Forrás: Múlt-Kor

A keresztény világ ezekben a napokban üli legnagyobb ünnepét, a húsvétot. A Krisztus szenvedésére, halálára és feltámadására emlékező keresztény húsvét gyökerei a zsidó ünnepekre nyúlnak vissza, azok pedig még ősibb, természetimádó ünnepekre. Miért jelent meg azonban az ünnep szimbólumai közt a nyúl és a tojás?

Pészach, a kivonulás ünnepe

A pészah az egyik legnagyobb, évente megtartott zsidó ünnep, az Egyiptomból való kivonulás emléknapja. Eredetileg az i. e. 9. században az aratás ünnepe volt, és valószínűleg kánaáni hatásra alakult ki a másik két mezőgazdasági ünneppel, a pünkösddel és a sátoros ünnepel együtt, azonban fokozatosan elvesztette természeti jellegét és történeti magyarázatot kapott.

A hétnapos ünnep előestéjén (Nizán hónap 14-én) egy egyéves, hibátlan bárányt öltek le, amelyet a csont megtörése nélkül sütöttek meg, és kovásztalan kenyérrel fogyasztottak el maradéktalanul. A húsvéti lakomán, amelyhez legalább tíz és legfeljebb húsz személyre volt szükség, kovásztalan kenyeret (maszóth, „macesz”) és keserű salátát ettek. A lakoma közben ünnepélyesen ürítették borral telt kelyheiket, miközben a legidősebb résztvevő a legfiatalabb kérésére elmondta a Biblia alapján az egyiptomi szabadulás történetét.

Az egy hétig tartó ünnep minden napján különleges áldozatokat mutattak be a jeruzsálemi templomban, az első és a hetedik napon szombati munkaszünet volt, az ünnepet követő szombat utáni napon pedig egy marék friss gabonát kellett felajánlani. Ezek az ősi szokások az idők folyamán sokat módosultak, az ünnep és annak lényeges tartalma azonban ma is megvan a zsidóknál. Napjainkban az ünnep előestéjén ünnepi vacsora keretében az egyiptomi kivonulásról szóló rabbinikus hagyományokból olvasnak fel. Húsvét, nagyhét, szent napok

A húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, melyen Jézus Krisztus feltámadását ülik meg. A keresztény húsvétban zsidó és pogány elemek is ötvöződnek. A keresztények az i. sz. 2. század elejétől hozták kapcsolatba a zsidók pészachját Krisztus halálával és feltámadásával. A húsvét megünneplésének napja kezdetben nem volt egységes. Általában az volt a szokás, hogy a feltámadás napját Nizán hónap 14-e (a zsidó húsvét) utáni vasárnap tartották, előtte való pénteken pedig Krisztus halálára emlékeztek. Az ázsiai provinciákban ezzel szemben mindig Nizán hónap 14-én tartották Krisztus halálának emléknapját. E napon délután három órakor befejezték a böjtöt, agapét tartottak és két nap múlva tartottak húsvétot, még akkor is, ha az nem vasárnapra esett.

Jeruzsálem pusztulása, a templom lerombolása (i. sz. 70) után szokásba jött a zsidóknál, hogy a húsvétot a tavaszi napéjegyenlőség napján (március 21-én) tartották, amely szokást a keresztények egy része is követte. Ily módon eltérések alakultak ki a húsvét megünneplésének az ideje körül, ami a keresztények között szakadást idézett elő. A húsvéti vitát végül is a niceai zsinaton (325) zárták le, amely előírta, hogy a húsvétot egyöntetűen vasárnap kell ünnepelni, ez a vasárnap pedig a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen. Ha a holdtölte vasárnapra esik, akkor a húsvétot a következő vasárnap kell megtartani. E rendelkezésnek azonban a 8. századig nem mindenhol vetették magukat alá a keresztények. A 4. századtól kezdve általános lett az a szokás, hogy a húsvéti nagy ünnepekre negyven napos böjttel készültek a keresztények.

A nagyhét a keresztény húsvétot közvetlenül megelőző hét nap, a nagyböjt utolsó szakasza. Első napja a virágvasárnap. A virágvasárnap nyomai már a 4. században megvannak, általánosan pedig a 8. században terjedt el. Lényege: szentelt pálma-, illetve olajágakkal (barkával) körmenetet tartanak Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának az emlékére.

A nagyhét kiemelkedő időszaka a „három szent nap” (triduum sacrum): nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. Nagycsütörtököt a 4-5. századtól kezdve ülik meg az utolsó vacsora és a szenvedés kezdetének az emlékére. Ezen a napon van a püspöki székesegyházakban az olajszentelés (azoknak az olajoknak a megszentelése, amelyeket a szentségek kiszolgáltatásánál egész éven át használnak), a 6. századtól a lábmosás, annak emlékére, hogy az evangéliumok szerint Krisztus megmosta e napon apostolainak a lábát. A pápa Rómában 13 fehérbe öltözött papnak a lábát mossa meg (a tizenharmadik Pál apostolt jelenti), a püspök 13 kanonokét vagy szegényét. Az újabb liturgikus rendelkezések szerint a plébános is elvégezheti ezt a szertartást, ha azt lelkipásztori szempontból gyümölcsözőnek látja. Nagycsütörtökön van még az oltárfosztás: ilyenkor mindent leszednek az oltárról, csak csak a gyertyatartókat és a keresztet hagyják ott Jézus szenvedésének és ruháitól való megfosztásának a szimbolizálására. Az új liturgikus előírások szerint a papoknak e napon meg kell újítaniuk az esküjüket.

Nagypéntek Krisztus szenvedésére és halálára való emlékezés ünnepe, amelynek kiemelkedő része a kereszt imádása. Az ünnep nagypéntek estétől nagyszombat estéig tart. Első nyomai a 4-5. századig nyúlnak vissza. Nagyszombat már a húsvéti örömünnep kezdete. Este kezdődik az ünnep a tűzszenteléssel (amely 8. századi pogány eredetű szertartás), ezt követi a keresztvíz-szentelés, majd a vigília-mise (éjjeli mise), amely már a feltámadást ünnepli. A nyúl és a tojás napja

Az angolszász „Húsvét” (Easter) szó eredete a kereszténység előtti Eostre szóhoz vezethető vissza (míg a magyar húsvét a hús ekkori elfogyasztását jelöli), mindezt pedig Bede Venerabilis angol középkori történetíró tudjuk. Bár Bede művében ez a történet szimpla kommentárként jelenik meg, ám azt mégis jó tudni, hogy a 19. század előtt sehol, semmilyen formában nem kötötték össze Eostre nevét a húsvéti nyuszival. Lehet tehát, hogy ez egy ekkortájt megszülető történet volt, melyet ügyes kezek illesztettek be a korábbi történetíró munkájába.

De ki is volt ez az Eostre? Eostre istennőt, a tavasz és a termékenység úrnőjét Bede szerint a legtöbbször nyúlfejjel ábrázolták, és így tulajdonképp ő a húsvéti nyúl igazi, pogány eredete. A nyúl a termékenység szimbóluma, így a tavaszünnep és a húsvét pogány eredete termékenységi rítusokra vezethető vissza. Bizáncban ráadásul a nyúl a kereszténység felvétele után egyenesen Krisztus szimbóluma lett. A termékenység másik ilyen legismertebb szimbóluma a tojás, mely a tisztaság, a termékenység és elsősorban az élet szimbóluma. A kereszténységben a tojás az újjászületés szimbóluma. Persze Bedénél a történet nem csak a jelképekről szól: az istennő kedvenc madarát nyúllá változtatta, hogy ezzel is a gyerekeket szórakoztassa. A nyúl azonban hamarosan színes tojásokat tojt – mivel valójában továbbra is madár volt- melyeket az istennő a gyerekeknek adott.

A tojások festéséről egyrészt az ókorból, másrészt pedig a 13. századtól írásos emlékek állnak rendelkezésünkre. Az első húsvéti tojás elnevezést Strasbourgból találhatjuk meg 1615-ből. Nyugat-Európában a leginkább kedvelt szín (a húsvét miatt is) a piros, míg Kelet-Európában (az ünnephasonló, de más tradíciók) az arany volt. A többsznű tojásfestés első jelei a 17. századtól kezdenek elterjedni.

A húsvéti nyúl szerepét valószínűleg a német protestánsok alkothatták meg, azért, hogy ne kelljen végigéhezni a katolikus hagyomány szerint a nagyhetet, hanem legalább a tojásokból enni lehessen. A tojást tojó nyúl ötlete az 1700-as években született meg az Egyesült Államokban. A pennsylvaniai holland telepesek az „Osterhase” vagy „Oschter Haws” (azaz a Húsvéti Nyúl) ünnepéről meséltek gyerekeiknek, melynek szerepe ekkor igen hasonló volt a Mikuláséhoz. Csak a jó gyerekek kaphattak színesre festett tojásokat, méghozzá a korábban kitett sapkáikba, melybe akkor kerültek azok akkor kerültek bele, mikor a húsvéti nyúl arra járt, vagy a gyerekek nem figyeltek oda. Bár az ünnep Halloweenhez és Valentuin-naphoz hasonlóan a 18. században formálódott ki, elég hamar elterjedt, és a három közül talán ez a szokás terjedt el a leghamarabb és leginkább szélesebb körben- persze szorosan hozzákapcsolódva a keresztény-zsidó ünnepkörhöz.

Comments are closed.