Forrás: Magyar Rádió

Emlékezés Farkas Kálmánra, az első cigány író-újságíróra

2004. augusztus 19., csütörtök 10:19

388 olvasás

Farkas Kálmán Miskolcon született 1930. március 9-én. Az író, újságíró, publicista és cigány közéleti személyiség 2004. augusztus 8-án elhunyt. Fél évszázada ő lépett cigányként elsőnek arra a gyötrelmesen gyönyörű pályára, amit többnyire csak újságírásnak neveznek.

Újságírásnak, holott és ezt Farkas Kálmán írásaiból meg is ismerhetjük, az igazi publicisztika mindig is több ennél – a társadalom élő és folytonosan szót emelő lelkiismerete. Farkas Kálmán ezt a tövises tisztet ötven esztendeje töltötte be makacs becsülettel. Végső búcsút augusztus 24-én tíz órától vehetünk tőle a nyíregyházi temetőben.

Farkas Kálmán:- Ott kell kezdenem, hogy én a gyerekkoromat két cigányvárosban éltem le. Mind a kettőhöz nagyon gyönyörű emlékeim fűződnek. 1930. március 9-én születtem Miskolcon a Gordonban, ez a miskolci cigányváros. A Mészáros utcában Opkó bácsiéknál, a zsidó fiákereséknél laktak anyámék. Onnan aztán, mint sok roma ember apám, hogy hogy nem keveredett Törökszentmiklósra. A cigányváros, ahol felnevelkedtem a Csisznyikó. Tehát Gordon Miskolcon, Törökszentmiklóson a Csisznyikó, az a két nevelő cigánytelepem, az életben soha nem felejtem el. Körülbelül tizenhat, tizenhét éves koromig a Csisznyikóból jártam az iskolába. Mi a felvégen laktunk és én az alvégre jártam iskolába. Ez körülbelül hat, hét kilométer hosszú távolság. Télen taknyom, nyálam összefolyt, míg leértem a Kálváriára és ugye abban az időben délelőtt is, meg délután is jártunk iskolába. Hát most mit mondjak neked sokszor éhesen, fázódva kerültem be az iskolába és vártam szegény Ökrös Marit, anyámat, aki minden délben megjelent és hozta vagy a zsíros kenyeret, vagy a cukros kenyeret. Útközben megvette a rossz almát. Leült hozzám a padra a kálvária mellett az iskolánál és én, míg megettem addig ott volt. Előtte bement imádkozni és utána elment. Szegény anyámat, ahogy visszaemlékszem rá, én nagyon ritkán láttam batyu nélkül. Úgy maradt meg az emlékezetben is, hogy batyuval látom anyámat jönni is, menni is. Én azt mondom, hogy anyám mellett, ha nincsenek olyan tanítók, meg olyan tanárok, akik engem tanítottak, meg neveltek, akikre én ma is szívesen emlékezem. Akkor én nem lettem volna az életben semmi. De voltak olyan tanáraim, mint Benedek tanár úr, Csergő tanár úr, aki német nyelvre tanított, vagy Balogh Miska bácsi, vagy Balogh Antal tanár úr, akitől a festészetet tanultam, vagy Szokolai Gyurka bácsi, a híres-neves matematikus, aki ott volt a legutóbbi író, olvasó találkozómon is, akkor énbelőlem anyám nem lett volna semmi sem.

És én most is azt mondom, hogyha megvan az a családi háttér, megvan a cigányasszonyokban, a roma anyákban az a kitartás, hogy gondoskodjanak gyerekeik tanításáról és olyan pedagógusok, akik a gyerekeket szeretik, akik nem azt nézik, hogy roma, vagy nem roma, hanem mindent megtesznek azért, hogy a tehetséget kihozzák belőlük, akkor igenis, de csak ekkor van esély arra, hogy mi felzárkózzunk, hogy a cigányokra felfigyeljenek. Tömegével ez szinte lehetetlenség és hosszú évtizedekig fog tartani, amíg bennünket elfogadnak, amíg bennünket befogadnak. Törökszentmiklósról bekerültem az ifjúsági mozgalomba. Elképzelheted, mint egy cigánygyereknek milyen tekintélyem lehetett, ha a szakszervezeti ifjúsági mozgalomba megválasztottak a városi SZIT titkárának. És mint fiatal mozgalmi emberre felfigyeltek rám. Ez már úgy a polgári iskolának az elvégzése után volt és a törökszentmiklósi községházára kerültem be az élelmezésügyi, élelmiszerellátási osztályra, mint kisegítő tisztviselőnek. Ez abból állt, hogy volt munkám, meg volt kenyérre való, tudtam segíteni anyámat, családomat, mert apám nem volt. Apámat még hat éves korom előtt elveszítettem, meghalt és anyám egyedül nevelt ó hány gyereket. Hát anyám tíz gyereket szült, de a tízből öten maradtunk meg, úgy, hogy az ötből én maradtam otthon. Tizenhat évre születtem a legfiatalabb testvérem, nővérem után, Annuska után. A többiek még idősebbek voltak. Én voltam a vakarék. Én voltam az a fiatal, akibe minden erőt beletettek. Családi pótlék hogy lett volna, semmi a világon, vagy elmentek koldulni, vagy elmentem napszámba. Hát anyám mosni járt, takarítani járt, olyan gyönyörű fehérneműket vasalt, hogy volt két-három gádzsó hely, ahova szívesen visszavárták és hetenként vagy takarított, vagy mosott. Én meg alkalmasint, amikor iskolából kikerültem, vagy hazamentem, akkor elmentem utána és hát megkínáltak itt, ott egy kis ebéddel. Emlékszem rá Törökszentmiklóson mindig Szekeresékhez járt mosni, vasalni és én, ha úgy volt és miért ne lett volna úgy, mivel laktam volna jól otthon elmentem Szekeresékhez. Anyám leültetett a sarokba, akkor mindig adtak valamit enni. Hát a karácsonyokat is úgy tudta le anyám szegény ugye, hogy vártuk haza mit hoz, hát hozott hurkát, kolbászt, meg amit raktak neki. Hát gyerekkoromban, amikor az elemi iskolába jártam volt olyan háttér, mint nekem anyám, akinek az életemet, az életemen kívül azt is köszönhetem, hogy idáig jutottam, ott volt végig mellettem és segített az iskolai tanulásomat, fejlődésemet. Anyám nélkül én semmire sem jutottam volna. Amikor már önálló lettem, akkor is jött velem mindenhová. Ahol én dolgoztam anyám ott volt velem. Főzött rám, mosott rám, takarított rám. Gyerekoromban meg pláne. Hát Csisznyikóba meg az volt ugye, hogyha hazamentünk este az iskolából, ha nem volt mit enni, akkor volt egy kis zsíros kenyér, vagy egy kis cukros kenyér. Kimentünk a villanytelepre, ahol két oldalon majdnem egy kilométer hosszúságban álltak a gyönyörűnél, gyönyörűbb eperfák és akkor válogathattunk, hogy ki szereti a kese epret, ki szereti a fehér epret és az volt a vacsora sokszor. Szóval arról, hogy családi pótlék, hát ilyen nem is hallottunk akkor, hogy lett volna. Mégis voltak gyerekek angyalom és szerették a gyerekeket és imádták a gyerekeket, pláne a cigányok és amit lehetett, meg amit tudtak mindent megtettek annak érdekébe, hogy iskolába járassák őket. Különösen azok, akik azt akarták, hogy különbök legyenek, mint ők. Hát anyám meg azt akarta, hogy úriember váljék belőlem. Hát mondjuk ezt azzal el is érte csórikám, hogy bekerültem a községházára. Hát büszkébb nem volt nála az egész cigánytelepen, mint Ökrös Marinál. De büszke volt rám az egész cigányváros az egész Csisznyikó. Adóügyi tisztviselő lettem, aztán megszerettek, igyekeztem helytállni. Nagy szorgalommal végeztem a munkámat ez az igazság, de hát nekem, mint cigánygyereknek százszorosan bizonyítanom kellett, hogy elfogadjanak és Törökszentmiklóson lettem közigazgatási segédjegyző. Vannak kitörési pontok és ezeket egyenként meg kell tenni minden cigánygyereknek, aki tanulásra adja a fejét. Mert különben elveszünk, elveszünk ebbe a nagy nacionalista harcban, ami most kezd fellángolni és most még inkább megnyilvánul egész Közép-Kelet-Európában. Nem várnak bennünket tárt kezekkel. Én nem azt mondom, hogy ma nehéz romának lenni, vagy ma könnyű romának lenni. Ma nehezebb elviselni a romaságot. De aki megtagadja azt, hogy ő roma az egész életében olyan náthás marad, hogy abból soha nem gyógyul meg.

Én különben nem kerültem volna egyetemi oktatónak, nem lettem volna egyetemi tanársegéd, nem védtem volna a diplomámat filozófiából, hogyha nem vagyok kitartó, ha nincs bennem szorgalom és nem küzdök meg azzal, hogy én cigány vagyok. Soha nem felejtettem el és soha nem tagadtam el én, hogy honnan jöttem, honnan származok. Én a gyökereimet azokat tisztelem, becsülöm és tudom nagyon jól, hogy én vegyes roma vagyok. Apai ágon az én dédnagyapám András nagyapám uradalmi kovács volt Tiszaruf mellett Kakadpusztán vitéz Nagybányai Horty Miklós Magyarország kormányzója őfőméltósága birtokán. Ökrös nagyapám pedig paróc zenész cigány volt. Az Ökrös Marit szöktette el tizenhat éves korába Farkas Kálmán az én apám. Így születtem én meg. Nem jól sejted, hanem jól tudod valóban Ökrös Mari analfabéta volt, valóban nem tudott írni, olvasni, de számolni igen. Mert a roma asszonyok számolni, ha nem is tudtak írni, olvasni, de számolni tudtak. Soha nem felejtem el, amikor egyik alkalommal egy furikon zsákban hozott valamit. Szakadt az eső és én néztem kifele a nádfedeles házunknak a földet pislogó ablakán. Jaj mondom végre megérkezett mama. Hát mit hozhatott? Kibontotta a zsákot, mint gondolsz mi volt benne? Egy égetett kőből faragott Mária szobor. Kiemelte és odatette mellém a gangon. Azt mondja nézd meg Kamucikám majdnem olyan nagy, mint te vagy. Emellett a Mária szobor mellett imádkoztam én majdnem minden áldott este. Soha nem tudom megköszönni azt, amit ő értem tett. Az akadémián, meg az egyetemen tanultam. Ott tanítottam és onnan kerültem haza, amikor anyám meghalt a Kisznyikóban. Nem lehet elképzelni azt a hatalmas energiát, amit anyám azért tett, hogy belőlem legyen valami. Hát el lehet képzelni, hogy amikor Miskolcon a tanítóképzőbe jártam nem tudtam volna elmenni, ha össze nem koldulja az útiköltségre való pénzt. Én nem voltam egy rosszképű fiú és lett volna alkalmam kicsapongásra, meg a félrelépésekre, de arra nagyon vigyázott anyám, hogy nehogy kilengjek úgy, hogy abbahagyjam a tanulást, vagy abbahagyjam a pályámat. Ő nagyon büszke volt rám és nagyon ügyelt, nagyon vigyázott rám, hogy ne nősüljek meg, És csodálkozott, amikor tanársegéd koromban, már Budapesten tanítottam, amikor egyik alkalommal odaálltam elé és azt mondtam, anyám megnősülök. Hát egyenesen majdnem elájult, hogy ezt hallja tőlem. Csak el kellett jutni odáig, hogy új életet kezdjek, elinduljak a saját magam útján. Huszonkettő éves voltam. A feleségem nekem az akadémián, a mezőgazdasági akadémián tanítványom volt. Tehát ezt óriási titok övezte, mert ha ezt megtudták volna, akkor kicsapják őt is, meg elbocsátanak engemet is. Végül is amikor aztán megnősültem csak kiütközött belőlem a roma vér, mert otthagytam csapot, papot, otthagytam az egyetemet, az akadémiát, mert azt mondtam, hogy nekem a család, meg a feleségem előbbre való mindennél és az adjunktusi kinevezésem elől jöttem el. Könyörögtek a feleségemnek is, hogy ne hagyjam ott és így kerültem aztán 1953-ban az egyetemről Nyíregyházára a Kelet Magyarország elődjéhez a Szabolcs szatmári Néplaphoz újságírónak. Az első főszerkesztőm nekem az a Siklósi Norbert volt, aki később a Hírlapkiadónak volt a vezérigazgatója és 1956 után a Magyar Írók Szövetségének volt az elnöke. Egy biztos, nekem többszörösen kellett mindig bizonyítani és állandóan kellett bizonyítani. Minden nap kellett bizonyítani. Elképzelheted, hogy 1953 óta 1980-ig az első infarktusomig mennyi mindent írhattam és ahol lehetett csaknem mindenütt felkerestem a cigányokat. Az egész megyében, az egész Szabolcs-Szatmár megyében ismernek. Alig van, nincs olyan hely Szabolcs-Szatmár megyében település, sőt még tanyaközpont sen ahol én ne fordultam volna meg. Márpedig itt elég sok cigány van, tudomásom szerint legalább nyolcvanezer. Kényesen bántak ezzel a kérdéssel és nagyon megnézték azt, hogy mit ír le az ember és bizony hát sokszor önrevízióval kellett az embernek élni, hogy meddig mehet el bizonyos kérdéseknek a felvetésében. Ha azt mondom neked, hogy én vagyok az ország egyik legöregebb Magyar Újságírók Országos Szövetségi tag, akkor nem hazudok és mint cigány újságíró. Én voltam az első cigány író és cigány újságíró. Ezt én magamról nem is tudtam. Valahová kellett küldeni valamilyen írást rólam és ezt énrólam Lakatos Menyhért írta le és én csak olvastam, néztem, hogy az öreg mit ír rólam, mert szegről, végről hát mint roma ember én testvérbátyámnak tekintettem, meg tekintem őt, mint a cigány irodalom egyik jelentős képviselőjét, meg alakját. Negyvenöt esztendeig szolgáltam újságíróként, ahogy tudtam és ahogy lehetett a cigányságot. Amelynek első pillanattól büszke tagjának vallom magamat és soha nem fogom szégyellni azt, hogy én honnan származom. Még nyugdíjazásom előtt történt, Lakatos Menyhért megkeresett, unokaöcsémmel Farkas Tiborral, aki bekapcsolódott a cigánymozgalomba, kulturális szövetség életébe, amikor sorra került, hogy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe jó lenne megalapítani a magyarországi cigányok kulturális szövetségét, akkor megkerestek és rám gondoltak, hogy hát itt van Kálmán, hát majd ő fogja intézni, meg csinálni ezt a mozgalmat. Ezt követően aztán teljes szívvel és lélekkel, meg teljes zsigereimmel, idegeimmel éjszaka, nappal ennek az ügynek szenteltem az életemet is most már azért eléggé betegen. Én azért továbbra is újságíró maradtam, mert az újságíró az meghal és nem nyugdíjba megy. Mert nyugdíjas újságíró nincs, csak újságíró van, aki nyugdíjas esetleg. Hát ezt én tovább folytattam és írtam a Kelet Magyarországnak és miután ugye akkor még létezett a Roma Nonyevipe, a Roma Nonyevipébe rendszeresen megjelentek az írásaim, tárcáim, elbeszéléseim, riportjaim. Ahogy tudtunk úgy segítettük a cigányságot. És ez kicsúcsosodott abban, amikor mi hozzáláttunk az 1993-as években a Cigány Kisebbségi Önkormányzat születésének az előkészítéséhez. Hát azt mint a vajúdó anya úgy próbáltuk megszülni az önkormányzatiságot ebbe a megyébe, mint ahogy a többi megyébe is. És az volt a szerencsénk, hogy itt volt mire alapozni. Mert ezek a kulturális szövetségek, szerbezetek éltek és olyan emberek kerültek az élére akik helyt tudtak állni, mert én azt mondtam, hogy ott fogunk alakítani kulturális szövetséget ahol ennek megvannak az objektív és a szubjektív feltételei. Anélkül nem. Ahol megvan a megfelelő környezet, van egy fogadóképesség mind a nagy társadalom részéről, mind a cigányság részéről és van olyan cigány réteg, vagy néhány olyan cigány fiatalember, vagy idősebb ember, aki aránylag felkészült, aránylag felkészült, aránylag képes erre. Hűt majd később majd meg fogja tanulni, hogy hogyan, miként kell csinálni ezt a mozgalmat és hála istennek eljutottunk odáig, hogy a kulturális szövetségeinknek az elnökeiből lettek később az önkormányzati elnökök Szabolcs Szatmár Bereg megye jelentős településein. Végül aztán odáig jutottunk el, hogy ma már az Országos Cigány Kisebbségi Önkormányzatnak létezik egy olyan oktatási bázisa, mint a Nyír Dinamika ez egy kft. amelynek az igazgatója Lögös Sándor, aki egy jó ismerős főiskolai docenssel keresett fel engem dr. Harangozó Lászlóval, mint megyei szövetségi elnököt és azt mondták, hogy Kálmán mit szólnál hozzá, ha összefognánk és a munkanélküli cigány emberek részére átképzési, nevelési, oktatási tanfolyamokat szerveznénk és adnánk a kezükbe olyan papírt, ami lehetőséget biztosítana részükre, hogy vállalkozhatnának, stb, stb. Ezek során alig írni tudó, alig számolni tudó embereket tanítattunk meg számológéppel számolni. Volt olyan cigányember Paszabon, aki éjszakába menő vitatkozás során már meg akart verni engem, hogy Kálmán bátyám mit akar velünk. És amikor befejeződött a tanfolyam, odajött hozzám és kezet akart csókolni. Csórikám rovázott és a nyakamba borult. Mostanáig több mint ezer cigány átképzéséről gondoskodtunk.