Tény-kép: Irak
2008. március 22. 00:00
Az iraki állam területét 1919-ben hasították ki a Népszövetség határozataként az első világháborúban vesztes Török Birodalomból. Mesterséges alakulat volt: lakossága három fő népelemből áll, síita és szunnita mohamedán vallású arabokból és főként szunnita, de más nyelvű kurdokból. Az átmenetinek is szánt brit igazgatás 1932-ig tartott. Határai, módosításoktól eltekintve, 1925-re szilárdultak meg, amikor a Népszövetség döntőbizottsága – ebben nagy szerepe volt Teleki Pálnak – úgy határozott, hogy a Törökország által visszakövetelt kurdok lakta Moszul vidék Iraké marad.
Amikor 2003-ban elözönlötték Irakot az Egyesült Államok vezette koalíció csapatai, nem új háború kezdődött. A konfliktus már 1990 óta tartott, időközben csak intenzitása változott. Mindez és előzményei főként Szaddám Huszeinnek, Irak különösen agreszszív akkori elnökének bel- és külpolitikájával függött össze.
A diktátor 1968 óta volt hatalmon, eleinte másokkal együtt, majd egyre inkább egyszemélyi uralomra törekedett. Agresszivitása először belső ellenfeleinek, illetve az autonómiáért küzdő kurd kisebbségnek a letörésében mutatkozott meg. 1980-ban egy érvényes határszerződés fölrúgásával (a Sett-el-Arab vízi út egészét iraki területnek nyilvánítva) megtámadta Iránt, amely a belső átalakulásával volt elfoglalva. Az iraki hadsereg a nyolcéves háború kezdetén nagy területet rohant le, majd amikor védekezésbe kényszerült, az érvényes nemzetközi egyezmények félretételével vegyi fegyvereket is használt. Ezeket Irak saját kurd népessége ellen is bevetette. 1988-ban Halabdzsában emberek ezrei rogytak össze holtan az utcán vagy otthonaikban a rájuk engedett mérges gáztól.
Ugyanakkor az Egyesült Államok nem nézte rossz szemmel az Irán elleni támadást. Bár nem helyeselte Szaddám módszereit, beavatkozása az amerikai külpolitika kezére játszott. Az Egyesült Államokat ugyanis már 1979 óta aggasztotta az iráni iszlamista forradalom továbbterjedésének lehetősége. Szaddám akciója közvetve ennek féken tartását is szolgálta. Ilyen összefüggésben hunytak szemet az amerikaiak a diktátor kurdellenes és más gaztettei fölött is. Támogatásukat, úgy látszik, mintegy a zsebében érezve szánta el magát Szaddám Huszein 1990-ben az olajban gazdag Kuvait lerohanására, majd bekebelezésére. Ez a lépése azonban már nem volt eltűrhető a fönnálló világrendszer és fő őre, az Egyesült Államok számára. Az ENSZ léte óta nem volt példa rá, hogy egy ország a másik annexiójára tegyen kísérletet. (Még a Szovjetunió is ügyelt az általa katonailag megszállt országok látszatfüggetlenségének a fönntartására.)
A Biztonsági Tanács döntése alapján amerikai vezetéssel a tagállamok széles koalíciója mért teljes vereséget az iraki hadseregre 1991 elején – hiába gyújtatott föl Szaddám olajmezőket, hiába lövette rakétákkal nemcsak a hadba lépett Szaúd-Arábia, de a konfliktusban semleges Izrael városait is. Kuvait fölszabadítása után az amerikai elnök leállíttatta az előretörést. Szaddám várt elmozdítása nem következett be, sőt a fegyverszünet gyors megkötése után módja maradt az elnyomott, de a koalíció biztatására fölkelt kurdok és síiták véres leverésére is. Az amerikai vezetés még mindig szívesebben látott Irakban egy erős diktátort, mint kiszámíthatatlan „hatalmi űr”-t. Szaddám sérthetetlennek érezte magát. Ezért – bár el kellett tűrnie az iraki légierő számára tiltott zónák létesítését, illetve azt, hogy a kurdok koalíciós támogatással mégis kiépíthették saját igazgatásukat – a fegyverszüneti szerződés előírásai közül sokat nem tartott be.
Úgy tűnt, ez különösen állt vegyi- és biológiaifegyver-programjának fölszámolására. Az előírások betartásán őrködő erők helyszínen tartása rendkívül költséges volt, főként az Egyesült Államok és Nagy-Britannia számára. Légierejük az Irak által gyakran megszegett szerződés betartatása érdekében időnként iraki célpontok bombázására is kényszerült. Nem lehetett tehát békéről beszélni. Szaddám a leszerelést ellenőrző ENSZ-bizottságokkal is kimerítő, utólag érthetetlen, a világszervezet számára megalázó macska-egér játékot játszott.
Amikor kihívó magatartásának hosszú tűrése után az Egyesült Államok végül elhatározta magát a diktátor uralmának fölszámolására, azt már az ENSZ hozzájárulása nélkül volt kénytelen megtenni. Segítséget mindenekelőtt Nagy-Britannia nyújtott. A hadjárat maga 2003-ban is gyors volt, de a helyzetet utólag komplikálta az időközben máshol létrejött Nyugat-ellenes iszlamista terrorszervezet, az Al-Kaida beavatkozása. Szüntelen merényleteivel nem elsősorban a megszálló csapatokat támadta, inkább az iraki népet, azzal a céllal, hogy különböző elemeit egymás ellen fordítva hiúsítsa meg a koalíció által életre hívott demokratikus Irak megszilárdulását. A terroristák a legtöbb támogatást a szunnita háromszögben kapták, azon a vidéken, amelynek lojalitásán Szaddám hatalma is nyugodott. Mióta az iraki bíróság Huszeint halálra ítélte, és ki is végezték, valamint az új amerikai stratégiának a szunnita vezetők jóakaratát is sikerült megnyernie, jelei vannak, hogy a sokat szenvedett ország végül pacifikálódhat.
A koalíció a hadjárat megindítását Szaddám tömegpusztító fegyvereinek veszélyességével indokolta. Ő mindvégig állította, hogy a fegyverszünetet követően megszabadult tőlük, magatartása viszont másra utalt. Talán csak a térségben próbált erősnek mutatkozni, ezért járatta mindenkivel a bolondját, de annak is voltak jelei, hogy amint az első összecsapás idején légierejét Iránba, úgy 2003-ban e fegyvereket – vagy ami e fegyverprogramokból megmaradt – Szíriába menekítette.
A szerző Londonban élő történész-kartográfus, neves kiadók számára készít történelmi térképeket. A fenti térkép is saját munkája, az adatokat kutatómunkája szolgáltatta.
Bereznay András
