A zsidók nyomorúságos helyzetét senki sem fogja tagadni. Mindenütt, ahol jelentékenyebb számban élnek, többé-kevésbé üldözik őket. Az egyenjogúsításukat majdnem mindenütt hatályon kívül helyezték, ha a törvényben még létezik is. A középmagasságú állások a hadseregben, a köz és magánhivatalokban már elérhetetlenek rájuk nézve. A kereskedelmi forgalomból ki akarják őket szorítani: „Ne vásároljatok zsidóknál!”

A támadások a parlamentekben, gyűléseken, sajtóban, templomi szószékeken, az utcán, utazás közben, — bizonyos szállodákból való kizárás — de sőt a szórakozóhelyeken is napról napra szaporodnak. Az üldözések országok és társadalmi körök szerint különböző jellegűek. Oroszországban zsidófalvakat sarcolnak meg, Németországban alkalomadtán elverik a zsidókat, Ausztriában az antiszemiták az egész nyilvános életet terrorizálják, Algériában vándor-hecc-szónokok lépnek fel, Párisban az úgynevezett jobb társaság begombolódzik, a körök elzárkóznak a zsidók elől. Az árnyalatok számtalanok. Különben ne próbáljuk itt fájdalmasan felsorolni az összes zsidó panaszokat. Nem akarunk egyes sérelmeknél időzni, bármily fájdalmasak is azok.

Nincs szándékomban magunk iránt megilletődött hangulatot kelteni. Minden ilyen törekvés hiábavaló és méltatlan, Elég lesz a következő kérdéseket intézni a zsidókhoz: Igaz-e, hogy ott, ahol jelentékenyebb számban élünk, a zsidó ügyvédek, orvosok, mérnökök, tanítók és minden fajtájú alkalmazottaknak a helyzete mind elviselhetetlenebb lesz? Igaz-e, hogy egész zsidó középosztályunk erősen veszélyeztetve van? Igaz-e, hogy gazdagjaink ellen lángra lobbantják a köznép minden szenvedélyét? Igaz-e, hogy a mi szegényeink sokkal többet szenvednek, mint bármely proletariátus?

Azt hiszem, a nyomás mindenütt megvan. A gazdaságilag legmagasabban álló osztályoknál kényelmetlenséget okoz. A középső rétegeknél tompító szorongatottságot jelent. Az alsó osztályoknál a legtisztább kétségbeesés.

Tény az, hogy mindenütt ugyanaz a cél, és ez, abban a klasszikus berlini jelszóban foglalható össze: „Ki a zsidókkal!”

A zsidókérdést most a legszűkebb formájában állítom fel és kérdem: Ki kell-e már mennünk és hová?

Vagy maradhatunk-e még, és meddig?

Végezzünk előbb a maradás kérdésével. Számíthatunk-e jobb időkre, lehetünk-e türelemmel, Istenbe vetett hittel várva, hogy a föld fejedelmei és népei kegyesebb hangulattal lesznek irányunkban? Én azt mondom, hogy az áramlat változására nem számíthatunk. Miért? A fejedelmek, még ha szívükhöz ép oly közel állanánk is, mint a többi polgárok, nem tudnak, bennünket megvédeni. A zsidógyűlöletet csak fokoznák, ha a zsidókkal szemben túl sok jóakaratot tanúsítanának. És ezalatt a „túlsok” alatt kevesebbet kell érteni, mint amire minden egyszerű polgárnak vagy minden néptörzsnek igénye van.

A népek, amelyek között zsidók laknak, egyenként és összességükben, leplezetten vagy leplezetlenül mind antiszemiták.

Az egyszerű népnek nincs, és nem lehet történelmi érzéke. Nem tudja, hogy a középkor bűnei most az európai népekre hatnak vissza. Azok vagyunk, amikké a gettókban formáltak bennünket. A pénzüzletek terén kétségtelenül bizonyos felsőbbségre tettünk szert, mert a középkorban erre az üzletágra szorítottak berniünket. Most ugyanaz a jelenség ismétlődik, Megint a pénzüzletre szorítanak bennünket, — aminek most tőzsde a neve — mert minden más kereseti ágat elzárnak előlünk. Ha azonban a tőzsdén vagyunk, ez megint csak újabb forrása lesz megvetettségünknek. Közben fáradhatatlanul termeljük a közép-intelligenciát, amelynek nincs elhelyezkedési lehetősége, és emiatt ép oly társadalmi veszedelmet képez, mint a folyton gyarapodó vagyonok. A művelt és vagyontalan zsidók most mind a szocializmus karjaiba kerülnek. A szociális háborúnak ezért mindenesetre a mi hátunkon kellene lefolynia, mert úgy a kapitalista, mint a szocialista táborban a legexponáltabb pontokon mi állunk.