Seres György: Zsidóságom elvesztése

Létemet a Numerus Claususnak köszönhetem. Anyám és Apám a zsidók arányát az egyetemi és főiskolai oktatásban korlátozó intézkedések nélkül talán sohasem találkoztak volna egymással. Mózeshitű őseim a magyar zsidóság asszimilálódásának két jellegzetes útját járták.

ZSIDÓSÁGOM ELVESZTÉSE

GYÖKEREK

Létemet a Numerus Claususnak köszönhetem. Anyám és Apám a zsidók arányát az egyetemi és főiskolai oktatásban korlátozó intézkedések nélkül talán sohasem találkoztak volna egymással.

Mózeshitű őseim a magyar zsidóság asszimilálódásának két jellegzetes útját járták.

Anyai dédapám még tekintélyes, szakállas rabbi Erdélyben. Bernát fia már mindig frissen borotvált, liberális elveket valló tanárember Budapesten, aki nehezen bár, de polgári jólétben nevelte három fiát és kedvenc lányát egy Szív utcai, fürdőszobás lakásban.

A szabadságharc évében, 1848-ban született apai dédapám kevésbé tekintélyt parancsoló, kissé rendezetlen szakállal és hosszúszárú pipával járó zsidó órás. Andor fia azonban már szocdem elveket valló, szervezett nyomdász, aki elsőszülött fiát egy munkás-arisztokratához illő, másfélszoba-konyhás, Izabella-utcai, udvari lakásból akarta kitaníttatni.

Bár a két terézvárosi lakás csak kétutcányira volt egymástól, a két fiatal talán sohasem találkozott volna, ha Magyarországon próbáltak volna továbbtanulni az érettségi után.

De segített a Numerus Clausus. Hazai egyetemre vagy főiskolára egyiküket sem vették fel.

Zsidónak a legnagyobb továbbtanulási esélye a harmincas években Közép-Európa egyetlen demokratikus államában, a Csehszlovák Köztársaságban volt. Ágy ismerkedtek meg a brünni Műszaki Főiskolán szüleim egymással és a munkásmozgalommal. Textil-technikusként hazatérve összeházasodtak az akkor még szabadon működő zsinagógában.

Születésem után Apám Horthy Miklós büszke katonája lett, és az érettségizetteknek kijáró karpaszományos tizedesi rangban szerelt le a váci kerékpárosoktól. A Don-kanyarba azonban már munkaszolgálatosként vitték. A nagy futást egy zsák cukorral, egy lovas-szánnal és egy puskával élte túl. A zászlóaljból hetedmagával tért vissza újra hazai földre. Itthon a háború vége felé egy talicska lócitrom fedezete alatt sikerült még kijutnia a másnap lebombázott Tatterzálból, és kibekkelnie a nyilas érát.

Szüleim, a kor polgári divatját követve, a háború alatt elváltak. Anyám belevetette magát az ellenállási mozgalomba, és a nyilas hatalomátvétel után sikerült bekerülnie egy Dachauba induló transzportba, ahol az amerikaiak szabadították fel.

EMLÉKEK

A nevemet illetően van egy, a zsidóságom elvesztésében meghatározó szerepet játszó emlékem is. A legtöbb szabadidőmet a lakásunktól néhány percnyire, a Lövölde téri játszótéren töltöttem. Ahányszor az unokatestvéreimmel kimentünk a térre, szigorúan a lelkünkre kötötték, hogy ha a nevünket kérdezik, mindenkinek azt a nevet kell mondani, amire később - mi már csak a háború után - magyarosítottunk. Schlesinger helyett Seres, Steiner helyett pedig Sólyom volt a fedőnevünk.

A Lövölde térhez még egy emlékem kötődik. Ha valakire nagyon csúnyát akartunk mondani (mint ma azt, hogy "te, buzi-köcsög"), azt mondtuk, hogy "te, pólisi zsidó". Ennek a jelentését csak évtizedek múlva értettem meg, amikor véletlenül a kezembe került egy, a háború idején kiadott, német, képes folyóirat, és abban egy, a varsói gettóban élő, kaftános, pajeszos zsidókat ábrázoló kép aláírásaként láttam meg ezt a kifejezést.

A háború előtt, gyerekként, mindezekről vajmi keveset tudtam. Szüleim távollétében hol az egyik, hol a másik nagyszüleimnél laktam. Egyik család sem volt vallásos, ezért csak akkor tudatosodott bennem, hogy zsidó vagyok, amikor beírattak a fasori zsidó iskolába. Itt héberül is próbáltak tanítani. Mivel a második osztályt az állandó bombázások miatt a "rádióiskolában" végeztem, ebből nem sok emlékem maradt (a leckét a rádióból kaptuk meg, és az iskolában hetenként egyszer ellenőrizték, hogy elkészítettük-e). Egyedül a héber S betűre emlékszem - valószínűleg azért, mert mindkét nagyszülőm családi neve ezzel kezdődött

A zsidó elemi iskolába ugyanolyan Bocskai-sapkában jártunk, mint a "rendes" magyar iskolákba.

Ugyanazokat az irredenta verseket tanultuk:

"Csonka Magyarország nem ország

Egész Magyarország Mennyország"

Ugyanazzal az imával kezdtük a napot:

"Hiszek egy Istenben

Hiszek egy Hazában

Hiszek Magyarország feltámadásában

Ámen"

IDEÉR A HÁBORÚ

Ami Magyarország német megszállása előtt történt a zsidósággal, az minden rendes antiszemita országban, szinte természetesnek tűnt. A német megszállás után - a 3000 keresztény és zsidó antifasiszta ellenálló letartóztatását követően - a magyar kormány első dolga az volt, hogy a zsidókat kötelezték a sárga csillag viselésére.

Erről én, nyolcévesen, persze semmit sem tudtam. Ezért nagyon meglepődtem, amikor Margit, Apám sógornője - Ő volt az első "gój" a családban - értem jött, kézen fogott, és azt mondta, hogy megyünk a nővéréhez, a Vali nénihez Budára. Villamosra szálltunk. A villamos egyik felében szinte minden utas nagy, hatágú, sárga csillagot viselt.

- Kik ezek? - kérdeztem Margittól.

- Ezek zsidók. - válaszolta.

- De hát én is zsidó vagyok, nekem miért nincs ilyen szép csillagom?

- Ne kérdezősködj ilyen hangosan, a Valinál majd mindent megtudsz.

Megérkeztünk a Retek utcába. Vali néni bevitt a fürdőszobába, ahol a kád szélén ott ült Anyám. Nagyon megörültem, hiszen már két éve nem láttam. Otthon azt mondták, hogy Erdélyben van, néha még képeslapokat is kaptunk Tőle. (Most már tudom: illegalitásban volt. Akkor még ezt a szót sem ismertem.)

- Te most már nagyfiú vagy - közölte, és elmagyarázta, hogy ezen túl új nevem lesz: Péter László Elemér, és nem zsidó, hanem római katolikus vagyok.

Ezután két hetes szoktatás következett. Egy pestkörnyéki tanyán, ahol egy általam teljesen ismeretlen néninél laktam, gyakorolni kellett az új "személyiségemet". Amikor már hallgattam az új nevemre, egy bácsi jött értem motorkerékpárral.

- Lacikám! Anyukád küldött érted, hogy levigyelek Tardosra. A néni, akinél lakni fogsz, úgy tudja, hogy a bombázások elől menekítettünk el Pestről.

Tardos egy kis tót falu, 15 kilométerre Tatától, a Gerecse lábánál. Itt laktam Rézi nénivel és három felnőtt lányával. Tyetka Reza - így hívták tótul - rendesen bánt velem. Még elsőáldozó tanfolyamra is beíratott a Tisztelendő úrhoz, amiből némi bonyodalom is támadt.

Kiképzésem ugyanis nem terjedt ki a katekizmus ismeretére, és amikor a Tiszi megkérdezte:

- Milyen iskolába jártál te azon a Pesten?

- A fasori református iskolába - rögtönöztem.

- Meg is látszik rajtad!

De azért eredményesen elvégeztem a tanfolyamot. Elsőáldoző lettem, sőt, ministráltam is rendszeresen a templomban

A falusi életet hamar megszoktam, a gyerekek befogadtak. Különösen a nagy szabadság tetszett. A lavórban való fürdés viszont szokatlan volt. Különösen ügyelnem kellett, ha levettem a gatyámat, nehogy valaki meglássa azt a kis hiányosságot, ami a többi fiútól megkülönböztetett.

Anyám, egy ideig, két-háromhetenként megjelent, és fizetett értem. Ősszel egyszer csak elmaradt. Vendéglátóim szerint eltűnt a Margit-híd felrobbanása után. (Most már tudom. Akkor bukott le, és kivitték Németországba.)

Státusom ekkor megváltozott. Már nem az a kis pesti úrigyerek voltam, akinek mindent elnéztek. Ezután, ha enni kértem, akkor vízért kellett menni a kútra, és ha nem akartam, akkor Rézi néni kétméteres veje - akit egyik ujjának elvesztése miatt leszereltek Horthy Miklós testőrségétől - térdére fektetett, és lecsatolta katonai derékszíját.

Miután elszakadt az utolsó szál is, ami a régi életemhez kötött, megszegtem a konspirációs szabályokat, és egy levelezőlapot írtam a Nagymamámnak az Izabella utcába. (Nem írtam alá, de ennek köszönhetem, hogy Apám a postabélyegző alapján megtalálta a falut, a németek kiverése utáni napon.)

Még egy alkalom volt, amikor vétettem a szabályok ellen. Este, amikor már mindenki aludt, kimentem a falu szélére, leültem az árokpartra, és halkan belesuttogtam az éjszakába: "én Schlesinger György vagyok!"

Teltek a hetek, hónapok, jöttek az oroszok, aztán egy időre visszajöttek a németek, én pedig éltem a falusi gyerekek háborús életét. Lassan kezdtem elfelejteni, honnan is jöttem.

Egy kora tavaszi napon visszajöttek az oroszok. A németek még aknavetővel lőtték a falut, mi pedig a gyerekekkel az alvégen gázálarcokat gyűjtöttünk, hogy legyen miből harisnyagumit (strumpándlit) készíteni. Egyszer csak egy fiú fut utánunk:

- Gyere Laci, itt van Apád! - kiabálta lélekszakadva.

- Ne viccelj, biztosan a Király Lajos bácsi jött Tatabányáról, aki idehozott motoron.

- Nem, ez Pestről jött egyenesen. Ott van az egész falu az udvarotokban, és arról faggatják, mi van Budapesten.

A tardosiak sorfala között rohantam haza, és tényleg Apám ült a házunk előtt. Két éve láttam utoljára, amikor a frontról hazajött, és kapott egy nap szabadságot (én pedig életem első pofonját, amikor nem akartam visszaengedni, és majdnem elkésett miattam).

Az ölébe ültetett, és a fülembe súgta: - Hogy vagy, Gyurikám? Körülnéztem: kihez beszél? Én már elfelejtettem a nevemet, azt pedig csak Anyám tudta, hogy engem most Lacinak hívnak!

ÚJRA OTTHON

Másnap hajnalban visszaindultunk Budapestre. Mentünk gyalog, szekéren, orosz páncéloson, és estére megérkeztünk a Ferenc József (ma Szabadság) hídhoz. (Akkor ez volt az egyetlen, amelynek csak a közepét robbantották fel a németek, az oroszok pedig ideiglenesen összekapcsolták, és így napközben át lehetett jutni rajta Pestre.)

A hídnál megállított bennünket egy orosz katona.

- Davaj, kicsi robot ? mondta Apámnak, és hívogatóan integetett a géppisztolyával.

Szerencsére Apámnak volt valamilyen, orosz nyelvű igazolványa, én pedig rögtön hasznát vettem a Tardoson szerzett szlovák nyelvismeretemnek. Tótul kértem a katonát, hogy engedje el az Apukámat.

Elengedtek, de a hídon már csak reggel lehetett átmenni Pestre.

- Menjünk el a Vali nénihez - ajánlottam Apámnak.

Elmentünk a Retek utcába. Vali néni nagyon megörült nekünk, és az éjszakát ott töltöttük, ahonnan egy éve elindultam.

Másnap délelőtt értünk haza az Izabella utcába, ahol Fáni Nagymamám boldogan ölelt magához.

CSALÁDI LELTÁR

1945 márciusát írtuk, Magyarországon még dúlt a háború. A német koncentrációs táborokról Pesten még senki nem tudott, csak a gettóról, és a nyilasok tombolásáról.

Anyámról semmi hír. (Ő csak júniusban ért haza a koncentrációs táborból.).

Nagyszüleim megjárták a gettót, de éltek, Bernát Nagyapám kivételével. Ő agyvérzést kapott a gettóban, és orvosi segítség híján ott halt meg.

Anyám két bátyja munkaszolgálatosként pusztult el. Pista bácsi - a Sólyom gyerekek édesapja - a fronton, Bandi bácsi pedig a Tatterzál bombázásakor. Apám előző nap onnan lépett le (a lócitromok fedezete alatt), de őt nem tudta rábeszélni a szökésre. Lajcsi bácsi - Anyám harmadik bátyja - már 1933-ban kiment Ausztráliába, ezért ő lett az egyetlen túlélő férfi a Steiner családban.

Apám öccse, Marci, a jugoszláviai bori bányában élte túl munkaszolgálatot. Felesége, Margit - aki engem útnak indított Tardosra - egy gyönyörű, nagy fiúval fogadta itthon.

Margit nem csak nekem segített megmenekülnöm. Ő volt az egész családunk mentora. Terhességének utolsó napjáig hordta a kenyeret a gettóba nagyszüleimnek. És még ki tudja, kiknek az életét mentette meg. (Ezzel sohasem dicsekedett, pedig megérdemelne egy fát a Jed Vashem kertben.)

EPILÓGUS

A háború befejeződött. Anyám is hazajött. Mindkét szülőm újra megházasodott. (Apám új felesége zsidó, Anyám új férje római katolikus. Ő lett a második "gój" a családban.)

Hogy zsidók vagyunk, arról évtizedekig szinte nem esett szó a családban.

Amikor fiam elkezdte keresni a gyökereit, kiderült hogy mennyi zsidó rokonunk van Izraelben és a világ igen sok országában, ahol nem kellett elfelejteni származásukat.

Jól tettük, hogy mi igyekeztünk elfelejteni?

Budapest, 2003. június.

Seres (Schlesinger) György