Eddig csak azt mutattuk be, hogy miként vihető keresztül a kivándorlás gazdasági rázkódtatások nélkül. De egy ilyen kivándorlásnál sok, hatalmas érzelmi szempont is közrejátszik. Vannak régi szokások, emlékek, melyek minket embereket az egyes helyekhez kötnek. Vannak bölcsőink, vannak sírjaink, és tudja mindenki, hogy mit jelentenek a sírok a zsidó szíveknek. A bölcsőket magunkkal visszük, bennük szendereg rózsásan és mosolyogva a mi jövőnk. Drága sírjainkat vissza kell hagynunk, — azt hiszem, hogy ezektől fogunk mi — kapzsi nép — a legnehezebben elszakadni. De meg kell történnie.

A gazdasági nyomor, a politikai nyomás, a társadalmi gyűlölet már most is eltávolít bennünket lakóhelyeinktől és sírjainktól. A zsidók már most is minden pillanatban egyik országból a másikba vándorolnak; egy erős mozgalom még a tengeren túl, az Egyesült Államok felé is terjed, ahol szintén nem vágyódnak reánk. Hát hol is fognak bennünket szívesen látni addig, amíg saját hazánk nem lesz?

Mi azonban a zsidóknak hazát akarunk adni. Nem úgy, hogy őket erőszakosan kitépjük az ő talajukból. Nem, hanem úgy, hogy egész gyökérzetükkel óvatosan kiemeljük őket és egy jobb talajba átültetjük. Amint a politikai és gazdasági téren új viszonyokat akarunk teremteni, azonképen az érzelmek terén minden régit szentül akarunk megtartani. Erre csak kevés utalás történjék. E téren legnagyobb a veszély, hogy a tervet rajongásnak fogják tartani.

És mégis megvalósítható és lehetséges ez is, — csakhogy a valóságban gyámoltalanul és zavarosan jelentkezik. Szervezés által észszerűvé válhat.

Comments are closed.