A NUMERUS CLAUSUS MÓDOSÁTÁSÁRÓL[1]

Beszéd az 1925-1930. évi országgyűlés felsőházának 26., ill. 27. ülésén, 1928. március 13-án és 14-én.

Nagyméltóságú Elnök úr! Mélyen tisztelt Felsőház! Többféle ok késztet arra, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslathoz hozzászóljak.

Az első ok talán az, hogy az alatt a törvény alatt, amelynek megváltoztatását a törvényjavaslat célozza, az én nevem áll.[2] Én ma is meg vagyok győződve ennek a törvénynek helyességéről és az azóta tapasztaltak – azt hiszem -engem csak igazolnak. Erre majd rá fogok térni.

A másik ok az, hogy nem helyeslem a törvényjavaslatot és ennek következtében kötelességemnek tartom ezt az álláspontomat megokolni.

A harmadik ok pedig az, hogy az egyetemi ifjúság kérésére én terjesztettem elő, illetőleg én adtam be a Felsőház nagyméltóságú elnökéhez az ifjúságnak azt a kérvényét, amelyben a törvényjavaslat visszavetését kéri a Felsőháztól.

Méltóztassék megengedni, hogy én elsősorban evvel a harmadik témával, az ifjúság kérvényével foglalkozzam.

Ez a kérvény, ha azt precízen jellemezni akarom, az ifjúság izgalmának bizonyos levezetésére szolgált és azért vettük rá az ifjúságot arra, hogy ezen a módon adjon kifejezést az ő álláspontjának, mert az ifjúság azt remélte, hogy a Képviselőház és a Felsőház ezt a kérvényt komoly megfontolás tárgyává fogja tenni. Kérem is, hogy méltóztassanak ezt komoly megfontolás tárgyává tenni, mert nem lehet a magyar egyetemi ifjúságot úgy kezelni, hogy egyszerűen azt gondoljuk róla, hogy mars, menj tanulni!

Mindenütt a világon az egyetemi ifjúság már egy olyan csoportja a férfiaknak, amely készül az életre, a nyilvános életre, amelyben már gondolatok támadnak, amely gondolkodni tanul, amely véleményét nyilvánítja, és amelynek véleménye lehet. Számtalan példát citálhatnék, de nem akarok erre kiterjeszkedni, hisz ezt mindenki úgyis tudja.

Ha én most azt akarom elmondani, hogy mi az, ami az ifjúságot főleg izgalomba hozta, úgy nem a törvény szakaszait, szavait kell említenem, nem is ezt a törvényt tulajdonképpen, amely törvényben bizonyos mértékig a maga védelmét látja, hanem egy egészen más momentumot, tudniillik azt, hogy az ifjúság ennek a törvénynek ellenére sem látja az életben a maga útját egyengetve és ezzel a numerus claususszal szemben is egy más, erősebb numerus clausust lát az életben, amely az ő boldogulását, mikor az egyetem padjait elhagyja, megakadályozza. (Úgy van! Úgy van! a középen és jobboldalon.)

Én nem átallom kijelenteni itt, hogy a numerus clausus egy szurrogátum[3], szurrogátum arra, hogy egy elhibázott időszak után, amelyben kissé nagyon is liberálisak voltunk, (Egy hang a jobboldalon: Túlságosan.) visszatérjünk egy helyesebb és józanabb gondolkodási mód felé. Csak szurrogátum azonban azért, mert amit a numerus clausus törvénye célzott, azt csak a nemzet egészséges életereje érheti el valóban. Minthogy azonban ezt az életerőt megkötöttük és megbénítottuk, ennek következtében intézményes rendelkezéseket kellett arra statuálni, hogy egy bizonyos ideig ezek ismét felszabadíttassanak, illetőleg a hónuk alá nyúljanak, hogy azután ezen az alapon, az egészséges életerő ismét fejlődésképes legyen. Majd megmondom mindjárt, hogy hogyan.

Már magán az egyetemen is – és ez is a keresztény társadalomnak szól éppúgy, mint előbbeni intelmem – látjuk azt, hogyha a numerus clausus az első évben bizonyos differenciálást tesz, a következő években ez a differenciálás a keresztény ifjúság kárára eltolódik, eltolódik pedig nem a tehetség okából, hanem azért, mert a keresztény fiúk megélhetési körülményei nehezebbek (Úgy van! Úgy van!), s mert a keresztény társadalom nem rendelkezik azzal a rendkívül megbecsülendő, tiszteletreméltó összetartó erővel, amely a zsidó társadalomban megvan, s amely előtt mély tisztelettel zászlót hajtok. Bár lenne meg bennünk is. Csakhogy mi azt szoktuk hinni – s ez magyar vonás – hogyha mi meghozunk egy törvényt, akkor eleget tettünk mindennek. Nem akarom jogásztársaimat sérteni, de minthogy magam is jogász vagyok, megengedhetem magamnak azt, hogy azt mondjam, hogy jogásznemzet vagyunk, s talán azért gondoljuk azt, hogy a törvénynek nagyobb, mindenhatóbb az ereje, mint aminő valóban. Pedig ereje csak az életnek van. A törvény egy mankó, amely segít tovább, egy korlát, de sohasem életerő valóban. Mi magyarok azt hisszük – számos ilyen törvényünk van, citálhatnám nemzetiségi törvényünket, citálhatnám iskolatörvényeinket nemzetiségi vonatkozásokban – hogyha meghozunk egy törvényt, az a törvény aztán helyettünk cselekszik és mi nyugalomra térhetünk, miután a törvényt meghoztuk. De az egyetemen való ez a hátrányos állapot az ifjúságra nézve folytatódik azután az életben.

Méltóztassék megengedni, hogy én az életből és pedig a gazdasági életből néhány számmal illusztráljam azt, amit röviden egy mondatban az előadó úr is érintett, tudniillik azt, hogyha megszüntetjük a numerus clausust, meg kellene szűnni a numerus claususnak a gazdasági életben is. Talán hosszúságuknál fogva unalmas számsorokat fogok felolvasni, amelyek azonban némileg tanulságosak. (Halljuk! Halljuk!)

Ha az egész magyar ipart nézzük, az iparban levő tulajdonosokat, bérlőket és alkalmazottakat, nem a munkásokat, akkor látjuk, hogy az egész iparban 30 800 tulajdonos és bérlő, kereskedelmi és műszaki magasabb rendű alkalmazott van. Ezek 28%-a zsidó. Vannak olyan iparok, amelyekben ez a szám jelentékenyen nagyobb, mint például a fonó- és szövőiparban, ahol a százalékarány 34. Természetesen ennek következtében vannak olyanok is, amelyekben a százalékarány kisebb, mint például a vas- és fémiparban, amelyben 18. Budapesten ez a szám valami csekéllyel emelkedik 29-re. Ennél érdekesebb azonban az, hogy amint alulról felfelé kategorizálunk, ez a szám mindig magasabbá lesz és amint a műszaki területről, amely inkább alkalmazotti munkát jelent, a kereskedelmi területre megyünk át, amely az irányítást jelenti, szintén nő ez a szám. A kereskedelmi alkalmazottaknál ez a 28-as szám felszökik 37-re, az üzletvezető igazgatóknál 42-re s a tulajdonosoknál 45-re.

Vannak azután egyes iparok, amelyekben ez a szám jelentékenyen nagyobb, így például a textiliparban a kereskedelmi alkalmazottaknak ez az arányszáma felszökik 50%-ra, csak a százalékokat olvasom fel, az abszolút számokat nem, mert ez igen unalmas volna. Az üzletvezető igazgatóknál felszökik ez az arányszám 55%-ra, a tulajdonosoknál 58%-ra. Nem akarok itt egyes gyárakat vagy vállalatokat kiemelni, mert nem akarok ebben a tekintetben agresszív lenni, csoportokat emelek ki, jóllehet az adatok az egyesekre nézve is itt a kezemben vannak. Példának okáért két gazdasági gépgyárunknál, ahol négy igazgató közül három zsidó, ott a két cégjegyző közül kettő, a 13 magyarországi származású hivatalnok közül 9, a négy külföldiből egy zsidó. A műszaki vezetésben egy igazgatóból egy zsidó, de már a három műszaki cégjegyzőből egy sem s a 15 műszaki tisztviselőből már csak három. Ez a különbség mindig kitűnik a kereskedelmi és műszaki vezetés közül.

Öt budapesti nagymalomnál a 19 igazgatóból csak 4, a 18 kereskedelmi cégjegyzőből csak egy keresztény. A 63 kereskedelmi hivatalnokból csak 13. A műszaki vezetésben egy magyarországi születésű igazgató nem keresztény és 7 keresztény van, de ezek külföldiek. A műszaki cégjegyzők és műszaki tisztviselők közül már 31-ből csak 25 keresztény.

Két vidéki kendergyárnál különösen kirívó a helyzet: 4 igazgatóból 4 zsidó, 5 mérnökből 2, de a 49 művezetőből mind a 49 keresztény, az 1135 munkásból 1135 keresztény. Viszont az irodai személyzetnél 44-ből csak 3 keresztény. (Mozgás a jobboldalon.)

Felsorolhatnám még a gyárak egész sorozatát, a gumi-, a szesz-, bőr-, cement- és cukorgyárakat s felsorolhatnék különösen olyanokat is, amelyeknek állami szállításaik vannak. Ezt a szempontot különösen ajánlom a magas kormány figyelmébe, hogy éppen azoknál a gyáraknál, amelyek a legnagyobb állami szállításokat végzik, különösen rossz a helyzet ebben a tekintetben a keresztény ifjúság kárára. Nem akarom ezeket itt megnevezni, mert nem akarok egyes gyárakat itt a nyílt színen szóbahozni, de bármikor rendelkezésre bocsáthatom ezeket az adatokat, amelyekhez különben a mélyen t. kormány – azt hiszem – sokkal könnyebben hozzájuthat, mint én. Felemlíthetném még, hogy a tőzsdetanácsban 75%-kal, az egyezményesek között pláne 95%-kal van képviselve a zsidóság.

Ezek azok az okok, amelyek a keresztény egyetemi ifjúságban elkeseredést keltenek, mert azt látja, hogy habár ez a törvény, amelynek pontjai még koránt sincsenek azzal a szigorúsággal végrehajtva, mint amilyen szigorúaknak azokat kifelé feltüntetik – mert hiszen kétszeresére, háromszorosára is emelkedik, sőt egyes helyeken az országos arányszámok ötszörösére is emelkedik a zsidóság arányszáma, tehát 24-25%-ig is az egyes fakultásokon – mégsem látja az ifjúság azt a támogatást és nem látja főként az innen diplomával kikerülő ifjú azt a támogatást, amelyet elvár és elvárhat. Elvárhatja azért, mert hogyha korlátozzuk az egyetemen tanulók számát, akkor bizonyos mértékig mégis gondoskodnunk kell róluk. Nem minden egyesről, mert hiszen az egyéni versenynek megint helyesen érvényesülnie kell és mert egészen helyes a közoktatásügyi miniszter úrnak[4] az a princípiuma, hogy nem szigorúan a szerint korlátozza a számot, amennyi ifjúnak az állam később helyet tud adni – természetes és ebben nagyon helyeslem a közoktatásügyi miniszter úr álláspontját, válogatási terrénumnak lennie kell -, de mégsem volna szabad engedni, hogy ilyen mérvű legyen a nemgondoskodás és azt hiszem, hogy a gondoskodást az ifjúság mind egész joggal elvárhatja.

Azt mondhatnák, hogy ezek egyes, kiragadott példák, mert hiszen nem áll módomban, hogy az egész országos statisztikát itt részleteiben felolvassam, mert akkor órákig kellene beszélnem. Ha azonban az egész országos statisztikából az iparokat összeválogatom, ki fog derülni, hogy nemcsak abban nincs tendencia, amit én kiválogattam, hanem ellenkezőleg tendencia, bizonyos határozott szándék és irány nyilvánul meg abban, hogyha az egész országos statisztikából szembeállítom a különböző iparoknál a gyártulajdonosokat és üzletvezetőket egyrészt és a műszaki tisztviselőket másrészt. Amint növekszik, vagy kevesbedik a gyártulajdonosok számánál a zsidóságnak vagy a kereszténységnek arányszáma, úgy növekszik vagy apad az alárendelt tisztviselőké is.

Mielőtt konklúziókat vonok le, talán egypár számot mondok. A ruházati iparnál, ahol a gyártulajdonosoknál és a vezetőknél 71,4% az arányszám, ott az alárendelt tisztviselőknél és különösen a műszakiaknál 61,5, a bőr, serte, szőr, toll stb. iparnál, ahol 61,1 a vezetők arányszáma; ott a másik szám 40-re száll alá. A vegyészeti iparban 60-nal szemben 27,8% áll, a sokszorosító iparban 59-cel szemben 28,8, a papirosiparban 54%-kal szemben 41, a kő- és agyagiparban 52-vel szemben 26, a fonó- és szövőiparban 51%-kal szemben 39, a fa- és csontiparban 43-mal szemben 37, a vas- és fémiparban 40-nel szemben 13, az élelmezési iparban 34-gyel szemben 19,8, a gépgyártásban stb. 30-cal szemben 15,7%.

Egészen világosan látszik a két számsor teljes paralellitása, amely talán mindennél világosabban igazolja azt, hogy igaz az is, ha azt mondjuk, hogy itt egy numerus claususról van szó, amely numerus clausust teljes rigorozitással[5] vitték keresztül az erőviszonyoknak megfelelően.

Nem hiszem, hogy akár a kormány, akár a magyar zsidóság helyes úton járna, amikor nyugodtan hagyja tovább folyni ezt az irányt. Nem jár helyes úton, mert az országnak megelégedésre, békére és nyugalomra van szüksége. Az ifjúság pedig azt látja, hogy míg 1850-ben, amikor a zsidóság 3%-kal volt Magyarországon a népességgel képviselve, a középiskolákban 5,5%-kal volt képviselve, addig ma, amikor 5% az arányszám, tehát nem is kétszer annyi, az arányszám a középiskolákban 23. Az egyetemeken volt akkor 9,5%, 1910-ben volt 29%.

Egyes pályákat, azt mondhatjuk a zsidóság mintegy rohammal foglalt el. így például az ügyvédségnél, ahol 1910-ben már 45%-kal voltak képviselve.

Ez abban az egyetemi ifjúságban, amely nagy részben a legnehezebb életkörülmények közt készül az életre, természetes elkeseredést kelt és kötelességemnek tartom, mint aki közelről látom, itt a Felsőház előtt feltárni azt, hogy mily óriási nyomorúsággal küzd a mi egyetemi ifjúságunk és mily lelki erővel. A múltkor történt velem, hogy egy fiatalember, aki vidéken volt, elég távol Budapesttől és akit én utasítottam, hogy január közepén jöjjön fel, hogy egy bizonyos munkára direktívákat adjak neki, azzal jelent meg február első felében, hogy: bocsánatot kérek, professzor úr, de nem jöhettem fel, mert nem volt pénzem arra, hogy felutazzam és most sem tudom, hogyan fog menni a munka, mert nincs lakásom és enni sem igen tudok, mert arra sincs pénzem. Nem kért semmit, egy szót sem mondott erről, csak exkuzálta magát, hogy miért nem tud teljes erővel dolgozni. Ez csak egy illusztratív eset, de ilyen számtalan van előttünk. És ha nem is nagyon mondják el ezeket, a vizsgákon, amikor előttünk ülnek, világosan látjuk, hogy milyen nehéz életkörülmények közt sajátítják el a tudást.

Ezek tehát azok az okok, amelyek az ifjúságot izgalomba hozták. Ezek azok az okok, amelyek engem is arra késztettek, hogy az ifjúság kérvényét átadjam. És itt szeretném leszögezni azt, hogy akkor, amikor az ifjúsággal érintkeztem, amikor a törvényjavaslat először előkerült, az ifjúság igen nagy részénél, az ifjúság vezetőinek majdnem összességében, a legnagyobb mérséklettel találkoztam. Történtek sajnálatos események, történtek nagyon, abszolúte elítélendő, sőt megvetendő események is akkor, a verekedések az egyetemen. Mert megvetendő, amikor sok ember neki megy egynek, elítélendő az is, ha egy ember megy neki egynek. Történtek ily esetek. De ne méltóztassék elfeledni azt, hogy itt az ifjúságot uszították is és ugratták is kívülről! (Mozgás a középen.) Uszították kívülről. Nem akarok itt sem rámutatni senkire, de történtek uszítások. De történtek ugratások is. Amikor ezt a kérvényt átadtuk, én magam az elnök úr őnagyméltóságának és Wolff Károly képviselő úr[6] a Képviselőház elnökének, akkor az ifjúság fel akart vonulni a parlament elé, és át akarták adni a kérvényt. Azt mondtam, ehhez semmi közöm, menjenek a főkapitányhoz[7], hogy ő adja meg az engedélyt, ez az ő dolga. Elmentek, kérték az engedélyt. A főkapitány azt mondta, hogy nem adja meg, a parlament elé senkit sem engedhet felvonulni. Az ifjak beletörődtek, visszamentek, az üzenetet átadták és másnap a műegyetemen volt egy ifjúsági ülés, amelyen ezt közölték és semmi néven nevezendő zavar emiatt nem volt. Egy csomó újság azonban (Mozgás a középen.) azt mondta, hogy íme az ifjúság megretirált. És erre az orvosi kar ifjúságán nagy méreg vett erőt, hogy nem hagyják magukról ezt mondani, hogy megretiráltak, annyira, hogy az egyik professzortársam a legnagyobb ijedtséggel telefonált onnan, hogy alig képes az ifjúságot lecsillapítani. Ha az ifjúságot magára hagyták volna, a legnyugodtabban viselkedett volna, amint ahogy viselkedett is, ha nem uszítják, és ami fő, ha nem ugratták volna.

Amikor felolvastam az utolsó statisztikát, azt mondtam, hogy ez egy világos numerus clausus. Ha erről a törvényjavaslatról csakúgy beszélünk, ahogy van, még hogyha így illusztráljuk is, mi csak zsákban macskát árulunk addig, amíg egész őszintén és világosan nem látjuk, hogy itt egy faji harcról van szó. (Mozgás a középen.) Én nem teóriákat akarok itt kifejteni, de ez az életvalóság, ez így van. Ezt tudjuk mi keresztények, tudja a zsidóság is, de egyikünk sem mondja meg, hanem ez a palástolás, ez egyike azoknak az udvariassági formáknak, amelyeket Max Nordau úgy nevez: „Konventionelle Lügen der Kultuimenschheit.’[8] Először is azt kell leszögeznem, hogy abban, ha azt mondom, hogy a zsidóság faj, nincs diffamáló. A fajiság tradíció. És ha valakinek egy nagy és szép tradíciója van, azon nincs mit szégyellni. És ha más is mondja, azzal nem akar diffamálni, hanem legfeljebb megtisztelni akar. És ha mi azt mondjuk, hogy nem akarjuk azt, hogy Magyarország elzsidósodjék, abban sincs semmi diffamáló, mert éppoly kevéssé akarjuk, hogy elnémetesedjék vagy eloroszosodjék vagy a buddhizmus vagy hinduizmus, bár igen fennkölt tanulságain felnevelkedett indusok foglalják el. Bár a németet, oroszt, indust tiszteljük, és mint népet nagyra tartjuk, abban semmi nincs, abban semmi katasztrofálist vagy diffamálót nem látok, ha ez az én álláspontom.

Néhány szóval ki akarok térni arra, hogy megokoljam, miért mondom, hogy ez egy „konventionelle Lüge der Kulturmenschheit’. Nem akarok rengeteg forrást citálni, mert ezek úgy is közismert tények, és egész nagy irodalma van e kérdésnek.

Sem én, sem senki kortársaim közül nem találta ki ezeket, mert sokkal régebben megállapított tények. Csak egypár, nagyon kevés citátummal akarom megerősíteni előbbi állításomat s csak olyanokkal, amelyek standard helyről vannak véve. Az egyik: Graetz professzor, an der Universität und am jüdischen theologischen Seminar zu Bresslau. Geschichte der Juden, 1909., tehát a háború előtt. V kötet 15. oldal.[9] „így tehát a Talmud utáninak nevezett korszak történelmének is mindig nemzeti jellege van s az korántsem egyszerűen vallási, vagy egyházi történelem. Mert nemcsak egy vallási tan fejlődésének leírása a tárgya, hanem tárgya egy egyéni néptörzs, amely bár föld és haza nélkül, földrajzi határok és állami szervezet nélkül élt, de ezen külső adottságokat szellemi erőkkel pótolta.’

Egy másik, háború utáni munka, szintén standard-munka, amelynek szerzője: Simon Dubnow és címe: „Weltgeschichte des Jüdischen Volkes’. Berlin. Jüd. Verlag.[10] Itt az igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a szerző cionista, tehát nemzetileg irányított. Munkája 1925-26-ban jelent meg és a 10 vaskos kötet bevezetésében a következőket írja (olvassa): „A zsidóság történelmének úgy állami, mint államon kívüli korszakaiban egy nemzetnek erősen kifejezett jellegével áll a többi nemzetek között és nem csupán, mint vallási közület.’

Méltóztassanak megengedni, hogy egyetlen dologgal reávilágítsak arra, hogy tulajdonképpen mi az, ha fajról beszélünk. Hiszen az előbb Baltazár[11] őméltóságának beszédében is láttam, hogy ezt a faji problémát még az igen magasan művelt urak sem értik át kellőleg. Ez a kérdés ugyanis nem egyszerűen biológiai kérdés, a vér kérdése, még sokkal kevésbé egyedül a kraniológiának kérdése az, hogy valaki brachikefal[12], vagy dolikefal1[13]-e. A fajokat különböző szempontokból lehet felosztani. Van egy alapfelosztás, amely azokat a fajokat osztja fel, amelyekből az egész emberiség kialakult, amelyekből az európai emberiség is alakult. Ezek szerint van északi faj, mediterrán, alpini, élő-ázsiai, mongol stb. faj.

Ha ezt az alapot vesszük, akkor egyetlen nemzetet sem lehet fajilag teljesen tisztának állítani. A fajt nem lehet egyedül a nyelv, a vérség, a vérvizsgálat alapján kifejezésre juttatni és nem lehet kraniológia[14] alapján sem, tehát amikor most fajról beszélünk, ez nem a biológiai alapon való differenciálást jelent, hanem sokkal inkább jelent egy olyan fajt, amely hosszas, állandó együttélés és, hogy németül mondjam, egy Inzucht[15] alapján bizonyos testi és lelki karaktereket fejlesztett ki, amelyek ezt a fajt másoktól differenciálják.

Érdekes Eugen Fischer professzornak, a freiburgi anatómiai intézet igazgatójának könyve, amely standard-munkája az egész fajtudománynak, amelynek címe: „Grundriss der menschlichen Erblichkeitslehre und Rassenhygiene’[16], és amely munka Münchenben 1923-ban jelent meg. Nagy alapfajokról, mint aminő az északi, a mediterrán satöbbi, beszélve azt mondja, hogy éppoly kevéssé lehet zsidó fajról beszélni, mint germán fajról ebben az értelemben, de hogy éppúgy a zsidók, mint a germánok egy sajátos fajkeveréket alkotnak, tehát jogosult úgy a zsidóknak, mint a germánoknak faji jellegeikről, zsidó és germán fajokról beszélni és mindkettőt élesen és világosan el lehet választani.

Csak ennyit akartam az előbbeni kérdés illusztrálására előadni, mert Baltazár őméltósága érintette a faji kérdést. Ez a kérdés pedig olyan kérdés, amellyel nyíltan szembe kell szállani, amelynél egész nyíltan be kell látnunk, hogy ezt nem lehet az általános emberinek a felfogásával kiegyenlíteni. Baltazár őméltósága az előbb azt mondotta, hogy a nemzethez tartozásról sokkal magasabb fogalma van emberi felfogással. Én ezt bizonyos mértékig osztom, de bizonyos tekintetben homlokegyenest ellenkezőt vallók. Ha ez az emberi felfogás a teljes egyenlőséget jelenti, akkor én itt megállók, mert a fajoknak is, az embereknek is különböző tulajdonságaik vannak, a kvalitásokat nem lehet azonosítani, a különböző kvalitásokat pedig gyakran nem is lehet egymáshoz mérni. A teljes egyenlőség különben lehetetlenségre vezetne, s erre később rá is térek. Azonban, ha azt méltóztatik érteni az általános emberi felfogás alatt, amit én értek, hogy tudniillik minden ember tulajdonságait nemzete javára értékesíti, és azokat a legmagasabb kvalitásra emelve igyekszik használni az emberiségnek, akkor egy nézeten vagyunk, s azt hiszem, hogy éppen az általános emberinek a nemzetivel való ez a kapcsolása, ez a felfogás az, amely Európa történelme által igazoltatik, amelybe az egyes nemzetek belevitték tehetségüknek, akaratuknak és sokszor önzésüknek teljes erejét. Ebből a súrlódásból és a belőle fejlett kompromisszumból származott Európa kultúrája.

Ágy értelmezve a dolgot én is aláírom, a nemzetet azonban szembeállítják éppen abban a kérdésben, amelyről a most előttünk fekvő törvényjavaslattal kapcsolatban szó van, szembeállítják a vallással, és azt mondják, hogy a zsidóság nem nemzet, nem faj, hanem vallásfelekezet és itt elsősorban törvényeinkre hivatkoznak. Ebben a tekintetben meg kell jegyeznem, hogy a törvény főkritériuma nem az, hogy a valóságot mondja ki, hanem az, hogy akaratot fejez ki, tehát a törvény legfeljebb annyiban fejezheti ki esetleg a valóságot is, hogy a meggyőződésnek megfelelő képet a valóságnak rajzolja. De a törvény nem hozható fel, mint bizonyíték egy általános valóság mellett, vagy valóság ellen, hanem csak mint akaratbizonyíték hozható fel.

Tévedés van tehát abban, ha a vallást itt úgy fogják fel, mint más nyugateurópai vallásokat. A zsidóságnál a vallási közületnek az erőssége, az összetartásnak az az érzete, amely a vallást tekinti az összetartozás, vagy nem összetartozás kritériumának, keleti jellemvonás. A vallásnak ilyen felfogása, amely a vallással az igazhitűséget kapcsolja össze, abszolút, teljes és elválaszthatatlan. Ez van a mazdanizmusban[17], a mohamedánizmusban, annak szektáinál, a síitáknál, a szunnitáknál, a nesztorianusoknál[18], a gnosztikusoknál[19] stb. Éppolyan erős meggyőződéssel párosul ez a hit a zsidóságnál is. A vallásnak, mint igazhitűségnek felfogása, a vallásnak, mint elválaszthatatlan, semmi által el nem törölhető kapocsnak a feltüntetése: keleti jellemvonás. Keleten a környezet azonos; Nyugaton a zsidóság más környezetbe jut, de nem alakul át teljesen azért, mert ősidők óta exkluzív életet él, ősidők óta nem házasodott össze. Nálunk Magyarországon is csak 4,2% volt 1915 előtt, tehát a háború előtt a keresztény-zsidó házasságok arányszáma. Ezt az exkluzivitást, ezt az el nem keveredést kidomborítják és megerősítik a faji jelleg, a szomatológiaiak és a lelkiek is. A szomatológiában[20] lehetnek különbségek, hiszen ezek nem tisztázott tudományos kérdések, hogy vajon a környezet mennyire formál át egyes más világrészekben. Ezek nem tisztázott kérdések és azért nem is akarok ebbe belebocsátkozni. Ellenben az világos, hogy minden egyes területen minden nép a maga körében meg tudja különböztetni a közte élő zsidót. Tehát van egy bizonyos szomatológiai különbség, még ha ez a szomatológiai különbség helyi körülmények által befolyásoltatik is, mint ahogy például Amerikában azt állítják, hogy a második generációban még a koponyaforma is átalakul. Azért mégis vannak bizonyos dolgok, amelyek fennmaradnak, van, ami megmarad lelkiekben, gondolkodásban, felfogásban.

Méltóztassék megengedni, hogy ebből a szempontból én egypár szemelvényt olvassak fel egy munkából, amely most nemrég jelent meg. Ez a munka André Siegfriednek, a Sorbonne professzorának, Amerika egyik legkiválóbb ismerőjének – mert hiszen 25 év óta járja Amerikát – egy könyve: „Die Vereinigten Staaten von Amerika. Volk, Politik, Wirtschaft’[21]. Ez Peris könyve után a legkiválóbb standardmunka Amerikáról, de ez modern, míg a másik pár évtizedes. Ez a következőket írja az asszimiláció kérdéséről (olvassa): „Az asszimiláció kérdésében a zsidók esete figyelemre méltó. Beolvasztásuk látszólag leggyorsabban megy végbe. Ha azonban három generáció után újra megvizsgáljuk a dolgot, mindenképp arra az eredményre jutunk, hogy idegenek maradtak. Mint mondom, az első benyomás az, hogy a zsidók amerikanizálása gyorsabban történik. Egyik más faj sem tud olyan gyorsan alkalmazkodni. Hozzájárul, hogy szellemi tradíciójával közel áll a puritánizmushoz. Mindkét tradíció a Bibliában gyökerezik s mindkettőnél a vallási miszticizmus könnyen alakul gazdaság és hatalom megszerzésének akaratává. De a zsidó az asszimilálásban túloz, és gyanússá válik. Ha New Yorkban egy nemzeti gyűlésnél a csillagos zászlót lobogtatják, az ember majdnem biztos lehet, hogy Izrael gyermekeinek egyike tartja a rúdját. Viszont a százszázalékosak, akiknek dédapáik Washingtont ismerték, unottan félreállnak.

Minden külső átalakulás dacára a faj eredeti szelleme elpusztíthatatlanul megmarad és minden gondolatra, minden cselekedetre és minden vállalkozásra ráüti bélyegét. A zsidók annyira mentek, hogy feladták a miszticizmusukat és úgy tettek, mintha Amerika tipikus vallását, a szociális pragmatizmust tették volna sajátjukká. A tradíciók újra felébrednek. Ha cselekvését egy ideig a protestáns Amerikához igyekszik is alkalmazni, a tipikusan zsidó vonások ismét áttörnek. Midőn a múlt századi utolsó húsz évben az orosz bevándorlás rengeteg zsidó elemet hozott az Egyesült Államokba, azon számos, részben a legmagasabb társadalmi körökhöz tartozó zsidókból, akik az amerikai kultúrát nagymértékben elsajátították volt és sokan, akik a zsidó egyházközségekből már kiléptek volt, újra ortodoxszá váltak.

Fel a legmagasabban élő családokig találkozunk nyugtalan, szociális forradalmárokkal, akik éles ellentétben állnak az óvilági nyugat tradícióival.’

Ezt csak egy citátummal akarnám alátámasztani, mert nem tudom, hogy a Felsőház mélyen t. tagjai mennyire ismerik André Siegfried auktoritását.[22] Kahn Lipót bécsi rabbi Pozsonyban 1901. július 30-án egy beszédében többek között a következőket mondotta (olvassa.): „A zsidó sohasem fogja más népek szokásait és erkölcseit felvenni, a zsidó minden körülmények között zsidó marad, minden asszimiláció külső marad.’ (Mozgás.)

Ezt én ilyen mértékben nem írom alá, mert éppen úgy, mint ahogy minden nemzetből, minden fajból egy más nemzetbe egyének léphetnek át, asszimilálódhatnak, felszívódhatnak és sokszor rövid idő alatt, sokszor generációk alatt teljesen átvehetik a másik nemzetnek szellemét és abba a nemzetbe beolvadhatnak, úgy itt is. Áll ez különösen akkor, ha nem túlságosan nagy az a szám, amelyet az illető nemzetnek be kell olvasztania.

Én nem tudom teljesen osztani azt sem, amit Baltazár őméltósága a nemzeti géniusznak erről a beolvasztó képességéről mondott. Ő azt mondotta: szomorúan nézne ki a nemzet, ha géniusza nem volna képes asszimilálni. Bocsánatot kérek, mi szomorúan is nézünk ki (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon és a középen.), mert mi nem tudtunk asszimilálni. Magyarország Mátyás király korában 85%-ában magyar volt. Akkor jött a török hódoltság, amelynek következtében az Alföld elnéptelenedett. Az elnéptelenedés után következett a magyarságnak – amely kiszorult volt a hegyvidékekbe és a dombvidékekre – a visszavándorlása. Ezeknek a helyébe beszivárogtak a nemzetiségek. Ez a nemzetiségi bevándorlás jelentékenyen meghaladta azt a bevándorlást, amely azelőtt Mátyás kora előtt és az árpádházi királyok korában is történt. Az asszimiláció, amely Mátyás koráig sikeresen működött, a nagy számmal nem volt képes megküzdeni, nem tudta a bevándorlókat asszimilálni és ennek a következménye volt Trianon. (Úgy van! Úgy van! a jobb- és a baloldalon.) így tehát mégis volt egyszer Magyarország már abban a helyzetben, hogy nem tudott asszimilálni és szomorúan nézett ki.

A múlt század elején, különösen harmincas éveiben kezdődött keletről a zsidóság bevándorlása erősebb ménékben, amikor az addigi körülbelül 600-700-800-as évenkénti bevándorlási számmal szemben a bevándorlás arányszáma a 40-es években 7600-ra emelkedett fel. Ezt a kvantumot mi már nem tudtuk megfelelően asszimilálni és nem szeretném, ha ebből hasonló konzekvenciák keletkeznének, mint aminők Trianonból már egyszer keletkeztek. (Úgy van! Úgy van!) A numerus clausus éppen arra való, hogy a nemzetnek ezt a géniuszát, amelyet veszendőbe hagytunk menni a túlzottan liberális korszakban, megerősítse, és hogyha megerősítette és kiegyenlítette azt a numerus clausust, amely az életben fennáll, akkor nélkülözhetni fogjuk és akkor magam is meg fogom szavazni az eltörlését, de csak akkor.

Méltóztassék megengedni, hogy még csak egy dolgot citáljak. (Halljuk! Halljuk!) Ezúttal magamat citálom. Egy Berlinben 1926. januárban tartott előadásomból idézek, amelyben Magyarország történelmét vázoltam, és amelyben erre a kérdésre a következőkkel világítottam reá (olvassa):’[23] „A zsidókérdés is asszimiláció kérdése. Évszázadok óta volt egy nemzetien gondolkodó, értékesen munkálkodó s asszimilálódó zsidóságunk. De az utolsó évtizedekben Oroszországból, Romániából és Galíciából a bevándorlás sokszorosára nőtt. Az asszimilálatlan, nemzetietlen, sőt nemzetellenes zsidóság túlsúlyba került először számszerűleg, majd egyes foglalkozásokban is, mint sajtó, irodalom. Simulékonyan militáns kozmopolitizmusa aláásta az intellektuelek gondolkodásmódját és kikezdte az állam pilléreit s közvetlen a háború után következő időkben a zsidó gondolat kohéziós ereje a nemzeti gondolattal szemben erősebbnek bizonyult.’ (Úgy van! Úgy van! a jobboldalon és a középen.)

Én teljesen osztom Bezerédj[24] őméltóságának azt a véleményét, hogy a liberalizmust gyakorolni kell, de el kell térni tőle akkor, ha az állam jól felfogott érdeke azt kívánja. (Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Azt hiszem, hogy itt az állam jól felfogott érdekéről igazán a legnagyobb mértékben van szó. Itt arról van szó, hogy békét teremtsünk az ország lakosai között, megnyugvást és megelégedést keltsünk. Ha ezt a demokrácia alapján akarjuk tenni, a demokrácia nem jelenti sem az auktoritásnak a túlsúlyát, sem a diktatúrát, hanem a demokrácia jelenti mindenkinek egyforma jogát. Mindenkinek egyforma joga csak kétfélére vezethet: vagy anarchiára, vagy kompromisszumra. Harmadik nincsen. Minthogy egyiket nem akarjuk, meg kell kötni a másikat, a kompromisszumot. De kompromisszumot nem lehet kötni a kultúremberiség konvencionális hazugságai alapján, hanem nyílt szemmel, nyíltan meglátva a dolgokat, lehet kompromisszumot kötni és egy nyílt kompromisszum megelégedést, békét fog teremteni az országban, nem szurrogátum-kompromisszumot, amilyennek sajnos, ezt a beterjesztett törvényjavaslatot is kénytelen vagyok tartani, és amelyet azt hiszem maga a kultuszminiszter úr is csak kényszerűségből és nem jókedvvel hozott ide. Olyannak tartom ezt a javaslatot, amely nem oldja meg a kérdést, mert nem őszinte kompromisszum.

A törvényjavaslatról azt mondották, hogy szemfényvesztő javaslat. Inkább attól félek, hogy bizonyos mértékben diszkreditáló javaslat lesz, tudniillik annyiban, amennyiben azoknak a kategóriáknak a megosztását az egyetemeken oly nehézségekkel fogjuk végezni és ez oly feladatok elé állít bennünket, amely feladatoknak meg nem oldása a meg nem oldhatóság színében fog feltűnni és a meg nem oldhatóság azután arra fog vezetni, hogy ezzel a meg nem oldható részlettel együtt az egész törvény is elvész, ami káros volna mindaddig, amíg csak ezen az egy téren mozgunk és amíg nem igyekszünk a kérdést az összes tereken nyíltan, világosan, őszintén és mind a két részről barátsággal megoldani.

Hivatkozás történt itt a külföldre is, külföldi befolyásra és kisebbségekre. Ebben a tekintetben csak egyet legyen szabad megjegyeznem. Éles és világos különbséget kell tenni kisebbség és kisebbség között. Vannak a világon bevándorolt kisebbségek és vannak kényszerkisebbségek Kényszerkisebbségek azok, amelyeket a trianoni békéhez hasonló békék alkottak mostan, amelyeket a területtel, amelyen laktak – sokszor évszázadok óta laktak ott az illetők ősei – átkapcsolták más országokhoz. Ezek a kényszerkisebbségek. Azok a kisebbségek, amelyeknek tagjai, vagy elődei bevándorolnak egy országba, ismerve annak körülményeit stb., ezek bevándorolt kisebbségek és nem esnek azonos kritériumok alá. Ezt szem előtt tarthatnék és ezen az alapon mindenképpen mindenféle külföldi kritikát megállhat a régi törvény is.

Ezek azok az okok, amelyek miatt ezt a törvényjavaslatot nem fogadom el. Nem fogadhatom el azért, mert maga a törvényjavaslatban előírt modus[25], amelyre nem akarok kiterjeszkedni, hiszen erre a Képviselőházban részletesen kiterjeszkedtek s azt hiszem, az utánam jövő szónokok itt is ki fognak terjeszkedni, a megoldhatatlanságig komplikált és nagy nehézségek elé állítja az egyetemek karát. Nem fogadhatom el azonban különösen azért, amit itten elsősorban és mindenekelőtt alá akartam húzni, mert nem tartom világos, nyílt kompromisszumnak és nem oldja meg a kérdést, mert amikor a kérdés egyik részét igyekszik úgy ahogy megoldani, akkor az ifjúság, a magyar keresztény ifjúság elhelyezkedése kérdésének alapjait, gyökereit nem oldja meg, és amíg ezekét egyrészt az ipari és kereskedelmi érdekeltségek, azoknak vezetői, másrészt pedig a kormány, be nem látják, addig a másik oldalon, az egyetemi oldalon nem lehet és, nézetem szerint, nem szabad új megoldásokat keresni, csak junktimban[26] lehet a két kérdést megoldani.

Még csak egy kis pontra akarok kitérni, mielőtt ezen végkonklúzióval, amelyet tulajdonképpen már levontam, befejezem beszédemet: a tanszabadság kérdésére. A tanszabadságnál az előttem felszólalt urak is állandóan hangoztatták, hogy a tanszabadság azt jelenti, hogy mindenki, aki tud, a tudásnak kvalitása szerint bocsáttassék az egyetemre. Bocsánatot kérek, sem más iskola, sem az egyetem nem tanít kizárólag ismeretanyagot, hanem az egyetem is az ismeretadáson, az ismeretanyagon kívül a détail[27], mondjuk analitikai anyagon kívül szintetikus anyagot és világfelfogást is ad és ez hivatása is. Másrészt azonban nemcsak tanít, hanem nevel is. És ha a tanulás alapkritériuma a részletismeret tökéletessége az előbbi iskolában, tehát a bizonyítványoknak a tantárgyakra vonatkozó része, akkor a világnézet alapja a nemzet tradícióiban való felnövekvés és az abba való teljes beidegződés, a nevelés alapja pedig az erkölcsi kritérium.

Egészen természetes tehát, hogy minden ilyen törvény, amely egyszer az egyetemeken korlátozást tesz, a korlátozásban, a tananyagban, az egyes tárgyakban való készültség mellett sok mindenféle más kritériumot is kell, hogy tekintetbe vegyen. A tanszabadság kérdését abszolúte nem szabad a nemzet érdekében abban a túlzott liberális formában feltüntetni, mintha a tanszabadság egyszerűen az egyes tárgyakban való nyers tudás alapján volna megítélhető, eltekintve attól, hogy igen jól tudjuk, hogy ebben a tekintetben is a tehetségek különböző időben fejlődnek ki és az egyes iskolák klasszifikációi is mások és mások, úgy, hogyha direkt ezekhez kellene mint számokhoz alkalmazkodni a megítélésben, akkor bizony ez se volna még az ismeretek szempontjából sem igazságos megosztás.

Ezt akartam még az egyebekhez hozzáfűzni. Mindezekből az okokból nincs módomban a törvényjavaslatot elfogadni. (Élénk éljenzés és taps jobb felöl és a középen.)

A március 14-i ülésen elhangzott hozzászólás. – Nagyméltóságú Elnök úr, mélyen tisztelt Felsőház! Csak pár rövid szóval akarok hozzászólni a szakaszhoz,[28] nem is annyira magának a szakasznak kedvéért, mint inkább azért, hogy ennek kapcsán reflektáljak egy pár elhangzott megjegyzésre, és hogy szavaimat bizonyos mértékig még jobban megmagyarázzam, mint ahogy tegnap tettem.

A törvényjavaslat konstrukciója tekintetében, e szakasz tekintetében én azon az állásponton vagyok, amelyen Wolkenberg őméltósága[29], hogy ha már meghozatik a törvény, akkor valamivel egyszerűbb fogalmazásban lehetne ezt a paragrafust megszerkeszteni. A hozzászólások során szó volt arról, hogy a mögött, hogy mi ezt a javaslatot nem fogadjuk el, fajvédő politika rejlik. Hangsúlyozni szeretném, hogy én semmiféle fajvédő politikát nem csinálok, egyszerűen csak tényeket sorakoztattam fel, és bizonyos tényekre akartam rávilágítani, mert törvényhozói kötelességemből folyik, hogy figyelmeztessem a t. Felsőházat, hol van ennek a törvényjavaslatnak a lényege, milyen mélyen mennek a gyökerei a kérdésnek, és hogy ezeket nem látva, vagy ezekkel nem törődve, csak felszínes, felületes szurrogátum-megoldásokra, nem pedig őszinte megoldásra fogunk jutni. Nem fajvédő politikát csinálunk tehát, hanem egyszerűen törvényhozói kötelességből rá kell világítanunk a dolgok lényegére, mert a lényeg megismerése nélkül nem fogunk komoly munkát végezhetni.

Szó volt arról is, hogy hová menjenek zsidó polgártársaink, ha nem az egyetemre, vagy nem a kereskedelmi pályára. Ezt Glückstahl[30] őméltósága vetette fel és én már közbeszólásommal is rávilágítottam arra, hogy minden pályára, de nem túlsúlyban. Mi nem kérünk mást a keresztény társadalom részéről, mint hogy nekünk is éppen úgy meglegyen a helyünk a nap alatt, mint a zsidóságnak. (Úgy van! Úgy van! A jobboldalon.) Én a legteljesebb tisztelettel és elismeréssel vagyok a zsidóság kiváló kvalitása iránt, semmiképp nem kívánom azt visszaszorítani, nem vagyok antiszemita ebben az értelemben; abszolúte tisztelem személyesen és tisztelem csoportosan a zsidóságot, különösen azokat, akik igazán azok, és ezt kifejezésre is juttatják, mert ez tiszteletreméltó. Csak helyet kérünk magunknak arányszámunknak és súlyunknak megfelelően. (Úgy van! Úgy van! Taps.) A kultuszminiszter őexcellenciája azt mondta, hogy bízzuk nagyobb országokra annak eldöntését, hogy fajnak vagy felekezetnek tekintessék-e a zsidóság. Én elismerem a mi nehézségeinket jelenlegi helyzetünkben, de, bocsánatot kérek, itt nem az országoknak nagysága, hanem az országokon belül a zsidóságnak arányszáma határoz. Rávilágítok arra, hogy például Németországban, ahol ez az arányszám kisebb, a zsidó-keresztény házasságok a zsidó házasságoknak 23%-át tették ki, amikor Magyarországon csak 4%-át. Ez egyszersmind az asszimilálódásról tegnap mondottakat is jobban megvilágítja. Ne feledjük el, hogy mi bár kisebb ország vagyunk, de közelebb vagyunk a veszedelemhez, amely Kelet felől jön. Azzal a zsidósággal, amely megegyezik a nyugati államokéval, mi nyugodtan együtt vagyunk és egyek is vagyunk, de mi a Keletről jövő veszélynek inkább ki vagyunk téve.

Végül még csak egy pontra legyen szabad rámutatnom, arra, amit a békedelegációban lévő etnikumra vonatkozó jelentésben foglalt, és a zsidóságra vonatkozó kitételekre nézve Glückstahl őméltósága említett. Én főszerkesztője voltam a békemű előkészítésének, de ami abban van, az nem mind a sajátom, nem vittem bele egyéni véleményemet, hanem csak azokat a dolgokat vettem fel, amelyeket szükségesnek láttam, hogy felvegyem, és amelyek a kormány és a békedelegáció vezetője álláspontjának megfelelnek. A munkának igen sok része, még az is, amely hozzám legközelebb feküdt, így a térképek sem felelnek meg teljesen egyéni felfogásomnak és nézetemnek, de egy olyan munkát nemcsak hogy egy ember nem végezhet el, hanem egy ember még meg sem nézhet, és meg sem kontrollálhat minden detailjában. Az én távozásom után, amikor sajtó alá rendezték a munkát, már nem az én vezetésem alatt, hanem más vezetése alatt, az bizonyos átalakuláson ment át.

Még csak azt kívánom megjegyezni, hogy a magyar statisztikának megfelelően, a zsidóságot nem mint fajt, hanem mint vallásfelekezetet állították oda. Az első itt járt amerikai delegátus kifogásolta az általam elkészített néprajzi térképet és azt mondván, hogy helytelen az, hogy a zsidóságot mint vallásfelekezetet és nem mint nemzetiséget tüntetjük fel. Én ebben az esetben a magyar statisztikának álláspontját kellett hogy elfoglaljam Amerikával szemben, saját egyéni meggyőződésemmel szemben. Amerika azonban ezt az álláspontot foglalta el. Akkor hivatalos közeg voltam. Ezt voltam bátor megjegyezni és ezt a paragrafust, minthogy túlkomplikáltnak tartom jelenlegi fogalmazásában, nem fogadom el.

Beszéd az 1925-1930. évi országgyűlés felsőházának 26., ill. 27. ülésén, 1928. március 13-án és 14-én. In Papp Antal (szerk): Gróf Teleki Pál országgyűlési beszédei. I. k., Budapest, é. n. [1942], Stúdium. 289-303. p.

[1] A kérdésről 1. még Ladányi Andor: A numerus clausus-törvény 1928. évi módosításáról című tanulmányát. Századok, 128 (1994) 6. sz. 1117-1148. p.

[2] Teleki miniszterelnök volt 1920-ban, az 1920. évi XXV. törvénycikk, az ún. numerus clausus törvény elfogadásakor, amely limitálta az egyetemekre és főiskolákra felvehető zsidó hallgatók arányát. 1928-ban a Bethlen-kormány ezt a törvényt kívánta enyhíteni.

[3] pótlék, pótszer

[4] Klebelsberg Kunó, a Bethlen-kormány kultuszminisztere

[5] következetességgel

[6] Wolff Károly jobboldali keresztényszocialista politikus, a budapesti jobboldal vezére, Telekivel együtt az Egyesült Keresztény Nemzeti Liga alapítója.

[7] Bezegh-Huszágh Miklós, az államrendőrség budapesti főkapitánya.

[8] Max Nordau (eredeti nevén Südfeld Miksa, 1849-1923): magyarországi születésű, német nyelven alkotó író, esszéista. Konventionelle Lügen der Kulturmenscheit című kultúrtörténeti munkája 1883-ban jelent meg. Magyarul 1913-ban jelem meg: Doktor S.: Konvencionális hazugságok modern kultúréletünkben. Bp., 1913.

[9] Graetz: a breslaui (ma Wróclaw) egyetem és rabbiképző professzora: A zsidók története.

[10] Simon Dubnow: A zsidó nép egyetemes története

[11] Baltazár Dezső: tiszántúli református püspök, felsőházi tag

[12] rövidfejű

[13] hosszúfejű, antropológiai alaptípus

[14] koponyatan

[15] beltenyésztés, beltenyészet

[16] Az emberi örökléstan és fajegészségügy vázlata

[17] Mazdaznanizmus: német alapítású álperzsa szekta, amely ebben az időszakban főként az Egyesült Allamokban működött

[18] Nesztoriánusok: Mária istenanyaságát tagadó korai keresztény szekta a Közel-Keleten

[19] Gnosztikusok: korai keresztény eretnekek, akik tanaikban a jó és a rossz párharcát és vallási miszticizmust hirdettek

[20] testtan

[21] André Siegfried: Az Amerikai Egyesült Allamok – Népesség, politika, gazdaság.

[22] tekintélyét

[23] L a kötet MAGYARORSZÁG VILÁGPOLITIKAI ÉS VILÁGGAZDASÁGI HELYZETE A MÚLTBAN ÉS A JELENBEN C. írását.

[24] Bezerédj István: földbirtokos, főispán, felsőházi tag

[25] mód, eljárás

[26] összekapcsolva

[27] részletkérdés

[28] Teleki a törvényjavaslat első szakaszához szólt hozzá

[29] Wolkenberg Alajos: teológus, egyetemi tanár, felsőházi tag

[30] Glückstahl Samu: ügyvéd, felsőházi tag