegy neki jobb és bal, emberként viselkedik bárkivel.” Eszmecserélnek, filozofálgatnak: „mi már csak ilyen korszerűtlenek vagyunk, hűek a hitünkhöz.” Most épp a G8-akat szidják, hogy nem ajánlották fel jövedelmük 0,8 százalékát Afrikának, amikor pedig az atya úgy hallotta, félóránként négyezer ember hal éhen a fekete kontinensen. Nem pártolják azt sem, hogy Ferihegy használatát privatizálják, a kormányzó szerint nincs különbség a moszkvai dirigálás és a világtőke fütyülése között.

Közben szabadkozik a körülmények miatt: hokedlin ülünk, raklap az asztal. A vécébe kannában visszük a vizet. Fa tövében kiszolgált Lehel hűtő, tőle nem messze az Országház: kis kunyhó. A falon Sokol lóg, „tizenkét éve folyamatosan szól, hogy ne törjenek be.” Mégis vitték, amit megérte. A földön ágybetét, rajta sporttáska, abból kerül ing, vasalt nadrág, „a fotóra meg az eseményre való tekintettel”. Az elnök két éve nem járt a birtokon, két napja kaszál, szedi rendbe államát. A barackfák között őz sétál, a gyümölcs még mindig mézédes, de a dicsőség megkopott. Pedig hajdan…

93-ban százezerért vette az ezerötszáz négyzetméteres barackost, majd hangsúlyozottan háború nélkül megszerezte a szomszéd területet is. Létrejött a Röszkei Magyar Miniállam. De a jogász figyelmeztetett, válasszon inkább más nevet, nehogy „államdöntés” vádjával leültessék. Állítólag Kónya belügyér alatt dossziéja is volt. Váltott Gandhia Szocialista Közkormányzóságra, India engedélyével, ilyen szó még az Értelmező Kéziszótárban sincs. Lehetett volna Nagyia is, Nagy Imre tiszteletére, de ezt külföldön nem értenék. A Gandhi-szobor avatásán az indiai nagykövet is megjelent, töltött káposzta helyett ehették a vega menüt. „De én tudom, mi a diplomácia, megtanultam.”

Államhoz híven Gandhiának himnusza, címere, zászlója van. Ezen piros alapon hosszú fehér csík és öt zöld négyzet. Utóbbiak az elcsatolt erdélyi területeket s egyben az élőlények (egysejtűek, rovarok, nem emlősök, emlősök, emberek) egységét szimbolizálják. A pénznem egy csillám, kilónyi sárgabarack mindenkori felvásárlási ára. A kormányzó mellett tevékenykedett agrárügyi, kulturális, békeügyi miniszter. Ám a békeharcos Sík Toma két éve cserbenhagyásos gázolás áldozata lett. Emlékére a kormányzó bélyeget tervezett: „Te odaát tudod már, mi van. – Itt szar.” Akadt bélyeg, ötvencsillámos, a kínai űrrepülőgép fellövésének tiszteletére is, „testvérállamunk űrhajósai a világűrben”.

A fénykorban gyakori volt a szoboravatás, a pápa halála után világelsőként készítették el mellszobrát, „a szegedi dómba mégis egy gúnyszobor került, tessék csak megnézni”. Tervezték Chaplint is kőbe vésni, „baloldali volt, mindig kisembereket játszott.” Az ünnepségekre mindenféle pártot meghívott, de csak a Munkáspárt képviseltette magát rendszeresen. „Jövőre indítottak volna helyi képviselőnek, ha nem dadognék.”

A hivatalos elzárkózás nem meglepő, Almásy elnök szeret „az állam farába rúgni”, gúnyolni a bürokráciát. Apja nagy párttag volt, ő csak egy hónapra lépett soraikba. Elektroműszerészként közölte főnökével, nem dolgozik ennek a rendszernek többé. Majd naponta járt a feletteshez a nyugdíjazásért. Megfogadta, ha megkapja, mezítláb megy haza. Kapott is díszsorfalat meg bámész tekinteteket a nagy napon.

Incselkedni mindig szeretett. Kövér László köteles beszéde után a Magyar Nemzetnek küldött fotót: játszásiból felakasztotta magát. Csakhogy a kötél megakadt a fán, majdnem rosszul sült el a dolog.

Ingyentej

De Gandhia fő tevékenysége szociális jellegű volt. A barackból és az elnök mobiltelefon-alkatrész bizniszéből futotta. A kecske (bizonyos Kávé nevű) ingyentejet adott tehéntejre érzékeny gyerekeknek. Kiírtak rajzpályázatot, táboroztattak vagy száz erdélyi és hazai kisiskolást. Puszil a nyuszi (merthogy a kormányzóság területén sok a nyúl) akciónéven futott a húsvéti ajándékozás. Mutatja is a tucatnyi gyerekírást, rajzot: vízfestéket, édességet kérnek a röszkei nyuszitól. Agyagplakettet is ajándékoztak a tejadó anyukáknak, amikor megcsappant a tejadási hajlandóság.

Aki részt vett a munkában, állampolgárrá vált, vagy negyvenet számoltak. „Itt nem járt senkinek bársonyszék, az országra is ráférne egy kis szerénység.”

Most azonban egyedül vagyunk, az atya is elment. Nyolcvanhat éves, harminc esztendeje szolgál Röszkén, szentkép vigyázza útját a Trabantban.

Nemcsak az állampolgárok lelkesültsége hiányzik, de az elnöké is. Nem a békeminiszter halála az egyedüli tragédia kormányzóságunk történetében. ” 98-ban eltűnt a lányom. Óvónő volt. Három év múlva került elő. A balástyai rém ölte meg. Amikor kiásták, én azonosítottam a koponyát. Pánikbeteg lettem. Kórházról kórházra jártam. A kormányzóságot is ő vitte volna tovább, a fiam kerüli a nyilvánosságot.”

Állítja, több lányt rejt még a föld, de a rendőrség tussol, pénz hiányában nem akarják exhumálni őket. Szövetkezett egy rendőrrel az ügyben, még a telefonját is lehallgatták.

Fülledt a levegő, nehéz az emlék. Az elnök pakol, mutatja az évkönyvszerűséget, már benne lapunk fejléce, búcsúlátogatók vagyunk. A mozdítható szobrokat az Országházba zárja, a föld Röszkéé lesz, ajándék.

Kéri, vigyük be Szegedre, ott lakik, „elvégre nem sofőrködhetnek mindennap kormányzónak”. Cserébe megmutatja képeit, egy éve kezdett festeni. Volt már elektroműszerész, könyvelő, statisztikus, sírásó, vitorlázórepülő és kormányzó. Most festő. Renoir és Munkácsy a kedvence.

Elporzunk az épülő autópálya mellett, „jól jött volna az infrastruktúra-fejlesztés a kormányzóságnak” – humorizálunk. Csöng a telefon, a „first lady” súgja huncutul, majd mesél. Kiállítást is rendezett már, a megnyitóra többen jöttek, mint a kormányzóság ünnepeire.

A műteremben megfér a tájképek mellett Kádár és Thürmer, Michael Jackson és Huszein-portré. Orbán Viktort is megfestette, azt nem adja. „Olyan tündibündi. De egyébként válasszanak nyugodtan.”

Nem tanították pingálni, ma ő okít. A fogorvos-diák hetente kétszer jön. „A vízszintes tó, a függőleges kerítés. Ilyen egyszerű.”