Két középosztály, kétféle történelem

Forrás: 168 Óra

2007.02.06., 2007. évfolyam, 5. szám

szerző: Vásárhelyi Mária forrás: 168ra

Napjaink politikájának egyik kulcsszava a középosztály. Erre hivatkoznak a pártok, amikor "középre tartanak", őt tartják szavazóbázisuknak, értékrendjét követendő példának tüntetik föl.

Az MDF egyenesen a középosztály pártjának vallja magát, a Fidesz - kormányon - ennek a társadalmi osztálynak a megerősítését igyekezett preferálni, és most mintha a miniszterelnök is egy újfajta társadalmi középről gondolkodna. (Vö. Somogyi Zoltánnal készült interjúnkkal is. 14. o.) Úgy tetszik, kétfajta középosztály-fogalomról van itt szó. A neves szociológust arra kértük, helyezze történeti összefüggésekbe ezt a jelenséget.

A középosztály fogalmát a maga összetettségében még nem sikerült definiálni. De abban már Magyarországon is legalább másfél százada széles körű konszenzus alakult ki: ennek a nehezen megragadható "képződménynek” nem csupán fontos, hanem döntő szerepe van a társadalom életében, a fejlődés menetében.

Hogy a középosztály a demokráciákban mindig is a politika első számú kliense volt - nem véletlen. Magyarázata elsősorban nem is számosságában kereshető, inkább a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzeti sajátosságaiban, amelyek különösen fogékonnyá teszik a politikai üzenetek befogadására és az ideológiai alapú mozgósításra. A középosztály ugyanis - épp köztes helyzete miatt - a társadalomnak a legkevésbé stabil pozíciójú rétege. Recesszió vagy pangás idején a leginkább fenyegeti a lecsúszás veszélye. Prosperálás idején pedig a középosztály tagjai számára kínálkozik a legtöbb esély előrelépésre a társadalmi hierarchiában.

A polgári demokráciák történetében a középosztály viselkedése volt az, ami legjobban rányomta bélyegét a társadalom egészére, és mentalitásának, magatartásmintáinak, ízlésének sikeres átörökítésével - progresszív vagy regresszív tartalmától függetlenül - folytonosságot képviselt. A középosztály fogalma számos dimenzióban értelmezhető, például gazdasági, egzisztenciális helyzete, a társadalmi struktúrában elfoglalt helye, szociológiai jellemzői alapján. Leggyakrabban mégis stílusa, mentalitása, viselkedése és gondolkodása okán kerül a társadalmi-politikai elemzések fókuszába.

A magyar középosztály kialakulása és fejlődéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. Az 1848-as forradalom bukását követően megrekedő polgári fejlődés hosszú évtizedekre megakasztotta a modern középosztály kialakulását is, amely csak a kiegyezés után folytatódhatott. Ám rövid idő után ismét letért az európai fejlődés útjáról, s egy sajátosan magyar középosztálymodell kialakulásához vezetett. Magyarországon ugyanis már a századforduló előtti évtizedekben két egymástól elkülönülő középosztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltő, alapvetően a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát "nemzetiként” és/vagy "keresztény, úriként” megjelelő középosztály, illetve a polgárosodás motorját képező "polgári” középosztály. Vagyis a mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak.

Az önmagát "a nemzet gerincének” tekintő keresztény-úri középosztály tagjai a kezdetektől görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta őket birtokaiktól, előjogaiktól, életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem - az iparosodás és a kereskedelem felvirágzása során - azok a készségek emeltek a középosztályba, amelyeket az új viszonyok megkívántak. Az állami bürokrácia derékhadát adó, dzsentriszármazású középosztály tagjai nagy súlyt helyeztek arra, hogy élesen megkülönböztessék magukat a jobb egzisztenciális helyzetbe kerülő, ám általuk parvenünek tekintett polgári középosztály tagjaitól. S minthogy teljesítményük, vagyonuk, társadalmi pozíciójuk alapján nem formálhattak igényt korábbi kiváltságaik megőrzésére, számukra csak az maradt, hogy származásuk alapján különböztessék meg magukat az általuk mélyen megvetett polgári középosztálytól, és "nemzeti”, "keresztény”, "úri” mivoltuk alapján jelentsék be igényüket elveszett pozícióik visszaszerzésére. Ugyanakkor a társadalmi befolyás és feudális előjogok elkerülhetetlen elveszítése, az egzisztencia abszolút és relatív romlása általános gőgöt és sértettséget szült e hagyományos középosztály tagjaiban.

A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük "keresztény-úri-magyar” mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból. A Horthy-korszak pedig - amelynek legfontosabb társadalmi bázisát épp ez, az identitását a származásából merítő középosztály jelentette - legitimációjáért cserébe készen állt arra, hogy e középosztály kívánságát teljesítve hozzálásson a történelem kerekének visszaforgatásához. Törvények és rendelkezések sorával elérte, hogy az állami hivatalok betöltésekor a szakértelem és a teljesítmény helyett a feudális előjogok váljanak meghatározóvá. Olyannyira, hogy még az oktatási rendszert is az előjogok konzerválásának szándékához igazította. A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.

Mindezek eredményeképp a magyar középosztály fejlődése teljesen eltorzult, amit a harmincas években már mind a jobb-, mind a baloldali értelmiség színe-java felismert: egyként ostorozták a "tehetetlen” és "tehetségtelen”, az egyre inkább a fejlődés kerékkötőjévé váló és Magyarországot egyre nyilvánvalóbban politikai zsákutcába lavírozó "történelmi” középosztályt. A keresztény-úri középosztálynak a nácizmus idején játszott szerepe pedig oda vezetett, hogy a legsúlyosabb ítéletet saját osztályukról - világnézeti meggyőződésüktől függetlenül - éppen a középosztályhoz tartozó demokraták mondták ki.

A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: "Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...” (Márai: Napló, 1944) De lesújtó ítéletet mondott a szocializmussal rokonszenvező, baloldali Bibó István is: "Valóban Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni?” (Bibó: A magyar demokrácia válsága)

A második világháború után a középosztály helyzete gyökeresen megváltozott. A kommunista diktatúra első számú ellenségévé nyilváníttatott. A felszámolása érdekében tett kíméletlen erőfeszítések valódi és mély sérelmeket okoztak e rétegben. S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy.

Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az ő ideje, és "benyújthatja a számlát”. Ezt pedig a kommunista diktatúra idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élő "nemzeti”, "keresztény”, "úri” származásból eredeztethető felsőbbségére alapozták, illetve arra a meggyőződésre: ők képviselik a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosságot.

Ezen a zűrzavaros és avítt ideológiai alapon, valamint az ebből fakadó, valós és vélt sérelmekre alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján szerveződött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején. Ehhez csatlakozik a felnövekvő generációkból rekrutálódó - ugyancsak bizonytalan egzisztenciális helyzetű s önmaga előtt perspektívát nem látó - új jobboldal is. Miközben a másik oldalon - az elmúlt évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan - teljesen elkülönülten kialakult egy új, alapvetően ideológiamentes, pragmatikus középosztály. Első számú rekrutációs bázisát a Kádár-rendszer idején az alsóbb rétegekből a középosztályba emelkedettek egy része, valamint a rendszerváltást követően kialakuló, a modernizáció motorjává váló, a versenyt és a teljesítményelvet elfogadó, ezekhez alkalmazkodó vállalkozói réteg tagjai képezik.

E két párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezőjévé, a modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülő ellentéteket minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját jelentő reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldőlhet: közülük melyik erősödik, melyik gyengül meg végérvényesen. Ezért és ennyiben nem csalatkozunk, amikor úgy érezzük: a szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.