Ben-Gurion, David

David Ben-Gurion Izrael Állam első miniszterelnöke, a Munkapárt karizmatikus vezetője 1886-ban született az Orosz-Lengyelország-i Plonskban. Apja, Avigdor Green által alapított modern chéderbe, zsidó elemi iskolába járt. Már fiatal fiúként cionista ifjúsági társaságot alapított, majd 1904-ben Varsóba ment, ahol csatlakozott a Poale Cion baloldali cionista szervezethez, és állást foglalt a cionista világot megosztó Uganda-terv körül kialakult vitákban. Ben Gurion világosan leszögezte, hogy ellenez minden, a zsidókérdésre Palesztinán kívüli területen megoldást "találó" javaslatot.

1906-ban alijázott Erec Jiszraelbe és 1910-ig mezőgazdasági munkásként dolgozott Júdeában, majd északon, a Galilban (Galilea). 1906-ban résztvett a Poale Cion ramlei konferenciáján, ahol pártplatformot hoztak létre. Ezen a gyűlésem Ben-Gurion már felemelte a szavát a diaszpóra-központú Poale Cion-programmal szemben és hangsúlyosabb Palesztina-központúsággal próbálta meg átitatni azt. Ennek megfelelően a héber nyelvnek a jiddissel szembeni elsőbbségét hírdette meg. 1910-ben Jeruzsálembe költözött, és csatlakozott az Itzhak Ben-Zvi által szerkesztett Ha"Ahdut (Az Egység) nevű Poale Cion lap szerkesztőségéhez. Az 1908-9-es ifjútörök forradalom megragadta figyelmét, hiszen úgy tünt, lehetőség van arra, hogy a zsidók is megtalálják a helyüket egy modern multinacionális államrendszerben. 1911-ben Szalonikibe ment, ahol egyrészt törökül tanult, másrészt helyi zsidó munkáscsoportokkal alakított ki szorosabb kapcsolatot. 1912 nyarán a konstantinápolyi egyetemre iratkozott be, joghallgatóként. Politikai karrierje emelkedő tendenciát mutatott, 1913-ban résztvett a XI. cionista kongresszuson (Bécs), és beválasztották a Poale Cion vezető testületébe.

Ben-Gurion tanulmányait megakasztotta az első világháború: és mivel félt attól, hogy ellenséges állam polgáraként a törökök ki fogják utasítani Palesztinából (orosz állampolgár volt), arra buzdította a jisuv, azaz a palesztinai zsidó közösség lakóit, hogy vegyék fel az ottomán állampolgárságot. Bár maga is felvette azt, de Ahmed Jamal pasa, a palesztinai és szíriai török csapatok parancsnoka száműzte az országból, mondván, hogy a Poale Cion programja ellentétben áll az Ottomán Birodalom érdekeivel. Alexandriába érvén találkozott Yosef Trumpeldorral és Vladimir Jabotinsky-vel, akik a palesztinai zsidó menekültek közül toboroztak egy létrehozandó zsidó katonai zászlóalj számára. Mivel az egység a törökök ellen harcolt volna, Ben-Gurion ellenezte felállítását, mivel úgy érezte, a jisuvot a törökök haragjának teszi ki. 1915 májusa már New Yorkban találta, ahol Ben-Zvivel együtt Hechalutz szervezetet alapított. 1918 elején, amikor Palesztina egy része már nem volt török uralom alatt, Ben Gurion indítványozta, hogy szervezzenek az Egyesült Államokban Zsidó Légiót, mely a brit hadsereg kötelékében harcol Palesztinában a törökök ellen. Maga is jelentkezett a Légió soraiba, melynek tagjaként 1918 nyarán elérte Palesztinát.

1919-ben az erec-jiszraeli Petach Tikván, Ben Gurion aktív közreműködésével új munkáspárt jött létre, az Achdut Haavoda. Ugyanő volt egyik alapítója volt a baloldali szakszervezetnek, a Hisztadrutnak, sőt 1921 és 1935 között ennek főtitkári tisztét is ellátta. 1930-ban az Achdut Haavoda és a Hapoel Hacair pártokból létrejött az egységes munkáspárt, a Mapai (Mifleget Poale Erec Jiszrael=Erec Jiszraeli Munkások Pártja), melynek nagyhatalmú vezetője lett. E tisztségében "kétfrontos harcot" vívott: kűzdött saját pártja baloldali szélsőségeseivel, azaz a proletárforradalom elsőbbségét hírdető dogmatikus marxistákkal szemben, másrészt szembeszállt a jobboldali (revizionista) cionisták radikális nemzeti elképzeléseivel is. Ben Gurion mindig síkra szállt amellett, hogy csak zsidók végezzenek a fizikai munkát Palesztinában, ugyanakkor az osztályharcot nem tartotta alkalmazható eszköznek addig, míg ki nem épül a teljes vertikumú zsidó társadalom, illetve ennek osztályviszonyai. Éppen ezért nem utasította el a tőke részvételét az ország felépítésében.

1937-ig, a Peel-féle brit felosztási tervig Ben-Gurion ellenezte a revizionisták azon elképzelését, mely arra irányult volna, hogy a cionista mozgalom a britek ellenében teremtsen zsidó államot. Ugyanakkor élesen opponálta a pacifista Brit Salom csoport ideáját is, mely az arabokkal való békesség jegyében lemondott volna Erec Jiszrael zsidó többségéről. 1934 októberében, a Hisztadrut és revizionisták közötti békülési politika jegyében megegyezett a revizionisták vezetőjével, Vladimir Jabotinsky-val, de 1935-ben a Hisztadrut tagjai referendumban utasították el a megegyezés végrehajtását.

Ben Gurion 1935 és 1948 között a Jewish Agency Executivája (Végrehajtó Bizottság) elnöke volt Palesztinában. Támogatta a Peel-Bizottságnak az ország felosztására vonatkozó javaslatait és 1939 tavaszán résztvett a londoni kerekasztal-konferencián tárgyaló zsidó delegáció munkájában. Az 1939 májusában britek által meghozott, a zsidó bevándorlást korlátozó, és végső soron azt az arabok beleegyezésétől függővé tévő Fehér Könyv intézkedései rendkívüli módon felháborították Ben-Guriont, de a nagy háború kitörése kapcsán mégis ezt kijelentette, úgy kell "harcolni az anticionista Fehér Könyv ellen, mintha nem lenne háború, és harcolni a németek ellen Anglia oldalán, mintha a Fehér Könyv nem is létezne." Mivel felismerte, hogy a britek nem akarják végrehajtani a Balfour-deklaráció határozatait, (melyet a Palesztinai Mandátum is tartalmazott), Ben-Gurion a cionista politika világháború utáni fő céljának a zsidó állam kikiáltását tartotta. Az 1942-es Biltmore-i Program egyik megalkotójaként zsidó államszövetség (Commonwealth) létrehozását vette tervbe.

A háború utáni brit munkáspárti kormány a Fehér Könyv politikájának folytatását célozta meg, ezért Ben-Gurion jóváhagyta a jisuv vezetőinek a britekkel szembeni fegyveres ellenállásra vonatkozó tervét, mely nem pusztán angol katonai célpontok elleni akciókat jelentett, hanem a bevándorlás segítését. A britek ugyanis az "illegálisan" Palesztinába érkező zsidók ezreivel megrakott hajókat visszafordították, vagy ciprusi táborokba zárták a jórészt a holocaust által érintett területekről, a koncentrációs táborokból érkező embereket. Ben-Gurion ugyanakkor ellenezte a Haganán kívüli két jobboldali zsidó katonai szervezet, az Irgun Cvai Leumi (Écel) és a Lohamei Herut Jiszrael (Lehi) britellenes merényleteit, mert szerinte azok alapjaiban veszélyeztetik a jisuv biztonságát. 1946-ban beleegyezett abba, hogy a jisuv katonai ereje, a Hagana (az Écellel és a Lehivel együtt) brit katonai célpontokat támadjon, mire a britek letartóztatták a Jewish Agency Végrehajtó Bizottságát (Executiva) és a Hagana vezetőit, akiket nemsokára azért szabadonbocsájtottak. Ben Gurion több nemzetközi fórumon is, így az Angol-Amerikai Vizsgálóbizottság (1946) és az ENSZ Speciális Bizottsága Palesztináról (UNSCOP, 1947) is bírálta a britek politikáját. Az 1946-ban megrendezett XXII. cionista kongresszuson tovább erősödött pozíciója, hiszen a gyűlésen az ő aktív szereplése miatt is leszavazták Chaim Weizmann azon javaslatát, mely további kerekasztal-tárgyalásokra szólított fel, így a túl kompromisszumkésznek tartott Chaim Weizmannt a Cionista Világszervezet vezetőjeként már nem választották újjá.

Mikor Ben-Gurion visszaérkezett Palesztinába, fő célja az volt, hogy minél inkább felkészítse a Haganát az arabokkal való várható masszív fegyveres konfliktusra. Neki jutott az a történelmi feladat, hogy 1948. május 14-én, Tel-Avivban kikiáltsa Izrael Államot és felolvassa az új ország Függetlenségi Nyilatkozatát. Az átmeneti kormányban miniszterelnök és védelmi miniszter lett, majd az 1949 elején megtartott első parlamenti választás után létrejövő koalíciós kormányban - egészen 1953 decemberéig, első visszavonulásáig - szintén ugyanezeket a posztokat töltötte be. 1955 februárjában felkérték, hogy Moshe Sarett kormányában csatlakozzon a kormányhoz, ahol ismét védelmi miniszter lett. A (harmadik) parlamenti választás után, egészen 1963 júniusáig, végső visszavonulásáig ismét a kormány feje és védelmi miniszter lett.

Ben-Gurion nem csak politikus, de államszervező is volt, fontos elve volt a mamlachtiut, azaz az államiság megteremtése, azaz hogy az állami léttől elszokott zsidóság hajlandó legyen némi központosított államépítő fegyelemre. Ő volt az, aki az izraeli hadsereg (Cva Hagana Lejiszrael = Cahal) építője, aki önkéntesek miliciájából ütőképes hadsereget kovácsolt. Ezért feloszlatta az Écelt és a Lehit, valamint megszüntette a Palmah (Plugot Machac = Rohamosztagok) kommandó speciális státuszát. Fiatal parancsnokokat nevezett ki a hadsereg élére, és a vezérkari főnökök három-négyévenkénti cseréjével megakadályozta azt, hogy a hadsereg "állam legyen az államban". Szintén az ő érdeme, hogy szorgalmazta: tudományosan képzett emberek legyenek a hadsereg fő posztjain.

A zsidó állam külpolitikáját a védelemnek óhajtotta alárendelni, e nézete miatt pedig sokszor összekülönbözött Golda Meirrel és Moshe Sarettal. Az ötvenes években jó viszonyt épített ki a francia vezetőkkel, így Franciaországból a zsidó állam fegyverekhez jutott hozzá, és az 1956-os arab-izraeli háború is erősítette a két ország kapcsolatait. Fontos lélektani gátat lépett át azzal, hogy a náci Németország utódjával, a Német Szövetségi Köztársasággal, és személyesen Konrad Adenauer kancellárral partneri viszonyt épített ki, amiért az izraeli jobboldali ellenzék, a Menachem Begin vezette Herut párt kemény bírálatokban részesítette. Pártja, a Mapai ellenében Ben Gurion arra is törekedett, hogy ne csak a Hisztadrut-vezetőiből legyenek a fő izraeli állami posztokat betöltő tisztviselők, hanem szélesebb alapokra helyezze az izraeli állami adminisztrációt. Fontos volt számára az, hogy fejleszze az ország stratégiailag fontos területeit, így az ejlati öblöt és a Negev-sivatagot. Ennek bizonyítására 1953-ban Szde Bokerban, egy Beer Sevától délre fekvő kibbucban telepedett le.

Vezetői működését több vihar is megtépázta, 1961-ben az egyiptomi izraeli szabotázsakcióval foglalkozó Lavon-ügy következtében a Kneszetet feloszlatták. 1963 június 17-én jelentette be lemondását, Levi Eshkol miniszterelnökségét, és végleg visszavonult Sde Bokerba. Ugyanakkor az izraeli politikai élet aktív tagja maradt. 1964-ben ellenezte pártja és az Achdut Haavoda párt közeledését és 1965 januárjában, egy viharos Mapai-gyűlés után Ben-Gurion és elvbarátai úgy döntöttek, hogy külön listán indulnak a következő Kneszet-választáson. Mindezért a Mapai bírósága eltávolította a pártból. Az új párt neve Rafi (Resimat Poale Jiszrael= Izraeli Dolgozók Listája) lett, ebben együtt szerepelt Mose Dajan, akkori mezőgazdasági miniszterrel és Simon Peresz védelmi miniszterrel. 1965-ben be beválasztották a Kneszetbe, mint a Rafi elnökét. Az 1976-es háború után a Rafi feloszlott és ujjáegyesült a Mapai-al, de Ben Gurion nem csatlakozott "vissza". Egyedül, pártonkívüli képviselőként dolgozott tovább a Kneszetben. 1973-ban húnyt el.

A zsidó állam kevés embernek köszönhet annyit, mint a modern állami létforma gyakorlati kialakítójának, Ben Gurionnak, aki személyében is szimbolizálta a cionista mozgalom és a modern izraeli politika közti folytonosságot.

Forrás: cionista.hu