Forrás: ÉS

100 éves a Nyugat

Száz éve indult meg a Nyugat – s azelőtt nyolc esztendővel a Huszadik Század s kettővel a Szocializmus -, ez a három folyóiratcím jelzi a magyar modernség kezdetét, a nemzet szellemi karakterének szédületes iramú átalakulását. Hatalmas kihívás és provokáció volt ez, a még az önkényuralom korszakában beállott intellektuális mozdulatlanság vége, a magyarhoni kultúra végleges kettészakadása. A Nyugat és társai nélkül nem lett volna őszirózsás forradalom, modern művészet, modern kritika, modern sajtó és modern tudomány, nem lett volna vezető eszme a demokrácia. A Nyugatnak és társainak a munkája máig megkülönböztet bennünket némely kelet-európai szomszédunktól (és Ausztriától!…). Jelentőségét nem lehet eltúlozni.

A Nyugat megjelenését (és működését az 1920-as évek végéig, amikor a lap – és az ellenállás – megszelídült, a csatákat mások és másutt vívták 1943-ig, a de facto betiltásig és azután) tomboló, hörgő fölháborodás, fülsiketítő füttykoncert, tiltakozás fogadta. A hazánkban ma széles körben elfogadott, megszokott szakbarbárság csak a poétikai forradalmat meri tudomásul venni, az újságok meg a szponzorokról fecsegnek – a Szépművészeti Múzeum is a Mediciekről nevezi el a reneszánsz-kiállítását, s mi is írhatnánk a folyóirat-irodalomról hatvani báró Hatvany Lajos fénykorában, bár az igazi nagymenők akkor is tizenötödik századi olasz festményeket vettek, nem élő moderneket -, de a jó szemű ellenfelek pontosan tudták, hogy Marx, Baudelaire, Nietzsche, Durkheim, szocializmus, anarchizmus, pszichoanalízis, feminizmus: mindez összetartozik avval a lírával, amely nem (a) hazafias-szavalmányos, (b) szerelmetes, (c) kedélyes-humoros. Összetartozik avval az epikával, amely nem (a) hazafias-historikus, (b) szemérmetesen dévaj és kacéran szűzies, (c) kalandos-mulatságos. A nagyközönség akkor (a) népszínművet-magyarnótát-„cigányzenét”, (b) operettet, (c) szalonvígjátékot-kuplét-kabarét-orfeumot fogyasztott, a történetírás szép kiállítású sorozatokban nemzeti nagylétünket dallta, a szociológia gyanús külföldi fakszni volt, a filozófia a nemzeti jellegtől idegen „ködös általánosítás”, a Nyugat züllött, a Kelet primitív, a paraszt göregábor, a cseléd pimasz, a proli „lelketlen izgatók” áldozata, a „nemzetiségek” hálátlanok. A nemzeti közvélemény bálványozta a királyt, utálta – majd tudomásul se vette – a császárt. Miközben a függetlenségi sajtó arról röcögtetett rekedtes vármegyei baritonján, hogy „az átkos Ausztria-Bécs” (így!) elnyom bennünket, Bécsé már mindenünk, eközben Ausztriát el is felejtettük, a folyóiratok tanúsága szerint a hozzánk legközelebb eső főváros Párizs (ma ugyanez – hála a nagylelkű ösztöndíjaknak – Berlin, de míg Párizsból anno hoztak haza gondolatokat magyar írók, ma németül nem is értő kollégáink Berlinből is a tegnapelőtti kaliforniai előítéleteket hordják haza…), a bécsi századfordulót száz év késéssel amerikai esszékből fedeztük föl magunknak az 1980-as években. Persze a Nyugat korában majd” mindenki beszélt még németül, a szocialista munkások a Neue Zeit és a Der Kampf olvasói voltak – az adatok szerint ezerszámra – , számos nagypolgár házában csak németül lehetett beszélni Pesten (széki gróf Teleki Pál imádott anyja pesti, görög származású polgárlány volt, ezért az agglegény főúr budai városi palotájában csak németül volt szabad társalogniuk a vacsoravendégeknek még a Monarchia bukása után is, a Frau Mama soha nem tanult meg magyarul, bár életében alig mozdult ki Pest-Budáról). De ezt valahogy nem illett emlegetni, a Huszadik Század hősei is angolok, olaszok, franciák voltak, csak a szociáldemokrácia – amely akkoriban teljesen kívül állt „a nemzeten”, akárcsak az ultramontán katolikus udvari arisztokrácia, bár az is inkább az „ultra”, a Bourbon-liliomos francia kuzinokhoz vonzódott – nem osztozott ebben az osztrák- és németellenességben, talán észre se vette.

A régi Magyarország karakterének megfelelően – de így volt ez akkoriban majdnem mindenütt, különösen a katolikus monarchiákban – az uralkodó kultúra katonás-hazafias és klerikális volt, miközben a rendszer maga liberálisnak és világinak volt nevezhető, mert a tizenkilencedik századi forradalmak ezt kiküzdötték, de a tartalmat és a habitust illetően ez nem így volt, a grófok kormányozták a polgári államot, akik társaságilag nem érintkeztek még a főnemesi címekkel fölruházott patrícius nagypolgárokkal se, hogy a mélyen lenézett közép- és kisnemes „dzsentriről” ne is szóljunk (az Országos és a Nemzeti Kaszinó más-más bolygón terült el, a mágnáskaszinónak egyetlen nem mágnás tagja volt, a zsidó dzsentri, zempléni Moscowitz Geyza, Lesznai Anna apja). A legnagyobb mágnásoknak akkora birtokaik voltak, mint Albánia, a katolikus egyház püspökeinek és káptalanjainak nem kevésbé.

A „polgári” kultúra kimerült 1848 kultuszában, a steril „függetlenségi” osztrákellenességben és a halovány 67-es szabadelvűségben, a nemzetiségek elleni gyűlölködő sajtókampányokban, az élveteg kommerciális „kultúra” mulatságaiban, a bulvár- és hecclapok divatjában, a kávéházak és bordélyok „civil” hímközösségében.

Mire a lázadó polgári kultúra elemei megérkeztek Pestre, addigra a lázadó ellenkultúra már a szociáldemokrata munkásságé volt, a polgári demokrácia legfőbb harcait – az általános, egyenlő és titkos választójogért, a női emancipációért, a nemzetiségek egyenjogúsításáért – már csak a szocialisták segítségével (sőt: leggyakrabban a vezetésükkel) lehetett megvívni. Ez másutt se volt nagyon másképp, de másutt a munkásoknak voltak polgári szövetségeseik – még Ausztriában is -, nálunk ez csak az értelmiséget jelentette, elsősorban a sajtót, s ez a nyugatosok, a radikálisok kivételével bizony bizonytalan szövetséges volt. Nem is lett volna ennek jelentősége, ha nincs egy ember.

Ady Endre.

Ady Endre, aki nemcsak a költője és a prófétája volt „a progressziónak”, hanem a legnagyobb publicistája és a legnagyobb politikai gondolkodója is. Ő, az üldözött, rágalmazott, kigúnyolt, beteg és szenvedélybeteg, neurotikus és mániás ember fölért húsz hadosztállyal, két parlamenti párttal, harminc megyével akkor, amikor „a progressziónak” nem volt egyetlen megbízható lapja, egyetlen országgyűlési képviselője, amikor a pesti egyetemen az egyetlen „haladónak” számító professzort évekig elhallgattatták a sovén és klerikális diákegyletek üvöltöző, bútorokat törő-zúzó tagjai (a tanár sztoikusan bement mindannyiszor az előadóterembe, s nézte, hogyan verik a hallgatóit a tüntetők, a máig eleven egyetemi szélsőjobboldal előfutárai), Ady a nem mindig méltó környezetben megjelenő verseivel és cikkeivel maga volt a rendszer ellenzéke, az egyetlen messze néző ember, aki olvasott a jelekből (betű szerint ő volt az egyetlen, aki megsejtette Trianont, pedig neki nem hevertek az asztalán a jelentések a nemzetiségi vezérférfiak és az antantpolitikusok terveiről, mint Tiszának, aki az összeomlás után se sejtett még semmit, de Jászi – a kelet-közép-európai nemzetiségi kérdésnek világviszonylatban a legjobb tudósa! – vagy Garami, a parlamenten kívüli baloldal vezetői se).

A Nyugat generációjával a magyar kultúrára zuhant – egyszerre – Voltaire és a fölvilágosodás nála egy évszázaddal fiatalabb alakváltozata (Darwin, pozitivizmus, empirizmus: a Huszadik Század első füzete Herbert Spencer beköszöntőjével jelent meg!), Novalis és Victor Hugo romantikája – és Wagner, Verlaine és Flaubert. Magyarországon „alternatív” stúdiószínpadon játszották csak Ibsent. Mindez már együtt érkezett a saját bírálatával: mire a neokantiánus és a modern pozitivista fölfogás elterjedhetett volna, már ott volt a platonista és hegeliánus új metafizika, mire megértették volna Wagnert, ott volt Bartók és Schönberg. Előbb terjedt el a marxizmus, mint a „haladó” polgári demokratizmus.

A közönség úgy érezte, főbe kólintották.

A polgári házasság intézményébe is nehezen beletörődő közvélemény megkapta Adyt, akitől megtudhatta, hogy a szexualitás tragikus, föloldhatatlan, magányra kényszerítő, továbbá csöppet sem kedves-aranyos. A szabadgondolkodó papramorgáshoz éppen hozzáedződött „modern” polgárember megtudhatta Babitstól és a fiatal Lukácstól, hogy a misztika fölsőbbrendű ennél, a konvencionális vallásosságról nem is szólva. A „modern” népbarát patrióta megtudhatta Móricz Zsigmondtól, hogy a rendszer állati sorba taszította a parasztságot – de ebben a sötét pokolban sok az irgalmatlan, kemény, vad szépség. Az érzékeny, művelt olvasó megtudhatta a kor nagy kritikusától, hogy az is szép, sőt: nélkülözhetetlenül értékes, amire azt mondta: „akasszanak fel, ha értem”.

És mindenki megtudhatta, hogy amiben addig gyönyörködött, az ócska vacak. Arany János óriási eposzainak a mondatformálás és a zengzet az erénye, a többi közhely. Jókai: erotikus álmodozó, puha mesekéjenc. Petőfi fölköttetett volna mindenkit, aki (már holtában persze) szobra avatásán megjelent. A viharos szenvedélyeket kiváltó országházi politika minden változata szóra sem érdemes, átlátszó csalás. Az egész rendszer embertelen disznóság, a hivatalos kultúra, történetírás és a többi csak a rothadást (rosszul) álcázó, kopott kulissza. Aki mindebben érzelmesen hisz, az ostoba szamár.

A magyar modernség az összes, összeegyeztethetetlen modern irányzat és gondolkodásmód dacos egyvelege lett avval a – szintén ellentmondásos – gubanccal szemben, amelyet Grünwald Béla, máig legbátrabb (bár érdekes módon a politikában ultrasoviniszta) történetírónk „régi Magyarország”-nak nevezett. Egy biztos: szembeszegült az uralkodó osztályoktól jóváhagyott konszenzussal. Úgy tetszett, ezt a konszenzust legyőzte szellemileg, ha politikailag nem is. Mind a Monarchia, mind a Horthy-korszak, mind a Rákosi-korszak hivatalos kultúrája a népnemzeti kliséken nyugodott (ez utóbbi népi eposzokat íratott, és olyan nacionalista filmekkel árasztotta el a mozivásznat, aminőkről Bethlen István rezsimje nem is álmodhatott), mindhárom korszak uralkodó „közmegegyezése” szerint (hiszen az egész modern történelem nálunk egy évszázadig se tartott) Füst Milán: őrült, Bartók: kakofón, Lukács: „elvont”, Kassák: érthetetlen, a modern festők nem tudnak rajzolni, a modern költők nem tudnak rímelni, kása nem étel, tót nem ember.

A modernisták nemzetellenesek, hazafiatlanok, zsidóbérencek (vagy egyenesen zsidók!), hitetlenek, vérbajosok, buzik, tehetségük hiányát föltűnősködéssel és ellenzékieskedéssel pótolják.

Szeszfogyasztásban mindig élen járó hazánk évtizedekig háborgott rajta, hogy Ady a „Hotel Pimodan”-ban a magyar ópiumról (a borról) írt, és célzott rá, hogy volt már részeg életében. Az is kiderült verseiből az akkor is, most is sok-sok tízezer prostituáltat foglalkoztató székesfővárosban, hogy volt már dolga nővel. Horror!

Mi a helyzet ma?

Először is – ha a kiegyezéses-dualista cs. kir. Magyarország legnagyobb problémáit nézzük – próbáljon valaki az egész széles magyar sajtórónán olyan írást találni, amely jóindulatúan érdeklődik egykor elnyomott (majd a kölcsönt kamatostul visszaadó) nemzetiségeink (ma: szomszédaink): az „oláhok”, „tótok”, „rácok” iránt. A keleti szlávság meg a Balkán iránti indokolatlan lenézés általános. A Nyugatot továbbra is bizalmatlanul, értetlenül és irigykedve nézzük. Mai legfontosabb, legnépesebb kisebbségünk, a cigányság iránt meglehetősen széleskörű gyűlölet mutatkozik. Több mint félmillió zsidó nemzettársunk meggyilkolása után pusztán hatvan esztendővel megint virágzik az antiszemitizmus. (Annyi a különbség, hogy szemben nyíltabb és tisztességesebb eleikkel a mai zsidófalók tagadják, hogy azok: 1908-ban még nem ismerték az „antiszemitázás”, csak a „zsidózás” kifejezést, ám e tekintetben megszűnt az elmaradottság.)

Ki merne itt Asbóth János, Arany László, Riedl Frigyes, Grünwald, Szekfű, Acsády, Szende Pál, Szabó Ervin modorában mítoszromboló históriát írni? Itt tisztelettudó monográfiák készülnek bethleni gróf Bethlen Istvánról, széki gróf Teleki Pálról, leveldi vitéz Kozma Miklósról, mítoszromboló könyveket ma csak a mítoszrombolókról (Szabó Ervinről, Jásziról) lehet írni, s ebben csak az a baj, hogy csupán róluk.

Másodszor: a száz éve még kitaszított (szocialista) munkásság és a bestiálisan elnyomott parasztság tűrhetetlen helyzete (és az iránta tanúsított hivatalos közöny) mintha megszűnt volna. De ez látszat. A magyarországi ipar összeomlása, a tömeges – statisztikákkal takargatott – munkanélküliség, milliók életformájának és megélhetésének pusztulása alig váltott ki részvétet a kultúratermelő értelmiségből. A falusi nyomor is csak akkor tűnt föl némelyeknek, amikor már elkezdte a közbiztonságot – értsd: a középosztály közbiztonságát – következményeiben súlyosan veszélyeztetni. E tekintetben sokkal rosszabbul állunk, mint száz évvel ezelőtt. A századforduló nagy harca a választójogi harc volt. Ennek a harcnak a szociális tartalma az lett volna, hogy az alsó néposztályok is képviseletet nyerjenek az országgyűlésben, és hogy megszűnjék az öröklési jogon és kinevezéssel megtöltött főrendiház. Ez is teljesült látszólag, hiszen van általános, egyenlő és titkos szavazati jog, csak éppen az alsóbb néposztályoknak nincs a parlamentben képviseletük. A tőkevagyon nélküli dolgozókat (a lakosság több mint nyolcvan százalékát) egy szál képviselő se „jeleníti meg” az új köztársaság törvényhozásában. Nincsen egyetlen baloldali (értsd: antikapitalista) napi- vagy hetilap az egész országban. Ál-antikapitalista (magyarán: fasiszta) lap annál több van. A szakszervezetek elleni uszítás általános és sikeres.

Nagykárolyi gróf Károlyi Mihály de genere Kaplony szobrát pár hetente leöntik vörös festékkel, mert itt még mindig azt hiszik sokan, tán a legtöbben, hogy az összeomlás utáni politika okozta az összeomlást, szép kis logikai érzék.

Az egyenlőség demokratikus kultúrájának pusztulásával megjelent a szegénység (és mindenféle hátrány, így a testi és lelki betegség) egészen középkorias kigúnyolása. A tizennyolcadik században kezdték enyhíteni a koldusok és „csavargók” elleni brutális rendszabályokat. Ezeket ma világszerte visszahozzák.

A fiatalság mai ellenforradalmi mozgalmai nyíltan magasztalják a parancsuralmat, nyíltan lenézik a szabadságot. Válaszul a demokrácia hívei ellenfeleik betiltását, bebörtönzését, megcenzúrázását javasolják, és valaminő rejtélyes okból úgy vélik, hogy ez az ő szabadságukat nem érintené. De hát miért éppen ők tanulnának a történelemből. (Pár mondat a „weimarozóknak”: a weimari köztársaságban volt törvény a köztársasági államforma védelmére, amely tartalmában azonos volt a nálunk mostanában sok helyről támogatott, „gyűlöletbeszéd” elleni törvénytervezettel. Sokra mentek vele.)

Harmadszor: a modern kultúra ma teljesen megszelídült és konzervatívvá vált. Formájában is: a Nyugat leghagyományosabb lírikusai epigonjainak epigonjai írnak hol lazább, hol feszesebb szonetteket és villanellákat, virtuóz (vagy virtuózan elrontott: ez is passzé volt már 1938-ban) rímekkel, e költemények hangulata a szomorkás öngúny, az epekedő szerelem, a megcsalattatás miatti szerény bosszankodás, az esős idő miatt érzett bánat, olykor valamelyik ifjú bárdnő szelíd föltűnést okoz vele, hogy bájosan jelzi, sok péniszt tartott már a kezében, istenem, istenem. Regényes történetfilozófiai gúnyiratok vitatott és pellengérre hurcolt szerzője újabban „lebutítja” saját zseniális regényét, és megmutatja, hogy csakazértis tud bestsellert írni, és láss csodát: tud. Lázadó, rendetlen, szeleburdi egykori lángelménk a Nők Lapja kolumnistája, de ez semmi: azt nyilatkozza, ez az igazi életműve. Petri minden rossz szóviccét márványba – s ha nem márványba, hát aszpikba – dermesztik. Mindenki vérprofi. Márai és Szabó Magda lektűrjei és lányregényei újabban komoly irodalomnak kezdenek számítani.

Politikai irodalom? A jobboldalon cegei gr. Wass Albert, a „baloldalon” Moldova György uralkodik a ponyván. A hovatovább veszedelmessé váló, szabadság- és jogvédő liberális publicisztika voltaképpen megszűnt, „liberálisnak” tartott „médiafölületeken” cigányoznak és araboznak – és kommunistáznak. Mi számít itt kommunistának vagy szocialistának a liberális vezérek szerint? Az, ha valaki halkan elbégeti magát, hogy az összes közszolgáltatások privatizálása nincs az ínyére. Ki mer itt kiállni a szociális segélyek mellett? Száz évvel ezelőtt az anarchoszindikalista Szabó Ervin a Fővárosi Könytár igazgatója és a Társadalomtudományi Társaság alelnöke lehetett.

Mellesleg: a Nyugat koráról a mindmáig legjobb – mi több: az egyetlen jó – könyvet Horváth Zoltán írta. 1961-ben!

Épp úgy, mint a Huszadik Század és a Nyugat megjelenése előtt, a nagyvilágot foglalkoztató gondolatok eltűntek a folyóiratokból és a könyvkiadásból. Mindaz, ami merész, ami nem rendszerkonform, ami – urambocsá – forradalmi, elillant, láthatatlanná vált. Konzervatív, ám minőségi irodalmunkat a német olvasók tartják el. A színház kommersz. Kísérleti filmjeink külföldi támogatással külföldi fesztiválokra készülnek. Azon, ami ma a magyar képzőművészetben politikailag, világnézetileg merész, érezni a londoni, barcelonai, berlini zsűrik és zsűrorok ízlését. Ma – a Magyarországtól elszakadt (s talán épp ezért…) – a még mindig szegény Kolozsvár és Marosvásárhely szellemileg sokkal modernebb, vakmerőbb, plurálisabb, kalandosabb, zűrösebb, mint Budapest. A Nyugat hagyatékára ma halkan igényt támasztó egyetlen pesti folyóirat nem is szürke, hanem drapp.

A legnagyobb szenzáció itt az volt, amikor az elsőrendű költői tehetség az Áprily Puskin- és Lermontov-fordításainak stíljét negélyező verses beszélyben az ehhöz föltűnően (persze szándékosan: radikális eklektika, s ennek egyben jámbor kicsúfolása, tekintetes tanári kar) rosszul illő wagneri álmitológiával bemerészkedett a Wehrmacht (a vérmacht) hadműveleti területére, s ennek a pastiche-nak frisson (kéjborzongás) leendett az eredménye. Különben? A népszerű novellák és kisregények a korai, középső és kései Kádár-korszak gyermekszemmel (ez lényeges!), édesbús, nosztalgikus gúnnyal megfigyelt, alulnézetből fölvett hétköznapjait borzolják, nem sértődhetik meg senki. Lengyelbe mentek dzsesszfesztiválra, édes jézusom, és ott megfogták a keletnémet lánynak a… Tessék csak elképzelni.

Ebben a mélyenszántó ábrázolásmódban az idős komcsik vakon hittek magasztosnak vélt eszméikben, az ellenzékiek hiábavalóan ugráltak, a kitelepített, majd a könyvelésre hazatért dzsentrik pedig megtanultak oroszul, zongoraszó és párolgó tea mellett olvasták Hamvas Bélát, s várták, hogy eljöjjön az idejük. A lányok pedig olyan, de olyan édesek voltak mind, s mentek küretre, mint a patyolat.

A Magyar Nemezetből megtudtuk, hogy az idegenszívű szellemi hajléktalanok lapjának századik évfordulóját gyökértelen kozmopolita írósztárok ünnepelték, s ebbe nem nagyon (nem eléggé) vonták bele Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán és Harsányi Zsolt utódait, az ünnepségen a kultuszminisztérium Chanel numéro cinq illatfelhőt árasztó, mélyen dekoltált, mini-miniszoknyás hoszteszei Ady-sütit, Babits-bombont és Ignotus-ropit szolgáltak föl Móricz-kapucsínóval.

Ennek a kultúrának az őse nem Ady, hanem jó esetben Heltai Jenő, a Csárdásfürstin, valamint dr. szegedi és borosjenői Tisza István gróf posztumusz hármasszövetsége. A tündéri báj örök koalíciója.

Élet és Irodalom

52. évfolyam, 06. szám