Forrás: MCSZ

Szenes Hanna rövid élete

NOVÁK ATTILA

Ritkaságszámba mennek azok, akiket – rendszerek, ideológiák, korszakok ide vagy oda – de ma is példaképül lehet állítani az emberek elé. Szenes Hanna ilyen ember volt. Olyan, aki fiatal életét adta azért, hogy például szolgálhasson mások számára is. A példaadás szándéka teljesen tudatos volt a részéről. Győzelemben nem is reménykedhetett. A túlélés transzcendens hitét a történeti időben élő közösség továbbélő emlékezete váltotta fel.

Szenes Hanna 1921. július 17-én született Budapesten. Apja Szenes Béla ujságíró és szinpadi szerző, az akkori budapesti élet ismert figurája. Szenes Hanna asszimilált zsidó családban született, nem véletlen, hogy a Baár-Madas református gimnázium tanulója lett. Az asszimiláció nem pusztán ideológia volt, hanem százezrek életformája. Öntudatlan alkalmazkodás a társadalomhoz, részvétel, mégpedig igen aktív részvétel annak ünnepeiben, szokásaiban. Egy hosszú társadalmi folyamat vágyott végeredménye. A zsidóság pusztán vallásfelekezet – nem több annál, vallotta – minden bizonnyal – Szenes Hanna és családja. A beolvadás szinte tökéletes volt, ha csak a magyar zsidókon múlik, már nem is lehetett volna tovább asszimilálódni. A totális egybeolvadás histórikus élménye a fiatal Szenes Hannán is nyomot hagyott. Ott állt 1934. november 18-án a Vérmezőn, s tágra nyílt szemmel nézte a Horthy Miklós budapesti bevonulásának 15. évfordulójára, a „bűnös város” meghódítása emlékére szervezett ünnepséget. Tetszett neki. De nem pusztán a katonai parádék keltették fel figyelmét. 1937. júniusában Olaszországban jár s egy szinházi előadás láttán megjegyzi: „.Nagy érdeme a fasizmusnak, hogy ilyen könnyen elérhető előadásokat rendez a nép számára.” Az akkori használatban a fasizmushoz (főleg annak olasz válfajához) még nem a népirtás fogalma társult, hanem a szociális gondoskodás, a társadalom társiasítása, nemzeti szocializmus. Ebben a tekintetben ő is kora gyermeke volt.

A zsidótörvények, a diszkrimináció évei egyre tudatosabbá formálják ki zsidóságát s számára a cionizmus jelenti a judaizmust. Nem az ortodox vagy neológ zsinagóga politikai aktivizmust felmutatni nem képes „világa” vonzza, hanem az új otthon keresése. Mindazt tagadja, ami szülei világlátását, társadalmi helyzetét jellemezte. Nemzeti és társadalmi hovatartozása egyre kérdésesebb a számára: a zsidó nemzet tagja és – szó szerinti – munkása akar lenni az ősi nemzeti otthonban, Erec Jiszraelben/Palesztina földjén. Már csak homályba tűnő emlék a számára Trianon, Horthy, a Vérmező, a Baár-Madas és a budai vár. Nem bízik a magyar nemzeti grandeur-ben, és még kevésbé az asszimilációban. „Az egyetlen gondolat, ami minden pillanatomat lefoglalja – írja 1938 novemberében, naplójába -: Palesztina. Ami ezzel van összefüggésben, érdekel, ami nem, az teljesen mellékes. Ágy természetesen az iskola is egész másodrendű fontosságú a számomra, az egyetlen, amit rendesen tanulok, a héber.Ami, nekünk zsidóknak, szépség, öröm, vigasztalás lehet, az mind onnan jön. Itt egyre romlik a helyzet, újabb zsidótörvény jön ki a napokban, ez a legsürgősebb, a földbirtokreformot is úgy oldják meg, hogy a zsidó kézen levőket osztják csak fel, az igazi nagybirtokhoz nem nyúlnak.”” (1938. november 20.)

1939 szeptemberében már Palesztinában, vagyis Erec Jiszraelben találjuk, először Nahalal-ban, egy kollektív faluban (mosav) dolgozik mosodában, majd tejüzemben. Majd nem sok idő múltán Szdot Jam kibucban találjuk, Készarja mellett, egy csodálatos tengerparti településen. A nehézségek, a pesti viszonyoktól olyannyira eltérő életmód nem szegik kedvét: „.Az az érzésem, mintha az egész ország az enyém volna, és én az egész országé.” (1941. július 30.)

Az Európából érkező rossz hírek hatására s családja védelmében vissza akar térni azért, hogy harcoljon az öreg kontinensen, benne Magyarországon. 1943 januárjától már erre gondol. Innen programszerüen zajlanak az események. 1944 januárjában angol katonaként egyiptomi kiképzésre indul. Utolsó bejegyzésében, január 11-én ezt írja: „A héten indulok Egyiptomba. Katona vagyok. A sorozás körülményeiről, ezzel kapcsolatos érzéseimről, az ezt megelőző dolgokról nem akarok írni.

Hinni akarom, hogy helyes, amit tettem és tenni fogok. A többit elmondja majd az idő.”

Szenes Hannát, azaz a „Minnie” fedőnevű brit katonát (ez volt katonai kódneve) – március elsején – jugoszláv partizánok által ellenörzött területen dobják le. Hárman, Joel Palgi (Nussbacher), Peretz Goldstein és ő átlépik a határt. A magyar határ átlépése után – június 9-én – Szenes Hannát azonnal letartóztatták. Budapestre viszik, előbb a Gestapo fogságában őrzik, majd a Szálasi-puccs után a Margit-körúti fegyházba kerül. Október 28-én katonai bíróság elé kerül, ahol halálra ítélték. November 7-én kivégzik. Társai sem usszák meg, internálják őket. Goldstein pedig tisztázatlan körülmények között tűnik el, társaihoz hasonlóan, egy koncentrációs táborban.

Szenes Hannáról Magyarországon kevesen tudják, hogy tehetséges költő is volt. 1944. június 20-án írt versében („Egy-kettő-három”) azt írja:

„Huszonhárom lennék

Most júliusban

Merész játékban számra tettem

A kocka perdült.- Vesztettem.”

Sok mindent lehet állítani róla. Emberileg öngyilkosság, katonailag pedig eleve elvetélt jelentéktelen volt Szenes Hannáék akciója. A britek sem gondolhatták komolyan a cionista fiatalok akcióját.

De emléke csak halála után terebélyesedett mítikus méretűvé. A még illegalitásban müködő cionisták, majd a háború után, már szabadon tevékenykedő utódaik s az antifasiszta és demokratikus erők mind-mind tudták, hogy volt valaki, aki készen állt arra, hogy a magyar zsidóság kissé megkopott dicsőségét helyreállítsa, s aki legalább is fegyverrel próbált meg harcolni a nácik ellen. Tette mindezt, ráadásul brit egyenruhában. Hogy volt valaki, aki legendájával, 23 éves félbetört életével bizonyította azt, hogy az erőnek, a becsületnek és a tisztességnek akkor is van értelme, ha a helyzet reménytelen, esélytelen és úgy tűnik, hogy a pokol erői válnak úrrá a Földön. Akit a szocializmus évtizedei alatt azért illett elhallgatni, mert cionistaként s brit katonaként vesztette életét s aki ezért nem is volt beilleszthető a hivatalos antifasiszta ellenállási kánonba. Szocialista volt, de nem baloldali, antifasiszta volt, ám anélkül, hogy valamelyik kommunista frakció tagja lett volna. S főleg: cionista volt, öntudatos zsidó. Népi hős, aki nem csak a Nép hőse lett, hanem minden jóakaratú emberé, aki gyűlöli a zsarnokságot.

Bár Szenes Hanna törékeny testén úrrá lett az idő, verseit, költeményeit az újjáalakuló zsidó államban népdalként éneklik és szavalják. A gyengeségen úrrá lett az erő, a morális fölény a számbeli csekélységen, a jó a rosszon, a társadalmi tudat a fizikai enyészeten.

E hagyatékkal Magyarországnak is kezdenie kell valamit.

Emléke legyen áldott.