Gyakran meglepően csekély népgazdasági értelem felett rendelkeznek férfiak, akik a gyakorlati élet kellős közepében mozognak. Csak így magyarázható, hogy zsidók is meggyőződéssel hirdetik az antiszemiták jelszavát: mi a „gazda népekből” élünk, és ha nem volna körülöttünk, „gazda nép”, éhen kellene halnunk. Ez egyike ama pontoknak, amelyeken önérzetünknek igazságtalan vádak folytáni gyöngülése jelentkezik. Hogy áll a dolog a valóságban a „gazda-népekkel”. Amennyiben nem a primitív termelésre gondolunk, ez a megállapítás ama gyerekes tévedésen alapszik, hogy a javak életében mindig ugyanazok a tárgyak futnának körben. Nos nekünk nem kell előbb Rip van Winkle módjára sok évi álmunkból felébrednünk, hogy észre vegyük, hogy a világ az új javaknak megszakítás nélküli keletkezése által változik. Technikai haladásoktól csodás időnkben a szellemileg legszegényebb is látja leragadt szemeivel maga körül az új javak keletkezését. A vállalkozó szellem teremtette azokat.

A vállalkozó szellem nélküli munka egy helyben marad, ósdi; tipikus példája ennek a földműves-paraszt, aki pontosan ott tart, ahol ezer év előtti ősapja. Minden anyagi jólétet a vállalkozók teremtettek meg. Szinte szégyenli magát az ember, hogy ilyen banalitást leír. Ha tehát kizárólag vállalkozók volnánk, amiként azt a gonosz túlzás állítja — akkor sem lenne szükségünk „gazdanépekre”. Nem vagyunk ráutalva mindig egyforma javak körforgására, mert új javakat termelünk.

De nem akarok ebben az írásomban a zsidók védelmével foglalkozni. Ez semmit sem használna. Erről a tárgyról minden okosat, jót, minden szentimentálisat elmondtak már. Nos nem elég az ész és a kedély számára a megfelelő indokokat megtalálni, a hallgatóknak előbb képesekké kell lenniök a megértésre, különben pusztába hangzó lesz a szavunk. Ha azonban a hallgatók a megértés eme magaslatán állanak, már, úgy az egész prédikáció feleslegessé válik. Én hiszek abban, hogy az emberek a műveltség mind magasabb fokára emelkednek; csak kétségbeejtően lassúnak találom a folyamatot. Ha arra akarnánk várni, hogy a közepes emberek gondolkodása is arra a szelídségre szűrődjék le, amellyel Lessing rendelkezett, mikor Bölcs Náthánját megírta, úgy e várakozásra a mi életünk, de sőt, fiaink, unokáink és dédunokáink élete is rámenne. A világszellem tehát másfelől jön segítségünkre.

Ez az évszázad pompás reneszánszot hozott nekünk a maga technikai vívmányaival. Csak az emberiesség javára nem fordítottuk még ezt a meseszerű haladást. A földfelület távolságait, leküzdöttük, és mégis a szorosság szenvedéseivel gyötörjük magunkat. Gyorsan és veszélytelenül vágtatunk át óriási gőzösökön azelőtt ismeretlen tengereken. Biztos vasutakat vezetünk fel egy hegyvidékre, melyre valamikor félve kapaszkodtunk fel gyalog. Országok eseményei, melyek még felfedezve sem voltak, amikor Európa már gettókban zárta el a zsidókat, a legközelebbi órában ismertek lesznek előttünk. Ezért anachronizmus a zsidónyomor, és nem azért, mert már száz év előtt felvilágosodott volt a kor, mely felvilágosodottság azonban a valóságban csak a legelőkelőbb szellemekben élt.

Nos én azt hiszem, hogy a villanyfényt egyáltalában nem azért találták fel, hogy néhány fennhéjázó a maga dísz-lakosztályait vele világítsa, hanem azért, hogy annak világossága mellett az emberiség kérdéseit megoldjuk. E kérdések egyike – és pedig nem a legjelentéktelenebb, a zsidókérdés. Amennyiben ezt megoldjuk, nemcsak magunknak, de sok más szerencsétlen szenvedő érdekében is cselekszünk.

A zsidókérdés létezik. Ostobaság volna ezt tagadni. A középkornak egy idehurcolt, darabja ez, amellyel a kulturnépek a legjobb akarat mellett még ma sem tudnak végezni. Hiszen nagylelkű akaratukról bizonyságot tettek akkor, amikor egyen jogosítottak bennünket. A zsidókérdés mindenütt megvan, ahol zsidók nagyobb számban élnek. Ahol nincs, oda magukkal hurcolják a bevándorló zsidók. Mi természetszerűleg oda húzódunk, ahol nem üldöznek bennünket; megjelenésünk által azután jelentkezik az üldözés. Ez igaz, igaznak kell maradnia mindenütt, még a magasan fejlett országokban is — példa rá Franciaország — amíg a zsidókérdés politikailag megoldva nincs. A szegény zsidók most Angliába hurcolják be az antiszemitizmust, Amerikába már bevitték.

Azt hiszem, hogy értem az antiszemitizmust, amely egy sokszorosan komplikált mozgalom. Ezt a mozgalmat, mint zsidó nézem, de minden gyűlöletes félelem nélkül. Felismerni vélem, hogy mi benne durva tréfa, közönséges kenyérirígység, öröklött előítélet, vallási türelmetlenség, de azt is, ami benne állítólagos önvédelem. A zsidókérdést nem tartom sem társadalmi, sem vallási kérdésnek, ha még olyan és más színezetűnek is látszik. Nemzeti kérdés ez és hogy megoldhassuk, mindenek előtt világkérdéssé kell azt tennünk, amely a kulturnépek tanácsában lesz szabályozandó.

Nép vagyunk, egy nép.

Mindenütt becsületesen megkíséreltük, hogy a bennünket körülvevő népek közösségébe beolvadjunk, csak őseink hitét őrizve meg. Nem engedik meg nekünk. Hiába vagyunk hű, némely helyen még túlzó hazafiak, hiába hozzuk ugyanazon pénz és véráldozatokat, mint polgártársaink, hiába igyekszünk hazánk dicsőségét a művészetek és tudományok terén, gazdagságát kereskedelem és forgalom útján emelni. Hazáinkban, amelyekben pedig mi is már évszázadok óta lakunk, idegeneknek néznek bennünket; gyakran olyanok, akiknek a nemzetsége még nem volt az országban, amikor a mi őseink itt már sóhajtottak. Hogy ki az idegen az országban, azt a többség nem döntheti el, hatalmi kérdés ez, mint minden a népek érintkezésében. Nem adok fel semmit szerzett jogainkból, ha mint amúgy is megbízás nélküli egyes egyén ezt megállapítom. A világ jelenlegi állapotában, de még beláthatatlan időn belül is a hatalom megelőzi a jogot. Hiába vagyunk tehát mindenütt derék hazafiak, amiként a Hugenották is azok voltak, akiket vándorlásra kényszerítettek. Ha békében hagynának bennünket…..

De én azt hiszem, hogy nem fognak békében hagyni bennünket.

Elnyomás és üldözés által nem vagyunk kiirthatók. A történelem egyetlen népe sem bírt ki annyi küzdelmet és szenvedést, mint mi. A zsidóheccek nyomán mindig csak a férgese hullott le a zsidóság fájáról. Az erős zsidók dacosan térnek törzsükhöz, ha az üldözések kitörnek. Világosan lehetett ezt látni a zsidó emancipáció utáni közvetlen időkben. A szellemileg és anyagilag magasabban álló zsidóból teljesen kiveszett az összetartozandóság érzete. A politikai jólét bizonyos állandósulása alatt mindenütt asszimilálódunk; azt hiszem, ez nem dicstelen dolog. Annak az ellentmondásnak, aki a zsidófajt a maga nemzetébe beolvasztani akarná, gondoskodnia kellene tehát politikai jólétünk állandósításáról. És erre még egy Bismark sem volna képes.

Mert mélyen a néplélekben gyökereznek az ellenünk való összes előítéletek. Aki erről számot akar magának adni, annak csak oda kell figyelni, ahol a nép őszintén és egyszerűen nyilatkozik meg: a mese és a közmondás antiszemita. A nép mindenütt egy nagy gyermek, amelyet természetesen nevelni lehet; de ez a nevelés legjobb esetben is oly óriási időtartamokat igényelne, hogy — amint már említettem —, más módon sokkal előbb segíthetünk magunkon.

Az asszimilálódás, ami alatt nem csupán a ruházkodás, bizonyos életszokásoknak és a nyelvnek holmi külsőségeit, de a gondolkodásban és a minden téren való egyformává válást értem, a zsidók asszimilálódása mindenütt csakis a vegyes házasság útján volna elérhető. Ezt azonban, mint szükségletet a többségnek kellene éreznie; semmi esetre sem elég a vegyes házasságot törvényileg megengedettnek nyilvánítani. A magyar liberálisok, akik ezt most megtették, érdekes tévedésben leledzenek. És ezt az elvileg berendezett vegyes házasságot mi sem illusztrálja jobban az első esetek egyikénél: egy kikeresztelkedett zsidó feleségül vett egy zsidó nőt. Ám a házasságkötés mostani formájáért vívott harc sokszorosan elmérgesítette a keresztények és zsidók közötti ellentéteket, és ezzel többet ártott, mint használt a fajkeveredésnek. Aki a zsidóknak a beolvadás általi megsemmisülését őszintén kívánja, csak egy lehetőséget ismerhet ennek elérésére. A zsidóknak előbb olyan közgazdasági hatalomra kellene szert tenniök, hogy ennek révén a régi társadalmi előítéletek leküzdhetők legyenek. A példát erre az arisztokrácia szolgáltatja, amelynél leggyakrabban fordulnak elő vegyes házasságok. Az ócska nemesi címer zsidópénzzel aranyoztatja be magát, és e műveletnél zsidócsaládok merülnek alá. De miképp alakulna ez a jelenség a közepesebb rétegeknél, ahol a zsidókérdésnek a főfészke van, mert hisz a zsidónép középosztálybeli nép. Itt a hatalomnak előzetes megszerzése egyet jelentene a zsidók gazdasági egyeduralmával — aminek hamis megállapításával már most is találkozunk. És ha a zsidók mai hatalma is már oly elkeseredett jajkiáltásokat vált ki az antiszemitákból, mekkora kitörések következnének még be ezen hatalom további emelkedésével! A beolvadásnak egy ilyen előfeltétele nem volna elérhető, mert ez a többségnek egy nem rég még megvetett kisebbségtől való leigázását jelentené, amely nincs birtokában a katonai és adminisztratív hatalomnak. A zsidók beolvadását ezért az állandó nyugodt fejlődés útján is valószínűtlennek tartom. A jelenleg antiszemita országokban igazat fognak nekem adni. A többi országban, ahol a zsidók pillanatnyilag jól érzik magukat, fajtestvéreim valószínűleg a leghevesebben fogják támadni megállapításaimat. Csak akkor hisznek majd nekem, ha újból részük lesz zsidóheccekben. És minél tovább várat magára az antiszemitizmus, annál dühösebben kell kitörnie. A látszólagos biztonságtól vonzott zsidók beözönlése, valamint a bennszülött zsidók feltörekvő osztály-mozgalma azután együttesen hatalmasan hatnak közre a felfordulás siettetésére. Nincs egyszerűbb ennél a logikai következetésnél.

Az a tény azonban, hogy semmivel sem törődve és csakis az igazságot követve szűröm le ezt a következtetést, bizonyára rám fogja zúdítani a kedvezőbb viszonyok között élő zsidók ellentmondását és ellenséges érzületét. Amennyiben csak egyes korlátolt vagy gyáva egyének féltett magánérdekéről volna szó, megvető mosollyal tehetném túl magam rajtuk. Mert a szegények és elnyomottak ügye fontosabb. De elejét akarom venni helytelen feltevések keletkezésének, nevezetesen abban az irányban, mintha ennek a tervnek a megvalósulása esetén a gazdag zsidók vagyonukban bármi sérelmet szenvedhetnének. Ezért a kérdés vagyonjogi részét részletesen akarom kifejteni. Ha ellenben az egész gondolat nem jut túl az irodalom határain, úgy amúgy is minden a régiben marad,

Komolyabb lenne az az ellenvetés, hogy az antiszemiták malmára hajtom a vizet azzal a megállapításommal, hogy mi egy nép vagyunk. Hogy én a zsidók asszimilálódását — ahol az folyamatban van, megakasztom, ahol pedig már megtörtént, ott utólag – veszélyeztetem, már amennyire nékem, mint egyedül álló írónak egyáltalában módomban van, valamit megakasztani vagy veszélyeztetni.

Ez a kifogás nevezetesen Franciaországban fog elhangzani. Más helyről is várom, de egyelőre csak a francia zsidóknak akarok már előre válaszolni, mert ők szolgáltatják a legerősebb példát.

Bármennyire is tisztelem a személyiséget, úgy az államférfiú, feltaláló, művész, bölcsész vagy hadvezér erős egyéni személyiségét, mint az emberek egy történelmi csoportjának az össz-személyiségét, amelyet népnek nevezünk, még sem siratom megsemmisülésüket. Aki meg tud, meg akar, és akinek meg muszáj semmisülnie, az semmisüljön meg. A zsidók népi-egyénisége nem tud, nem akar és nem kénytelen megsemmisülni. Nem tud megsemmisülni, mert külső ellenségek összetartják. Nem akar megsemmisülni, erről két ezer éven át szörnyű szenvedések közepette tett bizonyságot. Nem kell megsemmisülnie, ezt ebben az iratban igyekszem bebizonyítani, sok más zsidó után, kik nem adták fel ebbéli reményüket. Egész ágak elhalhatnak, lehullhatnak a zsidóság fájáról, a fa azonban él.

Ha tehát az összes francia zsidók, vagy néhányan közülük tiltakoznának ezen tervezet ellen, mert ők már „asszimilálódtak” volna, úgy egyszerűen ezt felelem nekik: az egész ügyhöz semmi közük, ők izraelita vallású franciák, nagyszerű! Ez azonban a zsidóknak a belső ügye.

Nos az általam javasolt állam-létesítő mozgalom az izr. vallású franciáknak époly keveset ártana, mint a többi országok „asszimilált” zsidóinak.

Ellenkezőleg, hasznukra válna, hasznukra. Mert így „chromatikus funkciójukban,” hogy Darvin szavával éljek, nem volnának többé háborgatva. Nyugodtan asszimilálódhatnának, mert a mostani antiszemitizmus örök időkre nyugvó pontra jutna. És el is fogják nekik hinni, hogy lelkük legbensőbbjéig asszimilálódtak, ha a zsidóállam a maga tökéletesebb berendezésével valósággá lett és ők mégis megmaradnak ott, ahol most laknak. Az „asszimilálódottak” még több előnyt húznának a fajukhoz hű zsidók távozásából, mint a keresztény polgárok. Mert az „asszimilálódottak” megszabadulnának a zsidó proletariátus nyugtalanító, kiszámíthatatlan, elkerülhetetlen versenyétől, amely proletáriátust a politikai üldözés és a gazdasági nyomor helyről helyre, országról országra kerget. Ez a mozgó proletáriátus szilárd pontot találna. Most bizonyos keresztény állampolgárok — antiszemitáknak nevezik őket – dühönghetnek az idegen zsidók beözönlése miatt. Az izraelita állampolgárok ezt nem tehetik, habár őket sokkal érzékenyebben sújtja a dolog, mert őket nyomja első sorban a velük egyforma gazdasági egyének versenye, kik ezenfelül még az antiszemitizmust is behurcolják vagy a már meglévőt erősítik. Az asszimiláltaknak titkolt keserve ez, amely „jótékonysági” intézményekben kapkod levegő után. Kivándorlási egyesületeket alapítanak a bevándorló zsidók számára. Komikusnak lehetne mondani ezt az ellentétes színű jelenséget, ha nem szenvedő emberek bőrére menne a dolog. Ezen segítő egyesületek némelyike nem az üldözött zsidók érdekében hanem azok érdeke ellen létezik. A legszegényebbekkel csak minél gyorsabban, minél távolabbra el! És így figyelmes vizsgálódás mellett azt a felfedezést tesszük, hogy némely látszólagos zsidóbarát tulajdonképen egy jótékonysági jelmezbe bújtatott zsidószármazású antiszemita.

De a tényleg jószándékú férfiak gyarmatosító kísérletei sem váltak be eddig, dacára annak, hogy érdekes kísérletek voltak. Nem hiszem, hogy akár az egyiknél, akár a másiknál csupán sportról lett volna szó; hogy ez vagy amaz szegény zsidókat vándoroltatott, amint lovakat szokás futtatni. Ehhez mégis túlkomoly és túlszomorú volna az ügy. Érdekesek annyiban voltak e kísérletek, amennyiben kicsiben a zsidóállam-eszme gyakorlati előfutárjaiként jelentkeznek. Sőt hasznosak is voltak annyiban, amennyiben közben hibák történtek, amelyekből a nagybani megvalósításnál tanulhatunk. Természetesen kárt is okoztak ezek a kísérletek. Az antiszemitizmusnak új vidékekre való átültetését, ami szükségszerű folyománya egy ilyen mesterséges beözönlésnek, — még a legkisebb hátránynak tartom. Nagyobb baj az, hogy a ki nem elégítő eredmények maguknál a zsidóknál is kételyt támasztottak a zsidó emberanyag használhatóságát illetőleg.

Ezt a kételyt azonban az értelmeseknél a következő egyszerű érveléssel lehet eloszlatni: ami kicsiben nem célszerű vagy kivihetetlen, annak nem kell okvetlenül ilyennek lenni a nagybani kivitelnél. Egy kisebb vállalat ugyanazon feltételek mellett veszteséggel járhat, amelyek mellett egy nagy vállalat kifizetődik. Egy patak csónakkal sem hajózható; a folyó, amelybe ömlik, tekintélyes vas járműveket hord a hátán.

Senki sem elég erős, vagy gazdag ahhoz, hogy egy népet egyik lakóhelyről egy másikra telepítsen át. Erre csak egy eszme képes. Az állam-eszmének bizony megvan ez az ereje. A zsidók történelmük egész éjszakáján keresztül nem szűntek meg ezt a királyi álmot álmodni: „Jövő esztendőre Jeruzsálemben!”, ez a régi jelszavunk. Nos, most arról van szó, megmutatni, hogy az álomból nappali világosságú gondolat válhat.

E végből mindenek előtt tabula rasat kell csinálni a lelkekben, némely ósdi, idejét múlta, zavaros, korlátolt felfogásból; így dohos agyak első sorban azt fogják hinni, hogy a vándorlásnak a kultúrából ki a pusztaságba kell történnie. Nem igaz! A vándorlás a kultúra kellős közepében történik. Nem szállunk vissza alacsonyabb fokra, de magasabbra emelkedünk. Nem költözünk sárból épült kunyhókba, hanem szebb és modernebb házakba, melyeket újonnan építünk, és melyeket háborítatlanul birtokolunk. Nem veszítjük el megszerzett javainkat, hanem értékesebbé tesszük azokat. Szerzett jogokat csak előnyösebb jogok ellenében adunk el. Nem szakadunk el kedvenc szokásainktól, hanem újra megtaláljuk azokat. Nem hagyjuk el a régi házat, míg az új el nem készült. Mindig csak azok mennek el, akik biztosak benne, hogy ezzel helyzetükön javítanak. Legelőször a kétségbeesettek, azután a szegények, majd a jólétben élők, végül a gazdagok. Akik előre mentek, a magasabb osztályba emelkedtek, mire ez a maga hozzátartozóit utánuk küldi. A vándorlás egyidejűleg emelkedő osztálymozgalommal jár. És a kivonuló zsidók mögött nem keletkeznek gazdasági zavarok, válságok és üldözések, hanem kezdetét veszi az elhagyott országokban a jólétnek a korszaka. A keresztény állampolgárok belső vándorlása következik be a zsidók által feladott állásokba. A lefolyás lassú, minden rázkódtatás nélküli és már a kezdete – az antiszemitizmusnak a vége. A zsidók becsült barátokként távoznak, és ha egyesek azután visszatérnek, a civilizált országokban ép oly jóakarattal fogják fogadni és kezelni, mint más idegen állampolgárokat. Ez a vándorlás nem is menekülés, hanem a nyilvános közvélemény ellenőrzése mellett rendezett elvonulás. A mozgalom nemcsak hogy tökéletesen törvényes eszközökkel indítandó meg, de egyáltalában kizárólag az érdekelt kormányok barátságos támogatásával vihető keresztül, melyek belőle lényeges előnyöket húznak.

Az eszme tisztaságához és kivitelének erejéhez biztosítékok szükségesek, amelyek csak úgynevezett „erkölcsi” vagy „jogi” személyekben találhatók fel. E két megjelölést, melyeket a jogászi nyelvben gyakran felcserélnek, külön akarom kezelni. Mint erkölcsi személyiséget, mely a magán-vagyonjogi körzeten kívül eső jogoknak az alanya, a Society of Jews-t állítom fel. Mellette áll, mint jogi személy a Jewish Company, amely mint kereskedelmi vállalat működik.

A magánegyén, aki csak célzást is tenne egy ilyen óriás vállalkozásra, csaló vagy őrült lehetne. Az erkölcsi személyiség tisztaságáért tagjainak jelleme kezeskedik. A jogi személy megfelelő erejét annak tőkéje igazolja.

Az eddigi előre bocsájtott megjegyzésekkel csak a kifogások első raját akartam egész futtában kivédeni, amelyeket már maga a szó „zsidóállam” felszínre fog vetni. A továbbiakban több nyugalommal fogunk tárgyalni, más ellenvetéseket leküzdeni és némely már érintett gondolatot alaposabban kifejteni, ha a nehézkesség iratom érdekében, amelynek repülni kell, lehetőség szerint kerülendő is lesz. Rövid, aforisztikus fejezetek felelnek meg legjobban ennek a célnak.

Ha egy régi építmény helyére új épületet akarok emelni, előbb rombolnom kell, és azután építeni. Ezt az okos sorrendet tehát be fogom tartani. Az általános részben első sorban a fogalmak tisztázandók, ósdi, dohos föltevések eltakarítandók, a politikai és nemzetgazdasági előfeltételek megállapítandók és a terv kifejtendő.

A különös részben, amely három főfejezetre oszlik, a kivitelt kell bemutatnom. Ezek a főfejezetek: Jewish Company, Helyicsoportok és Society of Jews. A Societynak ugyan előbb kell megalakulnia és a Companynak utoljára; de a tervezetben a fordított sorrend lesz ajánlatos, mert a pénzügyi kivihetőséggel szemben fognak a legnagyobb aggodalmak felmerülni, amelyeket tehát elsősorban kell megcáfolni.

A zárszóban azután a további esetleges ellenvetésekre kell még az utolsó találatot megadnom. Zsidó olvasóim kísérjenek, türelemmel végig. Némelyiknél a kifogások más sorrendben fognak felvetődni, mint ahogy én azokat itt megcáfolni igyekszem. Aki azonban aggályait okosan legyőzte, az álljon az ügy szolgálatába.

Bár az értelemhez szólok, mégis jól tudom, hogy az értelem egymagában nem elegendő. Öreg rabok nem szívesen mennek ki a börtönből. Majd meglátjuk, hogy az ifjúság, amelyre szükségünk van, túlnőtt-e már rajtunk; az ifjúság, amely az öregeket magával ragadja, erős karjain kiviszi és az értelem indokait lelkesedéssé alakítja át.

Comments are closed.