Udvardy Zoltán jegyzete
Ha azok, akiket a dolog valóban érint, komolyan veszik a felhívást, szótárakkal a kézben, tömött sorokban álldogálnak majd az anarchoszindikalista Szabó Ervin mozgalmárról mai napig elnevezett fővárosi könyvtár előtt, hogy lecseréljék régi lexikonjaikat újakra. De mit kezdjünk a leselejtezendő mozgalmi (jel)szavakkal?
Itt a nagy lehetőség: aki beviszi régi szótárát a fővárosi központi közkönyvtárba, kedvezményesen vásárolhat újat magának, CD-vel együtt. Az internet, a podcasting korában gyorsabban avulnak el a kifejezések, folyamatosan cserélődik a szókincs – olvashattuk az akcióról.
Csakhogy megtörtént! Remélhetjük, tényleg itt az ideje; közkézen forgó szótáraink ugyanis a mai napig – változatlan utánnyomásban – hemzsegnek a civilizált, európai ember által értelmezhetetlen kommunista B nyelv, a sztálini „újbeszél” ásatag szavaitól.
Mielőtt kinyitnánk visszacserélésre ítélt szótárainkat, érdemes felfigyelni a cserét vállaló intézmény nevére is, hiszen az éppúgy nem változott, mint szótáraink osztályharcos szlengkészlete. Szabó Ervin nevét viseli, a budapestiek közös szégyenére, a párját ritkítóan pompás Wenckheim-palotában működő fővárosi könyvtár. A főváros történetében másodszor: először a 133 napig öldöklő vörös terror idején, 1919-ben hívták így az intézményt, tisztelegve az 1918-ban elhunyt ideológus előtt. Nem véletlenül: többek között az anarchoszindikalista Szabó készítette elő a fővárosi könyvtár igazgatójaként azt a „reformot”, melynek keretében később, eszméit megvalósítva, futószalagon kezdtek könyvtárosokat képezni egy zavaros, átgondolatlan és gigantomán közkönyvtári rendszer létrehozása érdekében és harácsoltak össze felbecsülhetetlen értékű magán- és egyházi könyvgyűjteményeket. A vörös terrornak szintén megágyazó Népszava egyik mellékletének szerkesztője, a munkásmozgalmi mauzóleumban nyugvó mozgalmár ma mellszoborral díszelegve köszönti az olvasót.
De maradjunk a szótáraknál. Munkabérosztály, pártdemokrácia, tervállam. Ugyan mire menne a francia vagy az angol nyelv elsajátításán ügyködő magyar diák (vagy saját átképzéséért kepesztő volt orosztanár) e szavak korrekt megfelelői nélkül? Valószínűleg nem sokra, ez lehet az oka, hogy ilyen s ehhez hasonló szavaktól hemzsegnek még az Akadémiai Kiadó által 2004-ben kiadott magyar és angol nagy- és középszótárak is.
Igazi csemege a könyvtárak polcain mindenhol fellelhető magyar-francia nagyszótár 1978-as kiadása. Olyan szódinoszauruszok bömbölnek elő lapjairól, mint a „békeharc”, a „békeharcosszervezet” (organization de combattants de la paix) – van ilyen magyar szó? – vagy a tündökletes „munkabérosztály”. Félénk, zárójeles „tört.” indexszel jelzi az 1998-as kiadású „klasszikus nagyszótárak” sorozatban megjelent angol-magyar szótár az osztályellenség (class enemy) szót, viszont nincs ott ugyanez az „osztályöntudat” szócikknél (class-conscionusness), lévén, hogy e szó a mindennapi életben használatos. Például: Elnézést, uram, nem látta véletlenül az osztályöntudatomat? (Excuse me, sir, did you see my class-conscionusness?)
A „tervállam” szót valószínűleg csak a tájékozatlanabb olvasók nem ismerik; mégis jó lenne, ha használóik – akik a mai napig valami szovjet típusú, egyetlen párt vezette tervutasításos államszerkezetben gondolkodnak, melyet valami balkáni csauszhadnak kell vezetnie, oda-odatörleszkedve az éppen felénk érdeklődést mutató nagyhatalom csizmájához – sürgősen beállnának kézikönyveikkel a szótárcserére várók közé.
Hátha új definícióhoz jutnának – s most jutányos áron – olyan szótárainkban díszelgő szavak értelmét illetően, mint a francia szótárak elengedhetetlen részeként fellelhető „fasiszta (fasciste), fasiszták, fasisztát, fasiszta nézeteket vall, fasisztává lesz (se fascizer), fasisztabarát (profasciste) antifasiszta”. S az új meghatározásokkal a hóna alatt talán nem mondana akkora ostobaságokat Havas Szófia, mint hogy „én például 1956 esetében nem szoktam forradalomról beszélni, mert a börtönből kiszabadult nyilaskereszteseket nem tudnám semmilyen módon forradalmároknak nevezni. Ahogyan azokat a géppisztolyokkal köröző fiatalokat sem, akik ugyanúgy járták a házakat, mint 1944-ben zsidókra vadászva.”
Az új szótár talán megvilágítaná, hogy a mindenkori munkásmozgalmár, akinek pártja csak abban különbözik a forradalom után létrejött törvénytelen hatalmi szervezettől, hogy az elnevezésből száműzték a „munkás” szót, nem egyszemélyes partizánkülönítmény (corps de partizans), aki hősiesen küzd a szótárakból kihagyhatatlan „nacionálsoviniszta” jelenségek ellen. Akár a szemétbe is hajíthatja „pártigazolvány”-át („pártkönyv”, la carte du parti). Még idejében, amíg nem lesz a „pártdemokráciából” „pártdiktatúra”. Olyan „marxi-lenini”.
Abban persze ne is reménykedjünk, hogy bárki is eljut addig a felismerésig: az olasz korporatív állam modelljének, a fasizmusnak semmi köze nem volt a „náci” (nazi) mozgalomhoz (nem beszélve arról, hogy a Harmadik Birodalom hivatalnokai vagy a Wehrmacht tisztjei, katonái sem voltak „fasiszták”; gyakran „nácik” sem, de ennek kifejtése messzire vezetne). A fasiszta mozgalom híve – fasiszta, fasisztabarát, fasiszta nézeteket valló? – volt például Vásárhelyi Miklós, aki egy beszélgetésen személyesen ismerte el, hogy a korabeli Olaszországban élve rokonszenvezett a korporatív állam eszméjével.
Nem csak a történelem egyesek számára nehezen értelmezhető bugyraiban segítenek eligazodni lecserélésre váró szótáraink. Olyan szavakat is tartalmaznak napjainkban vagy a közeli/távolabbi jövőben beálló esetleges változások megnevezésével kapcsolatosan, mint a „területgyarapodás” (accrue). A szótár itt gyorsan hozzáteszi: „áradás után”. Különös nyelvi probléma: vajon miféle áradás jár területgyarapodással? Akinek a területét valakik vagy valamik elárasztják, az nemigen gyarapszik. Talán az ár maga gyarapítja (saját) területeit. Egy-két szót talán mégsem ártana bespájzolni; mi lesz, ha egyszer eljön egy jó kis területgyarapodás, hogy magyarázzuk meg a történteket francia ismerőseinknek?
