Forrás: ÉS

Avar János

Hogyan születnek a legendák?

Emlékülést tartottak a múlt szombaton Lakitelken, a nevezetes 1987. szeptemberi találkozó huszadik évfordulóján. Az előestén, tehát a múlt pénteken a HírTV-ben az egyik szervező (és az MDF első elnöke), Bíró Zoltán felelevenítette a történetet, amelyre először Csoóri Sándor emlékezett vissza a Nappali hold című 1990. nyári naplójegyzeteiben. Most Bírótól hallhattuk, hogy őt és Für Lajost Amerikából hívta fel a költő, nekik szegezve a kérdést (Csoóri szerint mindkettőjüknek „vadul nekiesve”): „Mit csináltatok?!” Mivel a pénteki beszámoló teljesen megegyezett a hajdani naplójegyzetével, érdemesebb azt szó szerint idézni:

„”Megőrültetek? Mit csináltatok? Nacionalista és antiszemita toborzó lett nagyszerű elgondolásunkból? Ez lehetetlen!”

Az elképedéstől alig jutottak szóhoz. Honnan veszem ezt az eszelős rágalmat? „A New York Times mai számából” – mondtam. „Ez úgy mocskolódás, ahogy leírták” – állították egybehangzóan mind a ketten. „Konrád György ott volt?” – kérdeztem szinte perdöntő kíváncsisággal. „Ott, persze hogy ott volt, és nagyon okosan föl is szólalt. Kerekedett vita, természetesen arról is, hogy a radikális ellenzék néhány személyiségét miért nem hívták el, de a találkozó főszólama nem ez volt”.

Szavaiktól kicsit megnyugodtam, de korán, mert a történet nem ezzel ért véget. Kiderült, hogy a beszámolót nem Henry Kamm, a lap magyarországi tudósítója írta, ő csak a nevét kölcsönözte a hazai radikálisok egyik legmozgékonyabb vezéregyéniségének, aki – persze – nem volt ott Lakitelken.

Nincs mit szépítenem: ezzel a tudósítással kezdődött el igazán Magyarország legújabb, külföld előtti lejáratása, árnyalatlan nacionalizmusunkkal és zsidóellenességgel” – áll Csoóri könyvében, s hangzott el – amint már másoktól is sokszor – e pénteken ismét Bíró Zoltántól. Ez volna tehát a hazai liberálisok, az egykori demokratikus ellenzék eredendő bűne, ahogy a jobboldali legendáriumban – most Bírótól is – rendre elhangzik: már Lakitelek másnapján…

Szépítenie nem kellene sem a költőnek, sem visszhangozóinak, de így, a huszadik évforduló táján helyesbítenie talán illenék. Ugyanis enyhén szólva megcsalta az emlékezete, vagy megcsalták őt azok az amerikai magyarok, akik erről a liberális ősbűnről voltak szívesek tájékoztatni Csoórit. Ugyanis Lakitelekről a Csoóri által említett szeptember 27-én nem jelent meg semmi a New York Timesban, ami – aznap lévén a találkozó – amúgy is lehetetlen lett volna, de ilyen apró dátumzavar még elnézhető. Csakhogy a New York Times még hosszú hetekig hallgatott hazánkról, és benne persze Lakitelekről is, ami netán azzal is magyarázható, hogy Henry Kamm csak október második felében érkezett Magyarországra (addig térségünk más tájairól jelentek meg tőle beszámolók). Gondosan átnéztem szeptember 27-től kezdve a New York Times archívumát, amelyben az elmúlt negyedszázad valamennyi megjelent írása meglelhető, s nem csupán a magyar vonatkozásúakat kerestem, hanem a külföldi jelentéseket és a véleményoldal cikkeit is (azon még az olvasói levelek is megtalálhatók). S bizony, Kamm „lakitelki beszámolója” csak október 25-én jelent meg (előtte 23-án adóreformunkról írt). A „másnap” így legalábbis költői túlzás.

Nagyobb a gond azzal az állítással, hogy Kamm „csak a nevét kölcsönözte” e beszámolóhoz. S nem is csupán azért, mert szabadjon ezt egy neves New York Times-munkatárs esetében és a szerkesztőségi szabályok valamelyes ismeretében kizártnak tartanom. Ha semmiképpen sem akarták volna közölni egy „mozgékony” budapesti liberális nevét, akkor nyilván álnevet használnak, de nem a saját munkatársukét (Kamm pedig meg sem próbálta volna, hiszen állásával játszik, megtéveszteni a főnökeit).

Ennél cáfolóbb erejű maga a kérdéses – a jobboldali legenda szerint lejárató – beszámoló. Elvben ugyan az sem kizárt, hogy a fondorlatos liberális azért magasztalta éppen Pozsgayt messzemenő liberális reformjaiért, mert így próbálta elsütni a lakitelkieket ócsárló egy-két mondatot, ám ez sem igazán valószínű. Viszont akkor mit kezdjünk a Csoóriékat annyira meghökkentő beszámolóval, ha annak főszereplője Pozsgay, s a vele készült interjúból idézett mondatok teszik ki az írás jó felét? Már a beszámoló nyitánya is elárulja, hogy szó sem lehet a lakitelki találkozó befeketítéséről: „A kommunista vezetés, amelyet aggaszt gazdasági megszorítási programjának népszerűtlensége, megpróbálja megszerezni az elhidegült értelmiségiek rokonszenvét, s evégett szokatlanul őszinte találkozókat enged létrejönni, sőt egy vezető emberét is elküldte az egyikhez szólni.” S azt idézi Pozsgaytól, hogy ez jó, pozitív találkozó volt, „egy fórum a párbeszédre”. Pozsgayt úgy mutatja be Kamm a New York Times olvasóinak, mint akit „a vezetésben a politikai liberalizáció fő szorgalmazójának tekintenek, s sok liberális őt látná szívesen a 75 éves Kádár János utódaként a párt élén”. Majd a lap olvasója megtudhatja, hogy „szeptember 27-én Pozsgay – a pártvezetésre ugyancsak igényt tartó – Grósz Károly miniszterelnök üdvözletének tolmácsolásával nyitotta meg mintegy százötven értelmiségi nem publikált találkozóját, akiknek kritikus véleményük van. S ott kifejtette azokat a nézeteit, amelyeket addig csupán magántalálkozókon vázolt.” Eztán az interjú alapján ismerteti Pozsgay felfogását arról, hogy a gazdasági válság nemcsak lehetségessé, hanem szükségessé is teszi a politikai reformot. Olyan megállapításokkal tarkítva, hogy növelni kell a parlament szerepét és elszámoltatni a kormányt, s „konkrétumokat nem mondva” szorgalmazza a választási rendszer módosítását. S hogy „átmeneti időre” a stabilitás végett fenn kell tartani az egypártrendszert, ám „nem az örökkévalóságig”. S Kamm szerint utalásokat tett arra, hogy valamilyen legalitást kell biztosítani az ellenzékieknek, de „még nem engedni ellenzéki pártok megalakulását”. Viszont a „földalatti”, tehát szamizdat publikációkat, amelyeket nemcsak ismer, hanem sok hasznos gondolatot is talált bennük, „teljesen nyilvánossá” kell tenni.

Csak ezt követően találunk pár sort a lakitelki találkozóról, amelyről voltaképpen csupán – a nagyon pozitíven bemutatott – Pozsgay fórumaként történik említés: „A találkozót, amelyen Pozsgay beszélt, olyan írók és gondolkodók hívták össze, akik vidékiek és munkásszármazásúak, s akiket „populistának” neveznek. Az ő törekvésüket inkább nacionalistának mint liberálisnak tekintik. Mivel nem hívták meg azokat a kritikusokat, akik a magukat „demokratikus ellenzéknek” nevező csoporthoz tartoznak, amely főként Budapesten összpontosul, a meghívottak némelyike elutasította a részvételt. Ám a „demokratikus ellenzék” megjelent egy október 11-i találkozón, amelyen a demokrácia és emberi jogok még radikálisabb követelései határozták meg a hangnemet. Erre a szintén nem publikus rendezvényre egy bérelt dunai hajó fedélzetén került sor mintegy száz rendszerkritikussal. Meglepő módon nem zavarták meg őket.”

Még esik pár szó egy harmadik rendezvényről, amelyen Vásárhelyi Miklós, „1956 élő emlékműve” beszélt, s a New York Times-tudósító „még ennél is meglepőbbnek” tartja, hogy a Vásárhelyit méltató kötetet a „nemzeti könyvtár” befogadta. Kamm tehát igyekezett – tárgyilagosan, és a kor szóhasználatának megfelelően – bemutatni a különböző magyar ellenzékieknek a rezsim által mind kevésbé háborgatott megnyilvánulásait, beleágyazva azokat magába a rendszer reformtörekvéseibe.

Csoóri a Nappali holdban azt írja le, hogy eléterítették a New York Times „aznapi számát” (szerinte a szeptember 27-it), „amely – röviden összefoglalva az eseményeket – arról tájékoztatja a világot, hogy a népinek s nemzetinek nevezett magyar ellenzékiek egy Duna-Tisza közi kis faluban, Lakitelken nacionalista légkörű tanácskozást tartottak, amelyre a radikális ellenzék hangadó embereit nem hívták meg. A beszámoló annyira feldúlt, hogy azonnal feltárcsáztam Budapestet” (és itt következik a fentebb említett beszélgetés leírása). Mivel tudtommal Csoóri sem akkor, sem azóta nem számított Pozsgay ellenfelének, nehéz megérteni, hogyan söpörhette félre az őt „feldúló” pár sor láttán a Kamm-beszámoló nagyját kitevő Pozsgay-magasztalást. De az sem igazán érthető, hogyan került ide a „nacionalista légkörű tanácskozás” megjelölés, hiszen ez nincs a szövegben, amely láthatóan a legkevésbé sem ellenséges a lakitelkiekkel szemben, s megfelel a New York Times objektív tudósítási normáinak. Hogy persze angolul a „nemzeti” „nationalist”, azon nem lehet segíteni, s talán ott a rejtély nyitja, hogy akik ezt sejtésem szerint Csoórinak interpretálták, azok természetesen tisztában vannak vele: a mi jobboldalunk öncsaló eufemizmusa a „nemzeti” politikával nyugaton nemcsak ekként fordítható le, hanem bizony gyanakvást is keltő (ezért is található meg csupán szélsőségesnek tekintett pártok elnevezésében). S hát az, hogy a (német „völkisch” magyarításából származó) „népiek” egy amerikai újságíró számára leginkább a populista szóval jelölhetők, az sem meglepő. Különben a rendszerváltás előtt a kelet-európai ellenzékiek ilyetén megjelölése korántsem hangzott olyan rosszízűnek, mint amióta e térségben némelyeknek módjuk lett populistaként politizálni a demokráciában.

Gyanúm szerint Csoórit amerikai magyarok bőszítették fel, amit az is bizonyíthat, hogy már 1987 novemberében megjelent a New York Timesban a lakitelkiek fenti minősítését rosszalló olvasói levél egy amerikai magyartól. Két éve pedig a Heti Válasznak írott cikkében Tőkés Rudolf így fogalmazott: „1987 szeptemberének végén, röviddel a lakitelki konferencia után, a New York Times kommentálta az ügyet, mondván, hogy az egyfajta populista találkozó volt. Kódolt nyelven: nacionalista és feltehetően antiszemita.” Tőkés még kifejti, hogy Palmer akkori nagykövet „meg volt győződve arról, hogy nem az akkori még tétován reformirányú kommunista rezsim, hanem annak „nacionalista” ellenzéke jelentette a fő veszélyt”. Mivel a connecticuti professzor elmondása szerint a washingtoni kormányzat egyik magyar szakértője volt akkoriban, nincs okom kétségbe vonni a Palmerrel kapcsolatos állítását. Ámde a Kamm-beszámolóból ez a legkevésbé sem tűnik ki, még akkor sem, ha az valóban a párt reformereként bemutatott Pozsgayra összpontosít. De már csak őmiatta sem lehetett az amerikai tudósító ellenséges a lakitelkiekkel szemben, hiszen a tanácskozásnak a beszámoló szerint Pozsgay a kulcsembere. S azt sem hiszem, hogy a New York Times szükségét érezte volna „kódolt nyelv” használatának: egyrészt nyíltan megnevezi a „nemzetieket” (mármint angolul), másrészt sohasem habozott megírni, ha valamit „feltehetően antiszemitának” vél. Ellentétben a mi idősebb nemzedékeinkkel, amelyek kénytelenek voltak megtanulni a sorok között olvasni, ez a szokás nem terjedt el Amerikában. S nincs értelme rájuk erőltetni egy magyar legenda hitelesítése végett.

Élet és Irodalom

51. évfolyam, 40. szám

Comments are closed.