Forrás: Hitközségi Híradó Online

Polgári Konyha és tanoncotthon – 11. rész

A légkör az új munkahelyemen, meglepően barátságos volt. A személyzet úgy működöt, mint egy együttes, amely közösen vállalt egy elvégzendő munkát. A tagjai között valamilyen, természetesen kialakult szolidaritás, kölcsönös felelősség uralkodott. Mindenki tudatában volt a közös munka elvének és annak az elvégzését saját, egyéni felelősségének tekintette. Ha valakinél a rá eső munka többnek bizonyult, a többiek maguktól csatlakoztak hozzá, és a munkát együtt fejezték be.

Az első hetekben többször előfordult, hogy, munkám végeztével, elköszöntem a személyzet tagjaitól és hazamentem, ugyanis, én hetente kétszer, kora hajnalban kimentem a vásárcsarnokba bevásárolni. Ilyenkor a lelkiismeretem fellázadt, talán nem volt szép otthagyni a többieket a nagy rakás zöldséggel, amit a másnapi ebédhez kellet előkészíteniük. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem a főszakácsnőt, hogy segíthetnék-e valamiben. Ő nagyon meg volt hatva és ajánlotta, hogy, ha tudok burgonyát hámozni, vagy meg akarok tanulni, leülhetek Cipi mellé, akire még sok munka vár és felgyűrhetem az ingujjamat. Ez nem is hangzott rosszul. Cipi egy pirospozsgás, nevetőarcú, életvidám és, nem utolsó sorban, nagyon csinos teremtés volt. A vele való munka kellemes időtöltésnek ígérkezett. Készségesen vállaltam Raáb néni megbízását. Cipi a munkában nagyon ügyesnek és serénynek bizonyult. Jó humora volt és szeretett nevetni. A könnyű, humoros csevegés, fokozatosan, komolyabb, személyes síkra terelődött. Meséltünk egymásnak magunkról, családunkról, gyermekkorunkról és otthonunkról. Több ilyen közös, zöldség és miegymás pucolása, válogatása folyamán egy szép és egyre mélyülő barátság fejlődött ki közöttünk, amiből, lassanként, életem első, nagy szerelme bimbózott és virágzott ki. Ez az új, felemelő élmény betöltötte az életemet és új értelmet, tartalmat adott neki, a munkában és a szabad időnkben. Néha megengedtük magunknak egy jó színdarab, vagy film luxusát és részt vettünk az akkor működő „szabadegyetem előadásain. Ezt a nívós akadémikus intézményt (ha jól emlékszem) a hitközség tartotta fenn, azok számára, akik, zsidó voltuk miatt, nem tanulhattak az egyetemeken. Az előadók szintén az egyetemekről kizárt, zsidó tanárok voltak, az akadémiai kör javából. Mi ketten egy filozófia kurzuson vettünk rész. Az esti órákban együtt olvastuk az idevágó irodalmat. Ez a közös tanulás még szorosabbá fűzte a kapcsolatunkat.

Ifjúsági mozgalmunk a cserkészmozgalom mintájára volt megszervezve és a különböző korosztályok, többé-kevésbé, onnan kölcsönözték elnevezésüket. Sári, húgom, 1942 elején szintén megérkezett Budapestre és csatlakozott a mozgalom ottani „cserkész korosztályához (16-17 évesek). Ez a korosztály még egy idősebb, nevelő-oktató felügyeletével, vagy irányításával működött. Hamar megtalálta a helyét az új társaságban, amely, akkoriban új oktatót keresett. A csoport tagjai megkértek, hogy vállaljam ezt a felelős tisztséget. Mivel épen nem volt más mozgalmi feladatom, beleegyeztem. Nagy élmény volt ezekkel a fiatalokkal dolgozni. Mint az egykori bölcs mondta: „Sokat tanultam bölcs tanítóimtól, de legtöbbet a tanítványaimtól.
1942 nyarán Rózsi húgomnak sikerült átszökni a szlovák határon. Ő, az alapiskola befejezése után, Pozsonyban tanult fodrászatot és kozmetikát, azután egy jó állasban dolgozott, amíg nem kapott behívót a hatóságoktól, hogy jelentkezzék „határontúli munkára. Ez az ártatlan hangú okmány azonos volt deportálással, vagy még annál is rosszabb – az SS katonákat „szórakoztató női alakulattal.

Ezután eltűnt a bejelentett lakásából és, a mozgalom segítségével, sikerült átszöknie a határon, egy paraszt szekéren, szalma alá bujtatva. Ágy érkezett haza, Nagymegyerre. Ott, akkortájt, nem volt neki megfelelő fodrász szalon. Ő is csatlakozott Fridához és Sárihoz a budapesti albérleti szobában és rövidesen el is helyezkedett egy előkelő kozmetikai szalonban. Sári, akkor már, mint varrónő dolgozott egy jó varrodában.

Az élet a Konyhán szépen és harmonikusan folytatódott, amíg egy szép napon, magas rangú vendég látogatott a Konyhába, Zwackné asszony (a Zwack Unikum likőrgyár tulajdonosnője) aki az OMZSA vezetőségének a tagja volt és a Konyha az ő hatáskörébe tartozott. Hosszan tárgyalt Ráchellal, a diéta szakácsnővel. Ahogy utólag megtudtuk, felajánlotta neki egy óbudai tanoncotthon vezetését, mint „házanya. Ő volt, ugyanis, az összes ilyen otthonoknak is a referense. Ezeket az otthonokat is az OMZSA létesítette és tartotta fenn, hogy lehetővé tegye, minél több zsidó fiatalnak a megélhetését, emberséges körülmények között, amíg szakmát tanulnak. A szóban-forgó otthon egész személyzetét le akarta váltani, hogy megfelelő légkört teremtsen bennlakóinak. Csupán a pedagógiai vezető maradt meg. Ráchel feltétele az volt, hogy Cipi és én, kezdettől fogva, csatlakozzunk hozzá. A mecénásnő beleegyezett és mi hárman, pár napon belül kiköltöztünk a Zöldmáli úti mesés villába, a tanoncotthonba. Ráchel nem játszotta főnöknő szerepét, mindhárman nekiláttunk és az „elvarázsolt kastélyban néhány nap alatt ragyogó tisztaságot teremtettünk. Az otthon fiatal lakói nem találtak szavakat az ámulattól. A pókhálók eltűntek, a parkett padló, az ablakok és a hófehér csempés fürdőszobák felismerhetetlenül ragyogtak. Az örömük és lelkesedésük az első győzelmünk volt bizalmuk irántunk való felkeltésében. Néhány nap elég volt, hogy meggyőződjenek jóindulatunkról és őszinte segítő szándékunkról. Javítani szerettünk volna nehéz életkörülményeiken. Azután kezdtek mesélni az előző személyzet viselkedéséről. Azok naphosszat kártyáztak, gorombák és trágárok voltak, rendszeresen dézsmálták otthonról kapott, szerény csomagjaik tartalmát. „Már nem is hittük, hogy ez így is lehet, mondták a beszédesebbek. Ráchel, főleg a fiatalabbaknál, a távoli faluban, vagy mezővárosban hagyott anya szerepét töltötte be, míg Cipi és én – az idősebb testvérekét. Ezt a „családi idillt persze kiegészítette, és betetézte az „apa, a pedagógiai vezető, Hornstein Smuél (röviden Hori) egy rabbiképzőt végzett, szép szál, fiatal, magas műveltségű férfi, aki szigorúan tartotta a rendet és fegyelmet, de nagy, kék szemeiből végtelen jóság és szeretet sugárzott.
Ez volt a Zöldmáli úti tanoncotthon bennlakóinak a második otthona és második családja.

Weisz Jehosua
Givatayim, Izrael

Comments are closed.