Komisz fajzat az az Öreg-Máthé. Ülök itten, saját házamban, saját asztalomnál, saját székemen, hát hogy jön az hozzá, rám ront, ide eszi a fene, és ugyan szoríthatom az állkapcámat, mint kutya a koncot, csak szétfeszíti valahogy a bütykös ujjaival. Belemászik a saját szájamba, letolja a szőrös mancsát a torkomon, birizgálja a gigámat a varacskos hüvelykjével, hogy csak ökrendezek. De abból már nem eszik, hogy visszaadjam a földnek, ami a földé, vagyok olyan legény, ha öreglegény is, összeszorítom a fogam, nem okádok csak azért se. Amit lenyeltem, az az enyém, nem hántam én még a saját lakodalmamon sem, pedig amilyen apósom olyan lakomát csapott, az összes környékbeli kutyák hetekig riszálva jártak, hígat fostak utána. Még akkor állt itten a Horpadásban, vagy ahogy a falubeliek emlegetik, a Repedésben, jó nehány ház, megbecsülték az emberek a földet, akármilyen girhes is lett légyen, ma már csak falcsonkok azok a porták, a legtöbbre meg rátenyerelt ez a dögletes szerzet, lerontotta, beszántotta, és ősszel, a szántáson világosabb kockák jelzik a vályogszobák nyomát. Egy páran itt ragadtunk, de csak az öregebbje, rúgódódunk csak ezzel a nyakunkba kötött malomkővel.
Ilyen volt ez az Öreg-Máthé már életében is, rámászott az emberre, nem volt tőle menekvés sehon a határban. Tanya volt ez mindig, nem ért idáig a falu keze, éltünk egymásra meg magunkra hagyatva. Ha méteres hó esett, hát nem jött a kutya se helikopterrel meg lánctalpassal, hogy kenyeret hozna, meg kivontatna belőle. Nem ugyan, addig fülledtünk-fagylalódtunk a fehér kásában, míg szépen ki nem kotortuk magunkat, mint a szorgos egérkék, időnk volt rá, lapátunk is, a hó meg csak egyedül volt, és végül nem győzte a sok hullással. Volt olyan tél, a szemüldököm, szemem pillája araszosra nőtt a jéggel, ahogy rátapadt, alig láttam ki a pislogni nyitott résen. Toltam csak a lapátot vaktában, míg meg nem akadt valamiben, meg fordítottam el oldalt, hogy leszabaduljon róla a terhe. Ki kellett taszítani a süvöltő szélben a hombárig, úgy kapdosta a lapátról a kupacokat, mint aratók a friss pogácsát, még a morzsája sem maradt. Amíg nem volt a hóban alagút, nem volt kenyér se, csak ami az előző heti sütésből szikkadozott még. Aztán lehetett túrni a fészerig a fáért, betörni a ciszterna színét, merni a menetközben üvegesedő tetejű vizet, araszolni megint vissza a házba. Gyújtani odabenn a kénesen köpödő, rossz gyúttóval a nyirkos fát, dagasztani dermedő vízzel a tésztát. Kellett ember ehhez is. Kellett asszony. Ketten voltunk rá a banyával, hát lehetett bírni, ő meg vén gyalogsátánnak szólít. Nincs abba semmi, az öreg Subáné, ide feljebb akik laknak, gyilkosnak nevezi az urát, az meg őtet riherongynak. Az is igaz, mindkét nevezetnek megvan a maga regéje.
Mondok mást, nem ér el ide még a parabóla sem, pedig nem Öreg-Máthé lett volna Öreg-Máthé, a csizmás pokolfajzatja, ha össze nem szerzi magának. Pénz az erre nem ficergett egyéb, mint a sovánka nyugdíj, rokkantas járulék, ördög se tudja, micsoda praktikával jutott hát hozzá, az öreganyja lelkét számította-e be érte cserére vagy az öregapja rézfogát ásta ki a temetőben, hát csak srófolta föl a vályogfalára egy szép reggel azt a rozsdás pléhteknőt. Nem is fogott vele semmit, pedig halászott onnantól kegyetlenül. Véresre nézte a szemét a tévéje előtt, de hát csak a hangyák táncoltak meg a ménkű sok méhek gomolyogtak, ahogy a hátsó ablakán néha kilátszott, már ha véletlenül valahogy arra kavarodott az emberfia, lássa már, hányadán állunk. Megmondták aztán a műszakiak, hogy a völgyhajlás mián az Öregisten minden térerője nem jut be ide, kár megveszekedni érte. El kell innen menni, húzni elfele, legyintettek a feliratos kezeslábasok, azzal beugráltak a terepjárójukba, és úgy kifaroltak induláskor, hogy szemünkbe spriccelt az út vöröses pora.
Kuncogtunk is mi a tenyerünk fedezékében, titkon puffadozó képpel néztük, amint Öreg-Máthé dérrel-dúrral felhág a háza tetejére, és egyetlen szekercecsapással leveri onnat a méltóságos parabóláját. Nagyon nevetni azért nem mertünk, hirtelen emberrel jobb nem kikötni, meg aztán nagy étvágya is volt, befalt volna minket estebédre. Nem minket falt be aztán mégse dühében, hanem ahogy vérben forgó tekintete elől behúzódzkodtunk a homályba, egyszeriben tűz pattogása meg sülő hús illata szivárog utánunk. Spórulós népek vagyunk mi erre, ritkán szánjuk rá magunkat a húsra, mikor hát a kecske, a tyúk szolgálhat tejjel és tojással, a holt csirke, holt kecske meg csak egyetlenegy jóllakással. A kemény télben is még milyen jó hó alól kikotorni, megcsupálni a kőgombóccá fagyott tojást, addig úszatni a faggyas serpenyőben, míg sárgás habarékká nem esik össze! A kecske is ad olyankor dermedt csecséből, ha tüzes kukoricaszárral gerjesztünk valami meleget köréje. Hát az Öreg-Máthé nem spórult aznap, az udvara akár a mészárszék, a szekercével azonmód leütte az egyik bakját, nagyolva meg is nyúzta, aztán aládurrantott a parabóla pléhbödönjének, és annak a rozsdás ócskavasán sütte a jókora húsdarabokat.
A kecske levágott feje ott vigyorgott a kerítés oszlopára ütve, az Öreg-Máthé kutyái pedig marakodtak a bőrmaradékon. Dühében úgy vágta közibük a csurom vér szekercét, riadt vinnyogással ugrottak széjjel, egyik ott is maradt vergődve kínjában. Arra egy pillanat alatt ráesett a falka, és csontig letisztogatta a nyomorultat. Öreg-Máthé ugyanis nem adott nekik enni, ez volt neki az elve, kutyát kényeztetni nem való, szerezzék meg maguknak a napi betevőt, boldoguljanak el, ahogy tudnak. Ki is csapta őket éjszakára, hát azt zabáltak fel, amihez hozzájutottak. És hogy semmitől sem riadtak vissza, hát mindenhez hozzájutottak. Elrágták az ólajtók fáját, de még a drótkerítést is, egymás hegyén-hátán csúszkálva betolakodtak a kőfalon, mindent megettek, ami mozgott, és fel tudtak csümpeszkedni rá. Az én banyámat is csaknem felfalták egyszer, amilyen töpörödött, jött volna befelé a terigetett ruhával, alig tudta orrukra csapni az ajtót. Ijedtében szertehányta a lepedőket, azokat szét is cincálták a disznai, sátán cserezze ki az irhájukat, amint ki is cserzette később. A tanyaszeren már senki se mer bot nélkül járni miattuk, legjobb, ha vasalva van a vége vagy szöget szoríttak belé a hegyes végivel kifelé. Van is közöttük sok félszemű meg tépázott fülű, hegekkel szabdalt, kikopott bundájú. Amelyiket nem szurkálták össze a falubeliek, azokat a falkatársak cifrázták ki erősen.
Ahogy terpeszkedtek Öreg-Máthé kutyái az egész Horpadáson, mintha csak az lett volna a birodalmuk, úgyan terjesztette szét uralmát ő maga a határban. Ezeket a földeket a téeszcsének sem foglalták még le a falubeli népek, hogy olyan ványadtak, keveset adóak. Meg mind azt mondták, meg nem járja ezt a traktor, s ebben alkalmast igazuk is lehetett, az egy rossz kis lovacskánk, amíg még megvolt, hát az is rendre megmakacsolta magát a dűlőoldalban, úgy kellett taszigatni a szeges bottal. Mondták azt is, ugyan, menjünk már be a faluba, kerül szép, tágas ház lakni, iskola a gyerekeknek, esztéká a betegeknek. Reménkedtünk is, hogy az Öreg-Máthét, amilyen viszketeg egy ember, beszippantja tán az a rühes falu, ott aztán mászhatja az uborkafát napestig, mi meg élnénk kedvünk szerint. De csak nem láttuk a cihelődését, csak hiába nézgelődtünk a kerítés foghíjcsorbáin által, ki nem mozdult a vén kuruc napokig. Tudtuk, ő meg abban esekedik ugyanígy a függönye likain átkandikálva, hogy hátha minket esz be a tetves faluba a fene, és akkor ráteheti a szőrös nagy mancsát a földjeinkre. De abból nem eszel, Öreg-Máthé, addig élünk. De abból nem esztek, addig élek, rázta az öklét Öreg-Máthé, mikor karikás szemmel és eperpálinkától botladó nyelvvel kitámolygott odvából harmadnap, mi meg bazsalyogtunk magunkban, de csak keservesen, mert hiszen ha ő nem enged s mi sem engedünk, össze vagyunk itt szorulva örökkétig.
Ájtatos ember volt különben ez az Öreg-Máthé, nem volt az rossz ember, hogy a nyüvek egyék ki a bélését, ahol van, meg az Isten is nyugosztalja végre, ne küldje ránk mindétig. Nem is merte volna bárki azt mondani rá, hogy rossz ember, hétszer is megemlegette volna az efféle mérmondó okosgép a napot, amelyiken világra taszajtotta őt az anyja. Csak kiravaszkodta, kiesdette mindég, hogy legyen itt mise egyszer-egyszer, mert hát a rossz lábunk nem vitt volna már be a faluig, utóbb meg a szegény kis lovunk se volt már, hogy begurított volna. Megmérgezte ez a sátán fattya, bár váltig állítja, hogy harmatos füvet ehetett a jószág, attól fúvódott fel, az én banyám ellenben amolyan boszorkányféle, még álmában is nyitva a szeme, látta, hogy óriás kecskebuka képében maga Öreg-Máthé ugrott rá a szegény párára, és nyomta agyon a sötétség lebernyege alatt. Azért a papot csak ő csalta ki, a tisztaszobájában az asztalt is falhoz taszigálta, leterítette fehér abrosszal. Ilyen mocsok embernek, akire a kutya sem főzött, nem mosott, ugyan honnan is volt olyanja? Nyilván a Subáné keze munkája, először csak az asztalneműjét, majd meg az ágybelit, inget, később úgy hírlett, még az alsógatyáját is a Subáné mosta, a bóhát is megfogta benne. Nem voltam ott, az a banya vénségem is csak szemhunyásnyira látta az ablakrésen a boszorkányszemével, hogy amint a galambot búbolják, úgy rengett a mosóteknő abban a házban. Ha így volt, ha amúgy, az Öreg-Máthé drágán fizette utóbb a mosószámlát.
Szép beszéd volt, pedig még azt hittem, mai atyák már így nem tudnak beszélni, méz volt az, ahogy a keretet fordítja az ember, és egy nagy fürtben zuhan alá a nehéz aranyméz, valaha még a banyám haja is, ha kioldotta a fonatból, régen volt bizony az, ember előtt, világ előtt még. Súllyal aranyoztak be az igéi, amiket hirdetett ott az Öreg-Máthé kivakarkózott házában, még a padlat is fel volt súrolva, de még az Öreg-Máthé régi feleségei is sóhajtoztak a szent igék feletti gyönyörűségtől, ott a padlatban volt megágyazva azoknak az asszonyoknak. Megette mindet Öreg-Máthé egy-egy télen, mikor befúta a házat a hó, neki meg nem volt kedve kicihelődni, élelem után nézni, ott a dunyha alatt itta ki a vérüket, ezt meg a pohár alján maradt meszedékből olvasta ki az én banyám, de ahogy meglátta egyik reggel, dobta is el a poharat menten, tört is ripityomra a padlón.
Azért pap, ugye, a pap, hogy Istenről beszéljen, milyen pap, aki nem arról. Meg aztán kell is az Isten nekünk itt a Horpadásban, hogy felnyúljunk időnként, és megcibáljuk a köntöse szegélyét, mert már nélküle mibe akaszkodnánk. Cserébe annyi olajat önt le ide némelykor az égről, hogy csak győzzük nyeldekelni, a Zörgős Jóska is abba fulladt bele, hogy kiállt a küszöbére, megmerítkezett az olajban, nagy kortyokban szaladt le a gigáján az a fényesség, úgy betöltötte, már nem fért belé sehová se, annyira feltelt vele, a levegőt is kiszorította belőle, nem maradt semmi helye. A Zörgős Jóska meg csak elvágódott hanyattlag, és dőlt rá az olaj a sarkig tárt ajtón keresztül, fektében is tovább áztatta, tisztára egy kidőlt temetői angyal.
Isten, ki közelebb vagy mihozzánk önmagunknál, ki húsunk és csontunk terhét hordozod minden lépteden, kinek húsát és csontját hordozzuk Cirenei Simonként minden léptünkön, ki felhurcolsz bennünket a Golgotára, hogy rajtunk, élőfán feszíttessél meg az öröklétnek, kit felhurcolunk a városon kívüli Golgotának hegyére, hogy rajtad mint élőfán feszíttessünk meg a világnak, irgalmazz minékünk. Isten, ki az én kiszikkadt, öreg mellemben dobogsz, ki porban fötrődő veréb gyanánt megbújsz az én banyámnak ráncos mejje megett is, ki láthatólag futkorázol a varas bőröm alól kitüremkedő erekben, irgalmazz nekem, mert bűnös vagyok, mert bűnök tudója s ki nem vallója vagyok. Rakd reám, mint kecskebakra, Izrael bűneit, és kergess ki a városon kívül a pusztába, tűzd ki vicsorgó fejemet Öreg-Máthé kerítésére, csontomat kutyáknak vessed, parabólaantenna horpaszán süssed bár én húsomat, ha igazságodnak ebben vagyon teljesülése, ámen. Roskatag inaim elszoktak már a térdepléstől, de beletörnék én újra örömest, csak jönne gyakrabban pap mifelénk, nem szemrehányásból mondom, van dolga kinek-kinek elég a horpadásbelieken túl is, kifene törődik mivelünk, minek is törődne, de tisztesség ne essék, azért pap a pap, hogy törődjön azzal is, akivel senki sem. Ha még emlékszik, kehelyből áldoztunk, az Öreg-Máthé bora volt, ezer közül is megismerem az ízét, bár hogyan is kerülne erre ezerféle bor, jó bora van az Öreg-Máthénak, korábban az én borom volt az is, enyém volt az egyetlen szőlőnek alkalmas dűlő a Horpadásban, de rátehenkedett ez a gané, hogy az Ég roskasztaná végleg a padlat alá, ott henteregjen a feleségeivel, lelne már nyugodalmat.
Nem azért vagyok így elakadva az Öreg-Máthén, hogy az valami különleges egy rossz ember lett volna. A természetével volt a baj, némelyik ember olyan, mint a gyom, hogy ahol elindul, előbb csak mutatóba látsz belőle, aztán meg mind jobban nekipogányodik, mígnem elborítja az Isten áldott földjét széltébe-hosszába. Rám rontott minden okkal-fokkal, elkölcsönözte a szerszámot, ásót, kaszát, baltát, lapátot, s amit megkapott, sohanapján adta vissza, amit nem kapott meg, azt aztán elemelte a helyéről, éjnek évadján, én a szememmel nem láttam ugyan, de mindig az tűnt el, amit kért, és nem adtunk, már amíg mertünk nem adni. Meg aztán olyan látóféle a banyám, rögönyszeme van, a kórházakban ahogy mondják, ami kivilágítja a csontokat is. Vaksötétben is felismerte az Öreg-Máthé minden ízinkjét, porcikáját, rázta is utána a rongyos-csontos vénasszony-öklét, hej, megver az Isten, beste féreg. Én ugyan nem így tudom, hosszútűrő, úgy írják, az Isten, kivárja halálunk, aztán ül ítéletet, honnan lenne különben a sok trágya ember, akit a vöröses szántó cipel a hátán. De hát türelmes vagyok én is a banyámmal, hadd járjon a szája, hadd süssön a szeme a nagy tudósságtól, tartogatom én a szavam és az öklöm súlyát nagy fontosságú időkre, mert ha én egyszer asztalra csapok, akkor ott vége a banyaokosságnak. Mégis rávesz persze bármire, hogy is ne venne, kim is van nekem kívüle a világon, kije is van neki kívülem a világon, tényleg úgy egymásra vagyunk támasztva, mint a sátrasra felrakott kepe a mezőn, ha dűl az egyike, dűl a másika is. Rávesz bizony olyanra is, amit még álmomban sem gondoltam, hogy tennék.
Mind semmi az a sok szerszám, üsse kő, bár szerszám nélkül meg van lőve a szegény ember a rongyos földjén, végtére már egy ágyban aludtam az ásómmal, lapátommal, a kasza meg az ágy alatt, azt mégsem vehettük oda magunkhoz, még fej nélkül ébredtünk volna reggel vagy hideg vassal a gyomrunk közepében. De mikor a felfordult kis lovunk után a kecskék kezdettek dögleni, mikor az abrakul szolgáló egy kis szénaboglyám gyulladt ki magától, Öreg-Máthé is csak az ablakrésen látta meg s kezdette locsolni az ő háza felőli végét a boglyának… De mikor az egész nyári megért krumplit túrta ki valami vaddisznó, mégpedig amelyiknek kapája is volt, mert kapavágás-félék maradtak utána… Szénáért-krumpliért cserébe átengedtem apránként a szőlőt, majd a zöme szántókat is az Öreg-Máthénak, aki rágta a fülem, hogy össze kell fognunk, az ő erejével meg az én földjeimmel sokra menendők volnánk. Sokra menendők, itt a Horpadásban, na hiszen… Mind sokra mentünk volna már avval, ha ő nem vetődik el rajtunk, mint disznó a dagonyásban.
Meg kellett innom az egész üveggel, mindenképpen meg kellett, úgy hatásos igazán, tódította a vén banyám. Zavargott a pálinka előttem az asztalon, a feketeség le akart ülepedni benne, lötyböltem is időnként. Felkavargott és felkavargott megint, kormolt a faggyúmécs, kormolt a pálinka lángja, nem szoktam én az ivást, semmiképp ennyit és nem egyszeribe. Télibe úgy-ahogy eliszogat az ember unalmában meg a melegség végett. Nyáron csak fejbe ver, lépést, dolgot is elvét tőle az ember. Tán ha egy pohárral este, de csak már úgy, színén az összes csillagokkal, Isten lába nyomának porával. De ez a katyvargó fekete por az ördög lába pora inkább.
Csapódott a künti ajtó utóbb minden este, rés van azon, de épp csak annyi, hogy egy lélek beférkőzzék rajta. Mindétig arra riadtam, kimegyek, mustrálom, hát rajta ül az ajtó a pántján rendesen, bekattintva a zárja rendesen, rázkódik mégis, mintha zokogna, mintha eleven teste volna. Párásabb időben megdeged, szárazabb időben megszikkad, a fának a természetes játéka, ugye. Csapódik a künti ajtó, igyekszik befelé a lélek, nem mondom, léleknek dömhec nagy lélek, viharzik befelé, szánkázik a bordáimon, kipréseli a szuszt belőlem. Szorul a mellkasom, főképp mikor a gyalázatos képét meglátom, mondom is, Uramisten, nem gyötröttél eleget éltedben, hóttodban is mindétig visszajársz. Ilyen volt a természete, ránk rúgta az ajtót nem is egyszer, olykor még úgy is lelt, a banyámmal összebúva, vastagon röhögött, pedig kérdem, mi rossz van abban, ő is úgy lett a világra, nem tojásból született, sem nem a Szentlélektől, aztán meg oltár előtt keltünk egybe vagy mi. Irigykedett, azt hiszem, amint a Subára is, ilyen volt a természete, sorban nyelte be a Horpadáson a földeket, kivel ilyen számadást kötött, kivel amolyan kontót, és mind meg voltunk szorulva, mindünknek eltünedeztek az állatai, a szerszámai, a takarmánya, fosztogatta valaki a csűröket, kerteket, mint a lúdvérc, kimenni nem mertünk éjjelbe a nekidühödt kutyáktól. Egyszer hajítottam ki a baltát csak úgy, a banya tartotta közben az ajtót, nyitotta s már csapta is be, reggel híre-hamva sincs a baltának, csak a vérnyomok, ahogy a házunktól elfelé vezetnek.
Vére nem a mi kezünkön szárad, sem senki másén talán, olyan omlós a part arra, a régi szőlőmben, amelyik már az Öreg-Máthé szőlője, csak még nem szoktam meg, vagyis hát mostantól megint az én szőlőm, csak még ezt sem szoktam meg, nem jól kötözte a venyigéket az a kötöznivaló, metszhetem újra hamarost az egészet. Beomlott a támfal, épp mikor arra jártak, kijártak a présházba a Subánéval, hogy mit mostak ott, arról nem szól a fáma, a Suba vette észre, véletlen járt arra, hát ő látta meg a kőgörgeteg alatt kettejüket egy péppé összezúzva, rettentő látvány volt, ahogy emlegette utólag. El is kaparta őket rögtön, mire tartogattuk volna, ugye, míg szaguk lesz, nem is hiányoztak azok senkinek. A Suba elvonszolta őket a kistemetőig, igaz, fenyegetőztek már a faluból, hogy nem lojális vagy mi, oda temetkezni, de hát odabenn azt se tudják, kik vagyunk, mik vagyunk, hányan vagyunk, meg ha már fekünni kell, szeretnénk a Horpadásban feküdni.
Emlékszik a plébános úr, szépen be lett szentelve mind a kettő, hiba egy szál se, olyan keményen nézett az öreg Suba a temetésen, hogy követ lehetett volna vágni a szeme sugarával. Nekiestünk aztán, rögtön a tor után, agyonvertük az átkozott kutyákat, betörtük a ház ajtaját, a kulcs nem volt sehol, tán a kőgörgeteg alatt maradt, tán ahogy a banyám erősgette, nem is kulcsra volt az csukva, hanem igézet kötötte a zárat. Berúgtuk hát, ahogy ő rúgta ránk az ajtót, és a pincéjében meg is találtunk mindent, ott volt a nyirkos rozsdával összefagyva az összes öreg szerszám, az elrohadt zsák búzák, zabok. Ménkű nagy pince volt az, rebesgették, régi időktől fogva elér a faluba, a kiskastélyig, azon nyert egérutat az uraság, ha sarkában voltak vagy éppen ide járt menyecskézni, már sose derül ki, mert se uraság, se ellenség, se menyecske itten. Egyikünk sem akarta onnan vissza semmi tulajdonát, behajigáltuk a kutyák tetemét a házba, vetettük rá a csóvát, olyan halom hamu izzott a helyén még másnap is, mint egy kisebb szénaboglya. Sajnáltuk is, mert hát mire ment a nagy nyomorgatásunkkal, odale, a kövek alá már nem vihette, amit összeharácsolt.
Azon a télen olyan csend kotlott a Horpadáson, amilyet ki tudja, mióta nem pipáltam, az eperpálinka is szépen eresztett, málé is került a fog alá annyi, hogy éhen ne vesszünk. Aztán hogy gondolom, átnézek, megvan-e a Suba, mert világot már nem lehetett látni nehány napja az ablakában, hát a házban csak hűlt helye bárki emberi lénynek, s a porta háta megett hason elnyúlva a havon, tágra nyitott szemmel, a földhöz dermedve fekszik a boldogtalanja. Csákánnyal feszegettük fel a földről, és behömbörgettük ketten a banyával a góréba, hogy legalább kóbor állat hozzá ne férjen, míg ki nem enged a fagy, és el nem kaparjuk. Hát ahogy így szánkáztatjuk, fellibben a derekán az ingje, kivillog a dereka, és rajta a szederjes fekete foltok, végig a hátán fölfelé, mintha bütykös, nagy hüvelykujjak nyomogatták volna nagy erővel.
Attól fogva csapódott nálunk az ajtó minden éjszaka, a léleknyi rést hiába egyengettem meg tapaszgattam, mindig maradt belőle, éltében azt hittük az Öreg-Máthéról, lelke sincs jószerivel. Most meg holtában ekkora lelke támad. Reggel, hogy riadok, nézi a banyám a hátamat, éppen olyan szederjes hüvelyknyomok tarkázzák az izzadt, viaszkos faggyas bőrömet, és így megy ez napokig, majd meg hetekig, egészen kitavaszodásig. Nézem a képemet a tükörcserépben, alig ismerek rá, csak rezeg a pofacsontomon a bőr, mint a ló horpasza, ha legyet kerget magáról, a lábam mint a pipaszár, a bordáim kibökik az oldalamat, és hiába borítok rá az egészre kis pálinkát bátorításnak, fogyatkozom csak egyre.
Na, jött ezzel a banyám, hogy már temetni kéne a Subát, mert szaga támad az enyhülettel, meg ha vonszoljuk a kistemetőig, hát nem ér oda egészben, s hogy ha már ásó van a kezünkben, hát azt a másikat se hagyjuk ásatlan, lazítsuk fel kicsinyég a sírját, nyugosszuk meg végleg békében, különben ő nyugoszt meg minket, lehúz erővel a föld alá, mint valami folyondár, elszívja erőnket, és beroskaszt, akkor már nem tehetünk ellenére. Váltva ástunk, és lihegtünk, segítséget mégse kérhettünk, inkább tartson soká, kezdettük jó hajnalban, s csak a következő estére jutottunk végére. Daraboltam én már tyúkot, kacsát, libát, leginkább a kecskére hasonlít az ember, bordakosarával, ritkás hasi szőrével, arra nem jó kedvvel emlékszek vissza. Hát a banya mind csak erősgette, hogy álmoskönyvben látta, kútban kifigyelte, tyúkfosból kivette, mit tegyünk, ha csúful végezni nem szándékszunk. Hogy a szív a testnek legközepe és mozgatója, a szívből jön a jó és a rossz, az igazság és a hamisság, az irgalmasság és az álnokság, benne találkozik észak a déllel, napkelet a napnyugottal. Hogy az emberszív Isten titkainak rejteke, s ha magunkénak vágyjuk a szív erejét, tűzön kell annak átmennie, pálinka lelkével elegyülve élő tetemünkbe ivódnia. Borzasztó nehezen ég ám el az ember szíve, mihaszna aprózzuk, faggyúval mihaszna kenegetjük. Ki gondolná, pedig hajdan milyen könnyeden lobbant lángra az a szív, elég volt egy szempillantás, egy-egy karkulcsolás tánc közben, még míg volt itt tánc, volt zene, nem csak fogatlan dudorászás napszámra.
Nekiduráltam magamat, aludni küldtem az asszonyt, macska módjára villogott szeme a sötétben, törődtem is én avval. Birkóztam a pálinkával, a fekete, katyvaszos eperlével, le kellett gyűrnöm, különben ő gyűr le engem, hallottam, ahogy fütyöl, ahogy zúdul az ajtó résén a lélek, éreztem, ahogy a bütykös ujja szétfeszegeti fogamat, pedzi a gigámat, adjam csak vissza a földnek, ami a földé, de én ugyan ki nem tettem magamból semmit a szájnak útján. Meg van írva az is, hogy a gonoszlélek nem abban lakozik, ami a szájon át megy be, hanem ami onnan kijön, és fekete epe gyanánt ömlik a fülbe, savóvá hígítja a vért, és mérgezi a lelket. Megittam hát Öreg-Máthét, enyhült is rögvest a mellemen a szorítás, azon minutumban úgy fordultam le a székről, mint egy csuhébaba. Jócskán fenn járt a nap, mire riadtam, olaja beömlött az ajtórésen, odakúsztam, odamásztam, odatántorogtam, kétfelől megkapaszkodtam az ajtórésbe, és hunyt szemmel tűrtem, hogy fürdessen az olaj, hogy fulladásig nyeldekeljem az Isten áldott kenetét, és az Öreg-Máthé ereje költözött a tagjaimba, csak a fogatlan kecskevigyorát ne látnám, plébános úr, feloldoz?
Élet és Irodalom
52. évfolyam, 25. szám
