Forrás: HVG

„A névváltás helyett a terhes családi örökséggel való szembenézést választottam” – mondta a HVG-nek Katrin Himmler (39 éves), aki a Hitler jobbkezeként hírhedtté vált Heinrich Himmler testvérének unokájaként írt leleplező könyvet családjáról.

HVG: Mikor ébredt rá, hogy honnan származik, és miként jutott arra az elhatározásra, hogy szembenéz a múlttal?

K. H.: Tizenegy éves voltam, amikor szembesültem azzal, hogy honnan származom. Az iskolában levetítettek egy filmet a holokausztról. A húgommal együtt néztük, és szép lassan rájöttünk, hogy a filmben többször emlegetett Himmler nem csupán a névrokonunk. Döbbenetes volt megtudni az igazságot: a történelem egyik legszörnyűbb tömeggyilkosa a nagyapánk testvére! Húgom, aki egy évvel fiatalabb nálam, akkor, tízévesen még nem tudott mit kezdeni ezzel. Én a hallgatás helyett egy másik utat választottam: ekkortól kezdve szinte faltam a második világháborúról szóló könyveket, mindent meg akartam tudni a családomról. Ugyanakkor minden újabb részlet elborzasztott.

HVG: Nem gondolkodott névváltoztatáson?

K. H.: Gyerekként még meg akartam szabadulni a nevemtől, de később úgy döntöttem, ha férjhez megyek, úgyis másképp hívnak majd. Most, évekkel az esküvőm után továbbra is Katrin Himmler vagyok. A névcsere csupán értelmetlen kozmetikázás lett volna, a lényegen mit sem változtat.

HVG: Kiderített olyan részleteket, amelyeket a háborús könyveket tanulmányozó gyermekként még nem tudhatott?

K. H.: Gyerekként otthon mindig azt hallottam, hogy Heinrich valóban rossz ember volt, de ő az egyetlen az akkori családtagok közül, aki letért a jó útról. Csakhogy ez nem igaz. Nagyapámnak két testvére volt, hármójuk közül Heinrich a középső. Fivérei imádattal vegyes tisztelettel csüngtek rajta, és bár Heinrich volt a legaktívabb – már akkor csatlakozott a náci párthoz, amikor az még nem volt számottevő tényező -, a nézeteit nagyapámék is osztották. Erre először a kilencvenes években döbbentem rá, amikor édesapám megkért, hogy mint politológushallgató, tudjam meg, ki volt a nagyapám, Ernst Himmler. Szintén a kilencvenes években az amerikai hatóságok átadtak a náci háborús bűnösökről szóló történelmi dokumentumokat Németországnak. Ezek között találtam megdönthetetlen bizonyítékokat arra, hogy a családi legenda hamis: nagyapám, Ernst is hű támogatója volt a náci mozgalomnak. Sokáig nem akartam ezt elhinni. Később a könyvemben azt próbáltam kideríteni, hogy egy úgymond normális müncheni polgári család hogyan nevelhetett ki magából háborús bűnösöket.

HVG: És sikerült megérteni az okokat?

K. H.: Dédapám tanár volt, később egy közismert iskola igazgatója, rendkívül szerteágazó társadalmi kapcsolatokkal. Még a bajor királyi családdal is jó viszonyt ápolt, Heinrich az egyik herceg után kapta a nevét. Dédapám vasszigorral nevelte fiait, és ebben a neveltetésben a nemzeti öntudat kulcsszerepet kapott. Miután Németország elvesztette az első világháborút – és ezzel együtt a család összes vagyona elúszott -, a büszke német fiatalokat könnyedén meggyőzték az akkori szélsőséges szlogenek, miszerint a zsidók, a szocialisták és a kommunisták hátba támadták a nemzetet. Heinrich már ekkor csatlakozott egy szélsőséges nacionalista csoporthoz. Bátyja követte, nagyapám pedig – aki öt évvel volt fiatalabb Heinrichnél – még nem tartott velük, de csodálta őket. Ernst egyébként később, a második világháborúban technikusként segítette a nácikat: a hitleri propagandagépezet fontos elemeként szolgáló berlini rádió műszaki igazgatója volt; maga is SS-tag. Ezek a megismerhető tények, miközben persze még ma is sokat foglalkoztatnak olyan megválaszolhatatlan kérdések, hogy vajon miről beszélgethettek Heinrichhel a testvérek. Nagyapámnak is nyilvánvalóan tudnia kellett a koncentrációs táborokról.

A cikk második része

HVG: Előkerülhetnek még az ön számára is új adatok, információk a családról?

K. H.: Hat évembe telt, amíg összegyűjtöttem a könyvemhez szükséges adatokat, de máig kerülnek elő újabb adalékok. Gyakran előfordul, hogy újságokban újabb információkat találok a családomról, illetve olyan emberek keresnek meg, akik olvasták a könyvemet, és van még hozzáfűznivalójuk. De úgy éreztem, nem várhatok tovább a könyv megírásával, ha véget akarok vetni annak a családi hagyománynak, hogy egyszerűen hallgatunk a múltról.

HVG: És a családban is mindenki ilyen lelkesen fogadta, hogy a múltat boncolgatja?

K. H.: Erről annyit, hogy nagynéném, aki máig támogatja a neonáci mozgalmat, egyenesen árulónak bélyegzett, amikor megjelent a könyvem.

HVG: Ön oly módon is szakított a családi hagyománnyal, hogy izraeli zsidó férfihoz ment feleségül. Ha a könyv felkavarta a család egy részének kedélyeit, mit szóltak a párválasztásához?

K. H.: Nem mindenkivel tartom a kapcsolatot a családban. Ami a szüleimet illeti, ők az első pillanattól kezdve elfogadták, hogy egy izraeli zsidó mellett kötöttem ki. Szerencsére nagyon jó köztük és apósomék között a kapcsolat, és engem is nagy szeretettel fogadott a férjem családja. Szüleimmel együtt többször jártunk náluk Izraelben. Ebből a szempontból olyanok vagyunk, mint egy átlagos család.

HVG: De egy ilyen névvel Izraelben… – nem voltak konfliktusai?

K. H.: Természetesen eleinte én is tartottam attól, hogy nem mennek majd zökkenőmentesen a dolgok. Amikor először szállt le velem a repülő Tel-Avivban, attól féltem, a nevem miatt esetleg nem engednek be az országba. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett, amikor szó nélkül lepecsételték az útlevelemet, és mosolyogva üdvözöltek Izraelben. Később is akárhová mentünk, mindenhol kedvesek voltak velem. Az egyetlen ember a férjem nagyapja volt – ő tavaly hunyt el -, akinek soha nem mondtuk meg, hogy hívnak. Meg akartuk kímélni a sokktól, amelyet esetleg a Himmler név okozhatott volna a számára. Az ő családjából rajta kívül senki nem maradt életben a vészkorszak után. Apósom is jó ideig hallgatott előttem a gyermekkoráról: csak mostanában kezdett beszélni arról, hogy háromévesen hamis papírokkal menekült meg a varsói gettóból. Abból a varsói gettóból, amelyet a német csapatok Heinrich Himmler parancsára tettek a földdel egyenlővé.

HVG: Amikor megismerkedett a férjével, nem tartottak attól, hogy a múlt az önök kapcsolatát is megmételyezheti?

K. H.: A férjemet Berlinben ismertem meg, és hosszú éveken át csupán jó barátok voltunk. Már nem emlékszem, hogyan merült fel először a kérdés, de azt tudom: felkeltette az érdeklődését a családom története. Annyira fellelkesült, hogy Izraelbe hazatérve – akkor még ott élt – minden barátjának elmesélte, találkozott Heinrich Himmler unokahúgával. Később, amikor komolyabbra fordult a kapcsolatunk, mi döbbentünk meg a legjobban, hogy mennyire érzékenyen érintett minket ez a kérdés. Meg voltunk róla győződve, hogy nekünk, a harmadik generációnak már nem kell megküzdenünk az érzelmeinkkel a családunk miatt.

HVG: Tévedtek…

K. H.: Igen, szerencsére már túlléptünk a nehézségeken. De nem volt ez mindig ilyen egyszerű: régebben a férjem sokszor elragadtatta magát. Miattam költözött Berlinbe, és eleinte nehezen fogadta el ezt a környezetet. Már-már mindennapossá vált, hogy ha valaki nem tetszett neki, azt egyszerűen lenácizta. Ez természetesen nagyon rosszul esett. Meg kellett tanulnunk, hogy bár az ember hirtelen felindulásból olyan dolgokat is mond, amelyeket nem gondol át, nekünk minden helyzetben oda kell figyelnünk, hogy ne bántsuk meg a másikat.

HVG: Van egy kisgyerekük is. Neki hogyan fogják megmondani, hogy évtizedekkel ezelőtt a család egyik fele ki akarta irtani a másikat?

K. H.: A fiam hatéves, és nagyon kíváncsi természetű. Rettegek attól, hogy hamarosan elkezd érdeklődni, mert hall valamit a környezetéből. Egyelőre azt tudja, hogy az édesapja zsidó, én pedig keresztény vagyok. Igyekszünk vele megismertetni mindkét vallást, bár mi nem vagyunk hívők. Ha eljön az idő, és faggatózni kezd, nagy segítségemre lesz majd a könyvem. Tulajdonképpen ez volt a másik fő ok, amiért belevágtam az írásba.

HERSKOVITS ESZTER