Olimpia 2008, Peking
Május 12-én 14 óra 28 perckor a modern kor egyik legnagyobb földrengése rázkódtatta meg Kína Szecsuan tartományát. Az Új Kína hírügynökség 15 órakor már hírt adott a katasztrófáról. Azóta folyamatosan tájékoztat a halottak, az összeomlott házak alá temetett áldozatok növekvő számáról. Kéri a külföldi segítséget. (Elsőnek az ősellenség japánok és dél-koreaiak érkeztek.) A nyugati újságírókat segíti munkájukban. Kimerítő tudósítás arról, hogy a helyszínre látogató államelnök és kormányfő könnyezve vigasztal szüleiket elvesztett síró gyerekeket: „a párt és kormány veletek van”. A CNN riportere egy romba dőlt ház előtt, kiterített hullák mellett von mérleget: „Ennél professzionálisabb, szabadabb, gyorsabb tájékoztatás nincs.” (Ellenpélda: Burma.)
Ugyanakkor a kínai hatóságok kitörlik tudósításaikból Rogge NOB-elnök beszédének azt a részét, hogy a „tibeti események aggodalomra adnak okot”. Az interneten kifeketítik a Kínát bíráló külföldi jelentéseket. A gleichschaltolt sajtó csak azt közli, amit a párt propagandaosztálya engedélyez. Külföldi újságíró nem mehet Tibetbe. Az olimpiai láng Mount Everest-i útját is csak az állami tévé közvetíthette. Különféle ürügyekkel korlátozzák a tudósítók munkáját, megszigorították a vízumkiadást.
Kína két arca. Melyik az igazi? „A kettő együtt”, gondolja a BBC kommentátora. Mások inkább Albert Camus-vel értenek egyet, hogy „két féligazság nem ad ki egy egészet”.
Szemlélet kérdése. Tény, hogy ma a kínai a világ egyik legundorítóbb, az emberi jogokat legkevésbé tiszteletben tartó diktatúrája. A gazdasági fellendülést nem követte a társadalom demokratizálása, az emberi jogok tiszteletben tartása. Ítélet nélkül, kínzások, éheztetés, embertelen bánásmód miatt – becslések szerint – nyolcezer ember pusztul el évente az „átnevelőtáborokban”. Háromszáztíz ilyen tábor működik, benne háromszázezer fogoly.
De tény az is, hogy ez a rendszer több millió embert mentett meg az éhhaláltól. Emelkedik az életszínvonal. Kínában normális körülmények között ma senki sem éhezik. A világtól évszázadok óta elzárt Kína visszajelentkezett a nemzetek közösségébe. Egyike az ENSZ Biztonsági Tanácsa öt állandó tagjának. Nemzetközi tekintélyét kívánta növelni az olimpia megszervezésével; bizonyítani, hogy a „legnagyobb, legdrágább, legmodernebb” játékokat tudja produkálni.
Az utóbbi években Kínáról kialakult kedvező képre árnyékot vetettek a „vallási és kulturális autonómiát” követelő tibeti tüntetések és az őket követő megtorlás. A mérleg: mintegy kétszáz (hivatalosan húsz) halálos áldozat, több mint ezer letartóztatás, háromtól tizenöt évig terjedő börtönbüntetések. Az elítéltek között sok a buddhista szerzetes. A kolostorokba „népnevelőket” telepítettek, akiknek feladata a szerzetesek meggyőzése a párt politikájának helyességéről.?
Peking, Siemens, Adidas, NOB
A kínai diktatúra jellege persze ismeretes volt 2001-ben is, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Pekingnek ítélte a 2008-as nyári olimpiai játékok megrendezési jogát. Tudtak a tömeges kivégzésekről, az internálótáborokról, az emberi – köztük a vallási – jogok semmibevételéről. Mégis sokan azt gondolták, hogy helyesen döntött a NOB. Ha az olimpiai játékok a közvélemény érdeklődésének homlokterébe helyezik a világ nemzetei között helyét kereső kínai szuperhatalmat, a pekingi vezetők nem engedhetik meg maguknak az embertelen diktatúra eddigi formáját. A szabad társadalmak nagy része egyfajta trójai falónak tekintette az olimpiai játékokat, amellyel be lehet csempészni Kínába a demokráciát, az emberi jogokat is. Ma tudjuk, hogy ez a feltételezés nevetségesen naiv volt.
Feltételezhető, hogy a NOB számos tagja, akár többsége is ennek az éppolyan tisztességes, mint naiv hitnek a jegyében döntött Peking mellett. Az utóbbi hónapokban nyilvánosságra került dokumentumok viszont arról tanúskodnak, hogy a testület számos vezetőjét más szempont is vezette: a politika és a pénz. Mindenekelőtt a NOB 1980 és 2001 közötti elnöke (azóta egyetlen örökös díszelnöke) Juan Antonio Samaranch és dr. Thomas Bach, a NOB alelnöke keveredett gyanúba. Mindketten lelkesen támogatták a pekingi rendezés gondolatát. Bach ellen a minden idők legnagyobb német megvesztegetési botránya, a Siemens-ügy kapcsán merült fel az anyagi érdekeltség gyanúja. A német világcég – az ügyészség eddigi megállapításai szerint – 1,3 milliárd eurót költött kétes ügyletekre, konkrétan megvesztegetésre külföldi szerződések megkötése érdekében. Az érintettek között volt a nemzetközi politikai, gazdasági élet, valamint szervezetek, köztük a NOB több vezető személyiségei is. (Der Spiegel, 2008/4.) Eddig is köztudomású volt, hogy a Siemens a pekingi olimpia egyik legnagyobb befektetője: 1,1 milliárd euró értékű szerződést kötött a szervezőbizottsággal. A német nagyvállalat modernizálja Peking áramellátását; ő építette a város metróhálózatának irányító- és jelzőberendezéseit; Siemens-elektronikával működik az olimpiai és az úszóstadion, valamint az új repülőtér ötven kilométeres csomagszállító berendezése (www.siemens.com). Csak nemrég derült ki azonban, hogy dr. Thomas Bach, a NOB alelnöke, a német olimpiai bizottság elnöke évi négyszázezer eurós, ma is érvényes tanácsadói szerződést kötött 2003 előtt a Siemensszel (pontos dátum nem ismert). Tagja továbbá a cég svájci leányvállalata felügyelőbizottságának is, amely a pekingi repülőtérrel kapcsolatos szerződést kapta. (Der Spiegel, 2008/18.) A Siemens és Bach kapcsolata Wilhelm Schelsky vállalati tanácsadó közvetítésével jött létre. Schelsky jelenleg vizsgálati fogságban van. Bach – sokak szerint – jó eséllyel pályázik a NOB elnöki posztjára, ha Jacques Rogge a pekingi játékok után nem kívánja meghosszabbítani tisztségét.
Egy másik német világcég, az Adidas kapcsolatának szálai Juan Antonio Samaranchhoz, a NOB volt elnökéhez, a pekingi olimpia másik ismert támogatójához vezetnek. Az Adidas hetvenmillió euróval szponzorálta a pekingi olimpiát. Feltehetően ennek fejében a cég elnökségének vezetője, Herbert Hainer szerint vállalata a pekingi olimpia résztvevői közül „százezer sportolót, funkcionáriust és más közreműködőt öltöztet”. (Der Spiegel, 2008/19.) Az Adidas engedélyt kapott a kínai hatóságoktól arra, hogy országosan négyezerről hétezerre bővítse üzleteinek számát. (Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2008. ápr. 19.) Érvényes bírósági végzés állapította meg nemrég, hogy az Adidas alapítója és tulajdonosa, Horst Dassler 2001 előtt kilencvenmillió német márkát költött sportvezetők, köztük NOB-tagok megvesztegetésére. A megvesztegetettek egy része a bírósági szerint „ma is a világsport vezetői közé tartozik”. Dassler Samaranch legfontosabb tanácsadója volt. Része volt abban, hogy 1980-ban, öt évvel a fasiszta spanyol államfő, Franco halála után annak sportminiszterét, Spanyolország moszkvai nagykövetét, Juan Antonio Samaranchot választották a NOB elnökévé. (Die Welt, 1999. jan. 20.) Andrew Jennings angol újságíró szerint Samaranch az Adidas tulajdonosának tanácsára már a nyolcvanas években kezdte építeni a kapcsolatot Pekinggel. Három hónappal a Mennyei Béke Terén elkövetett mészárlás után az ő kezdeményezésére választotta a NOB alelnökévé a kínai kormány funkcionáriusát, Ho Csen-liangot, aki mindmáig a bizottság egyik legbefolyásosabb embere. Két évvel később pedig a NOB aranyérmével tüntette ki Samaranch Peking polgármesterét, Csen Hszi-tungot, aki annak idején behívta a katonaságot a Mennyei Béke Terére.
Samaranch, a diplomata
Mindezek nem szorulnak kommentárra. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük Samaranch pályafutását, a pénzhez való viszonyát, vezetői stílusát, kapcsolatát a diktatúrákhoz.
Barcelonai textilgyáros családból származik. A falangista párt tagjaként Madridba került, miniszteri rangban az országos sporthivatal elnöke lett. Bár százszázalékos Franco-követőnek vallotta magát, a diktátor halálát követő rendszerben is megtalálta helyét. 1977-80 között nagykövetként képviselte országát Moszkvában. Itt kötött szoros kapcsolatot a szovjet tábor sportfunkcionáriusaival. Bizonyította, hogy fasiszták és kommunisták adott esetben jól megértik egymást. A NOB moszkvai gyűlésén választották 1980-ban – mindenekelőtt kommunista barátai és a német kapitalista Horst Dassler támogatásával – elnökké. A kommunista tábor vezetőihez fűződő kapcsolatát huszonegy éves elnöksége alatt mindvégig (illetve a diktátorok bukásáig) megőrizte. A NOB aranyérmével tüntette ki Erich Honeckert, Nicolae Ceau?escut, Todor Zsivkovot, Borisz Jelcint.
Döntéseit egyedül hozta, a tagságot szavazógépként kezelte. Samaranch márki főúri életet élt főúri körülmények között. A NOB-ot gazdasági vállalkozássá alakította. Olyanná, amelyben a korrupció, a csalás az üzlet természetes velejárójává vált. A csalások egy része 1998-ban nyilvánosságra került. A 2002-es téli játékok rendezési jogát 1,3 millió dollárért vette meg Salt Lake City. Az atlantai bíróság fedte fel a csalást. Erre a NOB is kénytelen volt saját tagjaiból vizsgálóbizottságot alapítani, ám az csak annyit állapított meg, ami már amúgy is nyilvánosságra került. Később Marc Halder, a NOB svájci tagja kiállt a nyilvánosság elé, s kijelentette, hogy nemcsak a Salt Lake City-i olimpia esetében vettek meg kilóra NOB-tagokat, hanem Naganóban, Atlantában és Sydneyben is. Ezekben az ügyekben nem volt vizsgálat, de az köztudomású, hogy Samaranch elnök 1991-ben egy huszonnyolcezer német márka értékű díszkardot kapott a naganói olimpia rendezőitől. A leleplezések folytatódtak. A BBC 2004 augusztusában dokumentumműsort sugárzott Hogyan vásároljunk olimpiát címmel. Eszerint még a 2012-es (!), Londonban sorra kerülő olimpiai játékok odaítélése esetében is vesztegettek meg NOB-tagokat. Az angol televízió a testület 54 tagjáról – tehát csaknem feléről – mondta, hogy „anyagilag befolyásolható”. (wikipedia.org/wiki/olympische-spiele/korruption)
Hogyan jutott idáig az olimpiai mozgalom?
Kétségtelen, hogy Samaranch uralma az olimpiai mozgalom eddigi legsötétebb fejezete. De az, hogy ilyenné válhatott, jellegéből, alapítójának életidegen elképzeléseiből származik. Pierre de Coubertin báró idealista értelmiségi volt, aki az olimpián keresztül akarta „a nagyság és hírnév nimbuszával felruházni a sportoló ifjúságot”. Kora nemes lelkű emberének szokás nevezni. Ez akár igaz is lehet, de a kor nemes lelkű embere nem volt demokrata, hanem arisztokratikus gondolkodású macsó. Ismerősi, baráti köréből válogatta ki a NOB első tizenöt tagját: öt európai arisztokratát, két tábornokot, heten pedig az európai nagypolgársághoz tartoztak. Az egyedüli kivétel Coubertin személyes jó barátja, a magyar Kemény Ferenc volt.
A NOB kezdettől fogva férfiklub volt. Női sportoló még az első olimpiai játékokon sem vehetett részt. Először 1900-ban, a párizsi olimpián szerepeltek nők két sportágban. Azóta fokozatosan egyre többen. Ma csak ökölvívásban és baseballban nem indulhatnak. A NOB száztizenöt tagja közül ma is csak tizenhat nő (viszont tíz főnemes, királyi családtag, sejk). A végrehajtó bizottság tizenöt tagja között hagyományosan mindig csak egy nő van. Az első női végrehajtó bizottsági tagot Andrew Jennings szerint Samaranch és Dassler közösen találta meg 1981-ben – Nora von Lichtenstein hercegnő személyében. Feltehetően nem volt szokatlan számára a pozíció, mert már apja, Franz-Joseph nagyherceg is tagja volt a testületnek. NOB-tagsághoz egyébként sokféleképen hozzá lehet jutni, csak demokratikus úton nem. Lehet örökölni. A monacói Albert herceg már harmadik generációban NOB-tag. Ha hetvenéves korában lejár tagsága, a Grimaldik százharminc éven át képviseltették magukat a testületben.
Coubertin mindig maga döntött arról, hogy ki lehet a NOB tagja. Ez a gyakorlat lényegében máig érvényes. Azt veszik fel, akit az elnök arra méltónak talál, és javaslatára azt a testület megszavazza. A tag nem országát képviseli a NOB-ban, hanem országában a NOB-ot. Így elvben nem a tagállamok delegálják az általuk kiválasztott személyeket, hanem az elnök „hívja meg” őket. (Samaranch „meghívta” a testületbe fiát, ifjabb Juan Antoniót is.) A felvételi szabályt a diktatúrák törték meg. A nácik és kommunisták saját embereiket küldték Lausanne-ba. Az olimpiai mozgalom „világot átfogó jellegére” alapozó NOB-vezetők ezt hallgatólagosan elfogadták. Ma már csak három olyan tagja van a NOB-nak, akit kommunista rendszer delegált a testületbe: Vitalij Szmirnov Oroszországból, Ho Csen-liang Kínából és Schmitt Pál Magyarországról. Mindhárman Samaranch hívei voltak. A másik mostani magyar NOB-tag 2000 óta Aján Tamás. Korábban a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkára is volt. Felelőssé tették az öt magyar sportoló athéni doppingbotrányáért. Ügyében igazi magyaros döntés született: a MOB elnöksége egyhangú döntéssel megvonta tőle a bizalmat, és leváltotta főtitkári tisztségéből, de ugyanebben a határozatban biztosította támogatásáról Aján nemzetközi szereplését. Megszoktuk az ilyen döntéseket. De látjuk, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság sem különb: megtűr tagjai között olyan személyt, akit nemzeti bizottsága doppingügy miatt leváltott.
Az olimpiai mozgalom egyébként mindig kiegyezett a diktatúrákkal. 1936-ban annak ellenére Berlin kapta a rendezés jogát, hogy Hitler – egyetlen kivétellel – nem engedett zsidó sportolókat indulni német színekben, és propagandacélra használta az olimpiát. Az idén oly szégyenletesen alakuló nemzetközi vesszőfutást – az olimpiai lángot a helyszínre vivő stafétát – Joseph Goebbels találta ki. Hitler megnyitóbeszéde, a nemzetiszocialista elveknek, az árja faj felsőbbrendűségének az állandó sulykolása ellenére Avery Brundage, az amerikai olimpiai csapat akkori vezetője – a NOB későbbi elnöke – azt írta jelentésében, hogy „a berlini játékok hozzájárultak a nemzetközi békéhez és harmóniához”. A berlini tapasztalat nem változtatta meg a NOB és a diktatúrák viszonyát. Megtarthatta az olimpiát a tüntető diákok és munkások közé lövető mexikói diktátor, Echeverría 1968-ban éppen úgy, mint az Afganisztánt éppen megszálló, fél Európát évtizedek óta elnyomás alatt tartó Brezsnyev 1980-ban. És most Kína.
A NOB korunk egyik antidemokratikus anakronizmusa. Többségében idős férfiak (átlagéletkor hatvan év) minden anyagi befektetés, kockázatvállalás nélkül élnek luxuskörülmények között azon a pénzen, amit fiatal sportolók ezrei keresnek nekik. Ők döntenek zárt ajtók mögött, külső ellenőrzés nélkül milliárdok sorsáról, és teszik közülük többen saját zsebbe annak egy részét. Az olimpiai mozgalom mára áttekinthetetlen, sötét üzleti vállalkozássá vált. Ebben oroszlánrésze volt Juan Antonio Samaranchnak. Súlyos örökségével Jacques Rogge-nak kell most Pekingben megküzdenie.
*
Ennek az írásnak nem célja Kína és Tibet évszázados viszonyának elemzése. De két dolgot érdemes megjegyezni. Az első, hogy egyik országban sem volt soha mai, nyugati értelemben vett demokrácia. A társadalom legnagyobb része mindkét országban minimális emberi jogok nélkül, nagy szegénységben élt, él. A másik probléma a „kulturális és vallási autonómia” fogalmának értelmezése. Az európai eredetű diktatúrák – így a kommunista, tehát a ma Kínában uralkodó rendszer – nem vették tudomásul, hogy a nemzeti kultúra és a vallás milyen mélyen gyökerezik a társadalomban. Ez a szemlélet az európai, többé-kevésbé szekularizált társadalmakban sem igen vált be. Keleten egyáltalán nem. A diktatúra enyhülése vagy felszámolása után a társadalomban nem az addig elfojtott vallásosság toleráns – államot egyháztól különválasztó – formája került előtérbe. Nálunk a „trón és oltár” szövetsége iránti egyházi igény, keleten a teokratikus államforma megvalósításának vágya sokak vezető elve. A „kulturális és vallási autonómia” mint követelés – ahol a dalai láma szava nemcsak szent, de törvény is -, nem csupán a diktatórikus kommunista Kínában ütköznék ellenállásba. Így volna ez a demokratikus társadalmakban is. A különbség, hogy az utóbbiban nem a megégetés, élve eltemetés, kirakatper, internálás a módszer, hanem a tárgyalás, kompromisszumkeresés.
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
