Forrás: ÉS

Hollán Ernő utcai jegyzet

Egy színész, aki egykor tűz volt, vulkán volt, mítosz, elementaritás, élet. Ha leírom a nevét, ma is, évtizedek múltán is, forró az emlék. Belépett a színpadra, és minden izzott körötte. A banális történetek emberi sorssá mélyültek, a sután megírt figurákból mitikus erő fakadt, az olcsó közhelyek elemi igazságként szóltak, miközben minden egyes gesztusa természetes aktus, egyszerűbben szólva, maga az élet volt. Igazi istenáldotta zseninek láttuk. Már aki. Mert legendásan, sőt botrányosan összeférhetetlen volt. Nem tartotta tiszteletben a politikai modus vivendit, ami pedig akkor főbenjáró bűnnek számított. Ami a szívén, az a száján. A törtetőket vérig sértette, a tehetségteleneket megalázta, a tökfejeket megvetette. Csak a tehetség előtt hajolt meg, de az előtt is csupán saját mércéje szerint. Zsidózott, magyarkodott, ködszurkáló volt. Vagy inkább Don Quijote, aki az eszményeit is túlszépítette, az ellenségeit is túldimenzionálta. És mégis. Magyar verset se előtte, se utána hozzáfoghatóan nem mondtak, Adyt, József Attilát különösen. Az ő ajkán minden versben a magyar sors, emberi dráma, az elhivatott ember kárhozata szólt, minden művészi pillanatának hitele volt. Akadtak kollégáim, akik már annak idején megszóltak, amiért többször is írásban letettem mellette a voksom. Mondtam, nem az emberről, hanem a színészről írok.

A hetvenes évek elején az akkor frissen útjára indított Magyar Hírlap nagyot akart dobni, kitalálták, hogy minden reggel szemlézik az előző esti tévéműsort, az egyetlen, állami televízió programját. Csakhogy nem voltak meg hozzá a technikai feltételek. Este kilenckor lapzárta, amikor még javában megy a főműsor. A lapvezetés elintézte számunkra – hárman írtuk felváltva a tévénaplót -, hogy a televízió házi vetítőiben megtekinthessük az esti műsorokat (akkor még szinte minden filmszalagról ment). Az ügyeletes adásvezető ugyanis előző nap délelőtt végignézte a maga programját. Mint kiderült, nemcsak technikai szempontból, hanem cenzorként is. Egy alkalommal, ha jól emlékszem, évfordulós Ady-blokk szerepelt a műsorban, különböző színészekkel. Latinovits mondta az utolsó verset, hideglelős lázítás volt minden sora. A másnapi tévénaplóban az ő versmondására tettem a hangsúlyt, kizárólag szakmai szempontból: lám, így kell Adyt tolmácsolni. Csak utólag derült ki, hogy az adásvezetőnek is szúrta a szemét: jelentett, s az utolsó pillanatban kivágták őt a műsorból. Lett is a cikkemből haddelhadd, magyarázkodás, szégyen. De máig büszke vagyok rá, hogy az adásból kicenzúrázott Latinovitsot megdicsértem a kormány félhivatalos lapjában.

Ady-lemeze egy-két héttel az után jött ki, hogy Szemesen, azaz néhány kilométernyire Szárszótól, a József Attila-i végzetet választotta magának. Emlékszem, színészek és költők társaságában hallottam először azt a lemezt, mindannyiunk szemében könny ült. Emlékszem a frusztrált nekrológokra, emlékszem, egy idő után egyik könyv a másik után jelent meg róla, de a lényeg, amiről itt beszélek, úgy tűnt, mindből hiányzik. Emlékszem, sorra jöttek ki a Latinovits-lemezek; a nehéz fiú nem volt már köztünk, akár kultuszt is lehetett neki teremteni. Emlékszem, egy idő után a színházak, ahonnan elűzték vagy ahonnan elmenekült, gátlástalanul történetük fényes lapjai közé emelték idegborzoló alakját. Emlékszem, történt rá kísérlet, már a rendszerváltás után, hogy a jobboldal emblematikus hősévé emeljék, de aztán valahogy megfeledkeztek róla, úgy tűnik, mégsem illett a képbe. És emlékszem, azok, akik ennél összetettebben látták örökségét, ekkor inkább hallgattak róla. Mintha a színészkirály, ahogy egykor rajongói hívták, végleg meghalt volna.

Most pénteken azonban ő volt a Hollán Ernő utcai antináci demonstráció fő szónoka, persze hangfelvételről. József Attilát mondta, egyiket a másik után, amúgy a költő születésnapja és a költészet napja apropóján. Eszembe sem jutott, amikor odamentem, hogy József Attila és Latinovits kedvéért mennék; ám ahogy ott álltam, és letaglózva hallgattam az ismert és most mégis újként zengő, versbe foglalt jajkiáltásait az emberibb létért, az erőszak, az ember ember általi megnyomorítása ellen, jajkiáltásait önpusztító ostobaságunk és nagy manipulátorainktól átvett élethazugságaink miatt, egyszerre rádöbbentem, hogy valóban itt van velünk. Hol másutt is lenne? Ő, aki mindig minden nagy versben meglelte az isteni szikrát – erre közelebbről csak leírhatatlanul patetikus szavakat találhatni -, úgy ejti ki ezen a több évtizedes felvételen a Külvárosi éjt záró profán imádságot, hogy az, miközben a kordon túloldaláról a Ria, ria, Hungária! harsog, kész politikai helyzetjelentésként cseng a Hollán Ernő utcában, 2008 áprilisában: „Az éj komoly, az éj nehéz. / Alszom hát én is testvérek. / Ne üljön lelkünkre szenvedés. / Ne csípje testünket féreg.”

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 16. szám

Comments are closed.