Régi diplomácia, új Közel-Kelet
George Bush nyolcnapos, maratoni látogatást tett a Közel-Keleten. Amerikában valószínűleg fel sem tűnt az elnök hiánya. A közvélemény figyelmét teljes mértékben lekötötte a demokrata Hillary Clinton és Barack Obama összecsapásának aktuális fordulója. Pedig Bushra ezúttal érdemes volt odafigyelni. A világ egy kiegyensúlyozott, diplomatikus elnököt láthatott. Ha Bush elnöksége alatt ilyen előzékeny diplomáciát folytatott volna, valószínűleg egészen máshogy kerül be a történelemkönyvekbe.
A körút Izraelben kezdődött. Az amerikai elnök amellett hogy ismételten biztosította az izraeli vezetést támogatásáról, komoly meglepetést okozva a hallgatóságnak kijelentette: Izraelnek ki kell vonulnia az 1967-ben megszállt területekről (megdöbbentő módon itt az occupation, vagyis megszállás szót használta), és fel kell hagynia a további zsidó telepek építésével, míg Mahmúd Abbásznak annyit mondott: Mindkét félnek fájdalmas kompromisszumokat kell tennie a béke érdekében.
A hangzatos kijelentések ellenére Bush látogatása talán csak annyira volt elegendő, hogy jelezze a feleknek: Szeretné, ha még elnöksége alatt megszületne a közel-keleti béke. A dolgok azonban – pláne a Közel-Keleten – soha nem ilyen egyszerűek. Bush látogatása után pár nappal a gázai övezetet ellenőrző Hamász rakétatámadásaira válaszul Izrael lezárta Gáza határait. Az ENSZ munkatársai szerint még az alapvető élelmiszer- és gyógyszerszállítmányokat sem engedik be, Gáza így humanitárius katasztrófába süllyedhet.
Ciszjordániai látogatása után Bush elnök visszatért Izraelbe, majd alig két óra múlva már Kuvaitban volt. Ez alighanem rekord, lévén Kuvait és Izrael közt semmiféle kapcsolat nincs, egyszerű halandók csak hétórányi út és egy átszállás árán tudják megtenni ugyanezt a távot. Kuvaitban Bush felkereste az országban állomásozó 15 ezer fős amerikai haderő főhadiszállását. Itt érte a hír, hogy az iraki törvényhozás lassan öt évvel a megszállás kezdete után elfogadta a törvényt, mely a jövőben lehetővé teszi az egykori baathistáknak, hogy részt vegyenek az adminisztrációban.
Bush útjának igazi célja azonban csak az egyesült arab emirátusokbeli állomásán derült ki. Az amerikai elnök beszédében elmondta: Irán napjainkban a terror első számú támogatója, atomprogramja pedig az egész térséget fenyegeti. Bush Irán-ellenes kirohanásai süket fülekre találtak az arab vezetők körében. Az arabok valószínűleg tudják, hogy nincs mitől tartaniuk, mint ahogy 2007 vége óta az amerikai hírszerzés is nyílt titokként kezeli, hogy Irán lemondott atomfegyverprogramjáról. A sokáig egymással rivalizáló Szaúd-Arábia és Irán közt ráadásul lassan olvadni látszik a jég. Irán már jó ideje látványos gesztusokat tesz az arab országok irányába. Ahmadinedzsád elnök az elmúlt év márciusában találkozott Abdullah királlyal, s az ezt követő interjúkban a két vezető elmondta, hogy közös álláspontot vallanak az iraki és a palesztin rendezést illetően, és mindent megtesznek, hogy elejét vegyék a síita-szunnita ellentét elterjedésének. Az év végén az iráni elnök a szaúdi uralkodó meghívására részt vett a mekkai zarándoklaton, majd Mahmúd Ahmadinedzsád meghívást kapott az arab országokból álló Öböl-beli Együttműködési Tanács Dohában tartott gyűlésére, ahol a Perzsa-öböl menti országok közti együttműködés volt a téma. Ezt megelőzően Irán katonai és gazdasági megállapodásokat írta alá Ománnal, Egyiptommal pedig évtizedek óta először tárgyalóasztalhoz ült. Az iráni fél, látványos gesztusként átnevezte azt a teheráni utcát, melyet egykor Khaled al-Ilslambuliről, az Izraellel békét kötő egyiptomi elnök, Anwás Szadat gyilkosáról nevezték el.
Irán tökéletesen tisztában van vele, hogy ha a szunnita országokat magára haragítja, hosszú időre elveszítheti befolyását a térségben. Teherán ezért látszólag feladva az 1979-ben meghirdetett forradalom exportját, egyre előzékenyebben viszonyul az öbölországokhoz, és nagy riválisához, Szaúd-Arábiához. A washingtoni stratégákat látszólag váratlanul érte a teheráni csel. A síita kultúra ismerőit azonban nem lepi meg Irán politikája. Van ugyanis egy fogalom, amit úgy hívnak: taqijja. A síiták kisebbségi létük miatt a történelem során sokszor voltak kénytelenek behódolni a többségi szunnitáknak, szélsőséges esetben pedig látszólag még hitüket is megtagadták. Meggyőződésük szerint az időleges behódolás kényszerű dolog, és nem számít bűnnek Isten előtt. Irán sem tesz mást: látva a politika visszafordíthatatlan tendenciáit, a taqijja régi gyakorlatát alkalmazza stratégiájában.
Útjának szaúd-arábiai állomásán az amerikai elnök 123 millió dollár értékű, 900 darab precíziós bombából álló csomagot ajándékozott Rijádnak. A szaúdi uralkodó igyekezett nem maradni adós: Bush értékes ajándékát magas rangú kitüntetéssel, és egy ékes arab karddal honorálta. Az amerikai elnök persze nem ilyen viszonzást remélt. Bush, a szaúdi olajügyi miniszterrel való tárgyalásán arra kérte a királyságot, hogy növelje olajkitermelését, ezzel csökkentve az olaj világpiaci árát, és javítva az amerikai gazdaság egyre siralmasabb állapotán. Ali Naimi azonban diplomatikusan elutasítva a kérést elmondta: „Kizárólag akkor növelik az olajtermelést, ha azt a piac indokolttá teszi.” A Bush-körút egyik legfontosabb állomása tehát nem hozott gyümölcsöt, egyszerű turista-látogatássá silányult. Ez pedig sokatmondó momentum. Egyértelműen mutatja, hogy a sokáig Amerika odaadó barátjaként számon tartott Szaúd-Arábia lassan önállósítja magát. Az új Közel-Kelet formálódóban van.
Sayfo Omar
