Forrás: NOL

Zsákutca

Aczél Endre, 2004. november 2. 00:00

Nem tudni ugyan, mivel végződik Jasszer Arafat párizsi gyógykezelése, de a hetvenes évei közepén régóta betegeskedő ember egészen bizonyosan nem lesz már az, aki volt. Utódról kell gondoskodni, ami azonban csak egyik – kacskaringós – leágazása annak a problémakörnek, amelyet az Arafat utáni időkre prognosztizálni lehet. A másik, ha úgy tetszik, alternatíva gyanánt: az anarchia. Gázában Arafat Fatahjának félelmetes versenytársa a terrorizmusban elmarasztalt Hamasz; a Jordán nyugati partján – arab Palesztina nagyobbik felén – a fiatalabb évjáratú, a megszállás idején szocializálódott palesztin vezetők intéznek folyamatos kihívást az emigrációból jött régi gárda ellen. A közeli múltban számos ilyen konfliktust éltünk meg. Biztos fogadást lehet kötni arra, hogy a hatalomátadás, ha bekövetkezik, ijesztő mértékben ugraszthatja egymásnak a vetélkedő palesztin frakciókat, amelyek kivétel nélkül ‘saját’ fegyveres szervezetekkel is rendelkeznek. (Egyike ezeknek, a régen látott PFLP bukkant fel tegnap, a tel-avivi piacon végrehajtott öngyilkos merénylettel.)

Maradjunk azonban annál a változatnál, hogy Arafat helyét, mondjuk, átveszi Mahmud Abbasz, a PFSZ nevű ernyőszervezet megbízott vezetője, kit miniszterelnökösködése idején Izrael elfogadható tárgyalópartnernek ismert el. Abbasz, azért mondott le, mert nem volt hajlandó megbékélni azzal a bábszereppel, melyet a teljhatalomhoz ragaszkodó Arafat kiosztott neki. Amióta ő elment, nincs tárgyalás Izrael és a palesztinok között.

Ebből a dialógushiányos helyzetből nőtt ki Ariel Saron izraeli miniszterelnök koncepciója arra nézve, hogy a Gázai övezetet egyoldalúan kiüríti. A területátadásról természetesen minden érvényes béketerv betűje szerint tárgyalásokon kellett volna izraelieknek és palesztinoknak megegyezniük, de Saron úgy döntött: ha nincs tárgyalópartner, akkor ő maga lép, a palesztinok megkérdezése nélkül. A terv a múlt héten került sínre végleg, amikor is Saron megkapta hozzá az izraeli parlament támogatását. 24 órával később azonban Arafat kómába esett, miáltal nyomban új helyzet teremtődött. Ha nincs Arafat, az önmagában jó ugyan, de kirúgja a terv alól az ideológiát. Tudniillik ‘mással’ már meg lehet egyezni, s ha igen, akkor igazolhatatlanná válik Izrael egyoldalú cselekvése. Akkor vissza kell térni az ‘egyes kockára’, az átfogó (nemcsak Gázát, hanem a Ciszjordániát is magában foglaló) megegyezés részletes tárgyalásához.

Itt tartunk most. Ismételten nyugtázni tartozunk azonban egy belsőleg ellentmondásos szindrómát. Dacára az izraeli lépés egyoldalúságának, a gázai zsidó telepesközösség (hétezer ember, csinos kis falvakkal, infrastruktúrával, közművekkel, jól megművelt földekkel) felszámolása sokkal inkább beleütközött az izraeli jobb és szélsőjobb ellenállásába, mint az arabokéba. Ennek magyarázata talán az, hogy Saron, kész volt precedenst teremteni. Megmutatni, hogy a megszállt területeken létesített zsidó telepek még akkor se ‘örökök’, ha Isten az izraeli jobboldal és a vallásos pártok meggyőződése szerint Izráel népének ajándékozta az egész Szentföldet. Továbbá, Saron kész volt gesztust tenni George W. Bushnak, aki Gáza kiürítése fejében pártfogásába vette a ciszjordániai, legalább 200 ezer zsidónak otthont adó telepeket. De persze benn van ebben a kiürítésben egy katonai tankönyvekből ismert alaplépés: az ‘arcvonal-rövidítés’. Izraelnek az 1,5 millió palesztin lakta Gázában túl sokba került hétezer zsidó telepes konok s olykor kegyetlen védelmezése. Miniszterelnöke úgy kalkulált, hogy ha ezen az áron vásárolhatja meg a többi, fontosabb zsidó telep jövőjét, többszörösen is jó boltot csinál, kiegyezés nélkül. Csakhogy Arafat után megint egyezkedni kell majd: ezért juthat a Gáza-terv zsákutcába.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©