Évtizedekig jelképezte Budapest nyugati kapuját Osztapenko szobra, eltávolítása óta nem került méltó jel a helyére. Újbuda önkormányzata pótolná a hiányt, ezért felkérésére a jövő szakemberei szabadon engedték a fantáziájukat. Noha a tervek papíron maradnak, lökést adhatnak, hogy ismét jellegzetes kép fogadja a fővárosba érkezőket.
„Majd ha Osztyapenkó lépést vált” – évtizedeken keresztül ezzel a kifejezéssel – a nevet helytelenül ejtve – jelezte a Kádár-rendszer szocialista polgára, ha valamit elképzelhetetlennek tartott. Nemzedékek utazási élményének volt meghatározó eleme a Budapest nyugati kapujában kinyújtott kézzel, magasba tartott parlamenteri zászlóval megörökített kapitány emlékműve.
A tervezéskor talán Kerényi Jenő szobrász sem gondolta, hogy ez lesz egyik legemlékezetesebb alkotása. A művésznek 1937-es római ösztöndíja idején, amikor az etruszk művészetet tanulmányozta, vélhetően nem fordult meg a fejében, hogy majdan a szocialista realizmus egyik díszpéldányával ajándékozza meg Magyarországot. A szovjet katonatiszt szobrának 1951-es felállításakor Kerényi Jenő divatos művész volt. Abban az évben kapott Munkácsy-díjat (az elismerésben két év múlva másodjára is részesült), 1955-ben pedig Kossuth-díjjal is kitüntették. Több kortársától eltérően annál jobb alkotó volt, hogy a szocialista realizmus csillagának leáldozásával eltűnjön a süllyesztőben. A Kerepesi úti temetőben álló Csontváry-síremlék figurája vagy a győri díszkút a sematizmuson túllépett, biztos ízlésről tanúskodik.
Osztapenko kapitány története nem csak a megörökítés módja miatt érdekes. A szocializmus évtizedei alatt (a vele egy időben elesett Steinmetz Miklóssal együtt) ő volt a szovjet humanizmust eltaposó náci barbarizmus ikonná magasztosult áldozata. A hivatalos történetírás szerint a Budapestet körbezáró szovjet csapatok parlamentereként a követjogot nem tisztelő német csapatok géppuskatüzében halt meg. A történet alapja igaz, Osztapenko százados Malinovszkij marsall üzenetét vitte a körbezárt magyar főváros német katonai parancsnokságára. A szovjet parancsnok üzenetében megadásra szólította fel a védőket, ezt azonban a németek visszautasították, Hitlertől ugyanis azt a parancsot kapták, hogy az utolsó emberig ki kell tartani. Osztapenko a válasszal a saját vonalak felé indult, s ma már bizonyított, hogy nem a németek lőtték le, hanem aknára futott dzsipjében halt szörnyet.
A katonatiszt a kommunista mítosz része lett, emellett pedig évtizedekig ő jelképzete Budapest nyugati kapuját. A rendszerváltás után az emlékmű a szocialista diktatúra évtizedeinek emlékeit őrző szoborparkba került, Budapest pedig a város bejáratát megtestesítő jelkép nélkül maradt. Ezért játszanak el mind többen a gondolattal, mi is lehetne az új jel, a főváros szimbolikus kapuja. Néhány hete bemutatták a Corvinus Egyetem tájépítészeti karán tanuló diákok munkáit, akik az újbudai önkormányzat biztatására álmodtak néha meghökkentő, néha különleges műtárgyakat a néhai Osztapenko-szobor helyére, a mai Európa térre.
„Szoros együttműködést alakítottunk ki a kerületünkben található egyetemekkel. Feladatokat, teret adunk a tehetséges, kísérletező kedvű fiataloknak. Nem a szobor azonnali helyettesítésében gondolkozunk, inkább lehetőséget szeretnénk adni, hogy a jövő szakemberei kötöttségek nélkül tervezhessenek” – mondja Schreffel János, a XI. kerület (Újbuda) főépítésze. A pályázat célja tehát az volt, hogy a fogalommá vált Osztapenko-szobor helyét újragondolják, illetve hogy a fiatal tervezők szakértőkkel párbeszédet folytassanak a fontos urbanisztikai, tájépítészeti kérdésekről. Ezért semmi akadálya nem volt annak, hogy a rajzon jól mutató, ám műszaki okok miatt megvalósíthatatlan tervek készüljenek.
Az egyik egyetemista például hatalmas, lábakon álló, gömbben végződő tornyot álmodott: az elképzelés szerint a gömb lassan körbe forog, s a benne található étteremben ülők egy óra alatt megcsodálhatják a főváros teljes panorámáját. Egy másik terv hagyományosabb építményt képzelt az Európa térre. Eszerint – a terület régi szőlő- és bortermelő hagyományaira utalva – hatalmas szőlőfürt fogadná a Budapestre érkezőket.
„Budapestnek nincs méltó nyugati kapuja. A bevásárlóközpontokkal zsúfolt Budaörsről az utazó minden átmenet nélkül fut be a meglehetősen lelakott városrészbe. Az izgalmas tervek gondolkodásra ösztönöznek, s talán előbbutóbb megszületik a fővároshoz méltó jel” – vélekedik Schreffel János.
A. B., [email protected]
8. évfolyam 9. szám, 2008.02.28
