Forrás: NOL

(Átnyúló ügyek) Richard Nixon volt az első amerikai politikus, akit a “televíziós vitaműsor” frissen teremtett műfajából ismertünk meg. Volt neki egy vitája Moszkvában, Hruscsovval, az amerikai kereskedelmi kiállítás konyhafelszerelés-szekciójában (1959), majd egy évre rá odahaza, elnökjelölt-riválisával, John F. Kennedyvel.

1968. november 17. Andrej Gromiko, szovjet külügyminiszter (középen) és Péter János külügyminiszter magyarországi vadászaton

Mti – Vigovszki Ferenc

Mint a politikához jól és alaposan értő ember – nyolc éven, azaz két cikluson át Eisenhower alelnöke -, továbbá mint híresen jó debattőr, egyik vitából sem jött ki rosszul, de mindkét esetben volt egy-két erős hendikepje. Hruscsovnak arra a közlésére ugyanis, hogy a Szovjetunió rakétatechnikában megelőzte az Egyesült Államokat, igenlő válaszon kívül alig volt mit mondania; s amikor aztán Kennedy ugyanezt az érvet az Eisenhower/Nixon páros, azaz az egész republikánus kurzus ellen fordította, akkor sem. Hátrány volt számára kevéssé rokonszenves külseje és a tévékameráktól való idegenkedése, az innen táplálkozó kontraszt a jóképű, nagyon “összeszedett” Kennedyvel; és majdnem annyira a semmibe hullottak szavai az ő “tapasztaltságáról” a rivális “éretlenségével” szemben, mint majd fél évszázaddal később McCain hasonló szellemben, Obamára kilőtt verbális nyilai. Végül, ha hajszállal is, de az 196o-as választásokat a demokrata Kennedy nyerte, és Nixon a rákövetkező hét évre gyakorlatilag a politikai ismeretlenségbe hullott vissza. De a republikánus törzsszavazók megőrizték az emlékét, s amikor erre megint esély adódott, a párt – 1968-ban – őt állította elnökjelöltjének.

(Elnökválasztás Amerikában) De hogy kivel szemben, az jó sokáig nem volt világos. Ebben az évben – mint e sorozat korábbi darabjaiból kiderülhetett – a vietnami háború ellen tiltakozó diák- és nem csak diákmozgalmak, az újbaloldali, hippi és “alternatív” csoportok, a Fekete Hatalom megmozdulásai, a King tiszteletes meggyilkolását követő fekete lázongások valósággal szétszedték az országot. Lévén Amerikának ekkor – Lyndon Johnson személyében – demokrata elnöke, a turbulens és sokszor anarchikus, véres események alapjában a hatalmát megtartani kívánó Demokrata Párt belviszonyaira nyomták rá a bélyegüket. Eleinte úgy tűnt, hogy ha a hivatalban levő elnök újra akarja jelöltetni magát, simán befut. S mivel Johnson indult az előválasztásokon, még politikájának legerősebb bírálója, az igen nagy támogatottsággal rendelkező Robert Kennedy szenátor (a néhai JFK öccse, volt igazságügy-miniszter) sem vállalta a kihívó szerepét. Erre csak a vietnami háború legesküdtebb ellenfele, az ultraliberális Eugene McCarthy szenátor vállalkozott. (A kérdéses időben félmillió amerikai katona állomásozott már Vietnamban, és havi átlagban ezrek estek el.) De a Johnson-McCarthy párharc nem sokáig tartott; 1968 márciusában minden megváltozott. Kennedy beszállt a versenybe, s nem sokkal ezután a valóban beteg és a majdnem biztos választási vereségtől tartó Johnson bejelentette: (a párizsi tapogatozó béketárgyalások előjátékaként) részlegesen felfüggeszti Észak-Vietnam bombázását, egyszersmind eláll önmaga újrajelöltetésétől.

Johnson hirtelen kiválása után a demokraták négyfelé mentek. A status quóhoz ragaszkodó pártboncok, szakszervezeti “félistenek” a ringbe szálló alelnököt, Hubert Humphreyt támogatták. A fehér felső középosztály, az értelmiség, a fiatalság jellegzetesen McCarthyt. Más háborúellenes csoportok, s aztán – főként – a kisebbségek: feketék, zsidók, szlávok, spanyol ajkúak Robert Kennedyt. Végül, a (faji kérdésekben) hagyományosan konzervatív déli demokraták, a farmerek és a középnyugati fizikai dolgozók részben az alelnök mellé álltak, részben átpártoltak a hírhedt, a faji elkülönítés mellett folyamatosan kampányoló George C. Wallace, volt alabamai kormányzóhoz, aki az “Amerikai Függetlenségi Párt” jelöltjeként ugyancsak megcélozta az elnökséget. Pontosabban szólva nem is azt, hanem úgy kalkulált, hogy a végén annyi szavazatot vesz el a republikánus és a demokrata elnökjelölttől is, hogy az elektori kollégium ne legyen képes elnököt választani. (Ez végül is nem sikerült neki, de nem volt tőle nagyon messze.)

HIRDETÉS

Változó kimenetelű előválasztások után, a McCarthyval szemben kivívott “nagy kaliforniai győzelem” másnapján Robert Kennedyt egy gyilkos merénylő megölte, amivel a verseny két részvevőre apadt: a jelölések tárgyában nagy előnnyel vezető Humphreyra és McCarthyra. A botrányos, rendőri erőszakkal teli chicagói demokrata konvención aztán a delegátusok igen nagy többséggel választották a párt elnökjelöltjévé Humphreyt. Vele szemben McCarthynak már csak azért sem volt esélye, mert a “kennedysták” beálltak egy új “versenyző”, a dél-dakotai McGovern szenátor mögé.

A túloldalon korántsem volt ilyen heves küzdelem. Nixonnak két komoly kihívója volt, Rockefeller New York-i és Reagan kaliforniai kormányzó. Egy liberális és egy (nagyon) konzervatív. Ám e kettőnek csak akkor lett volna némi esélye az előválasztásokon sorozatosan győztes Nixonnal szemben, ha egyesítik erejüket, azaz az egyik pártfogásába veszi a másik elnökjelöltségét. Minthogy azonban ez nem történt meg, a Republikánus Párt elnökjelöltje (nyolc év után) ismét Richard Nixon lett.

Amikor a két jelölt – Humphrey, illetve Nixon – a “célegyenesbe” fordult, a demokrata jelölt óriási ajándékot kapott főnökétől, Johnson elnöktől, pontosan azt, amire Amerika vágyott. Egy bejelentést a (vietnami) bombatámadások teljes beszüntetéséről s a Párizsban folyó amerikai-észak-vietnami előzetes béketárgyalások négyoldalúvá való kiszélesítéséről. (Négy év múlva majd ebben a keretben jön létre a végleges béke.) Johnson azt a benyomást keltette, mintha a háború vége karnyújtásnyira volna, s ezzel az ő háborús (eszkalációs) politikájától egyre inkább elhatárolódó Humphrey alelnök pozícióját erősítette meg. Részben ennek tudható be, hogy a november 4-i elnökválasztáson az összes leadott szavaztot tekintve Nixon csak hajszállal, o,7 százalékkal tudta megelőzni demokrata riválisát. (Igaz, az elektori szavazatokra nézve – megszerezvén például Kaliforniát – nagy fölénnyel nyert.) A másik ok Nixon vezető kampánytémájában, “a törvényesség és a rend helyreállításában” keresendő. Lényegében megismétlődött a francia szindróma. 1967/1968 “mozgalmai” a választók nagyobbik felében fölkeltették a megnyugvás iránti erős vágyat. Ezért nyert 1968 júniusában Franciaországban De Gaulle, majd novemberben az Egyesült Államokban Nixon.

(Lengyel tájkép) A szégyenletes nacionalista-antiszemita kampány 1968 nyarára már csak azért is kifulladt Varsóban, mert fenyegetően sok, potenciálisan szovjetellenes felhang keveredett bele. A pártpropagandából lassan kiveszett a “cionista veszély” ismételgetése, helyébe a “revizionista veszély” lépett, amely amannál sokkal inkább illett a változó idők szelleméhez. Mint tudnivaló, Brezsnyevék szemében 1968 júliusában szinte az egész csehszlovák párt- és állami vezetés revizionistának – a könnyebb érthetőség kedvéért: jobboldali elhajlónak s ebben a minőségében az “ellenforradalom” szálláscsinálójának – minősült. Nacionalista csak később, a bevonulás után lesz, amikor is Dubcekék körül aféle (Kádár által utóbb precízen észrevételezett) “nagyimrés” nemzeti egység alakul ki.

Amíg az “anticionizmus” örve alatt le lehetett csapni mindenféle lázongó egyetemistára, reformerre és liberális elhajlóra – főként azokra, akik számon kérték Gomulkán, a lengyel párt vezetőjén az 1956-ban elindított reformok teljes megrekedését – a lengyel kampány jól jött a szovjet vezetésnek; Moczar tábornok, belügyminiszter a kampány fő szervezője nem kevés biztatást kapott Moszkvából. Ám “munka végeztével” előtűnt a kétélű fegyver rosszabbik éle is. A júliusi KB-ülésen Jedrychowski, PB-tag, Gomulka egyik legrégibb embere már úgy fogalmazott, hogy “a nacionalizmusnak Lengyelországban lehetnek eleinte ilyen vagy olyan (értsd: pozitívak is – AE) vonásai, de a végén csak előbújnak szovjetellenes karmai”.

Moravszki János, kilenc gyermekes volt téglagyári munkás, 1782968 forintot nyert a lottón

MTI – Elekes Emil A csehszlovákiai beavatkozás voltaképp “betett” a hatalomvágyó Moczarnak. Belügyminiszteri tisztét még júliusban fel kellett adnia, jó szovjet módszerrel “felfelé buktatták”, KB-titkár lett, de a novemberi pártkongresszuson még véletlenül se választották be a Politikai Bizottságba. Már csak azért sem lett több, mint póttag, mert emberei röplapok tömegével biztatták a kongresszus delegátusait, hogy ne szavazzák be a Központi Bizottságba Gomulka leghívebb embereit (Spychalski államfőt, Cyrankiewicz miniszterelnököt, Jedrychowskit), meg a zsidó származásúnak ismert vezető pártkádereket. Gomulka helyzete – noha egy jó éve erősen ingatagnak látszott – hirtelen megerősödött. Ebben prímszerepet vitt Leonyid Brezsnyev, aki rögtön a kongresszus legelején felszólalt, s nyilván meghálálva a csehszlovák ügyekben tanúsított lengyel magatartást, a politikait is, a katonait is – igen meleg szavakkal méltatta a lengyel első titkárt. Őutána már nem lehetett Gomulkáról más modorban szólni. A szovjetek – szemben mindazzal a bizonytalansággal, ami Csehszlovákiában körülvette őket – 1968 késő őszén stabilitást akartak a táborban, nem pedig felfordulást, amit egy vezetőváltás óhatatlanul is magával hozott volna.

(Polanski, Zeffirelli) A lengyel új hullám nagy és számkivetett alakja, Roman Polanski 1968-ban vált végleg – bár nem végérvényesen – amerikai filmrendezővé. A Kés a vízben (1962) hazai kiátkozása és nemzetközi sikere (jelölés a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjra) után Angliában csinált jó-rossz filmeket, majd hat évvel később elkészítette első hollywoodi filmjét, a Rosemary gyermekét. Mindmáig ezt tartják számon a klasszikus okkultista rémfilmek, mint például az Ördögűző és az Ómen előfutáraként. Az Ira Levin sikerkönyvén nyugvó sztori a New York-i Manhattan szívében játszódik, ahol is egy sátánista szekta hatalmába keríti, és a sátánnal teherbe ejteti a mézeshetein épp, hogy túljutott fiatalasszonyt, Rosemaryt (Mia Farrow), ki aztán a film utolsó jelenetében ringatja és babusgatja már a sárga szemű, kis ördögszarvacskákkal világra jött ördögfiókát – önnön gyermekét. A film trükkje az, hogy Polanski 12o percen át hagyja vergődni a nézőt azzal a kérdéssel, hogy vajon az, amit lát, valóban természetfölötti erők játéka vagy csak egy fiatalasszony paranoiás hallucinációja? P.s. A sors hihetetlen és kegyetlen iróniája gyanánt egy évvel később Polanski terhes feleségét, Sharon Tate színésznőt egy sátánista szekta (a Manson család) megkínozta és meggyilkolta kettejük kaliforniai otthonában, a rendező távollétében.

Egészen másfajta filmi úttöréssel kísérletezett az olasz Franco (pár éve már Sir Franco) Zeffirelli. Hazardírozó módon – és angol nyelven – készítette el a Rómeó és Júlia legfrissebb változatát Laurence Olivierrel, mint narrátorral. Amit (mármint a narrátorságot) azért hangsúlyoznék, mert az angol filmművészet olyan nagyjait, mint Leslie Howard, Laurence Harvey vagy Norma Shearer a megelőző három évtizedben már beöltöztették Rómeó, illetve Júlia szerepeibe, csakhogy ezek akkor már érett színészek, afféle kipróbált szerelmesek voltak. Ehhez képest Zeffirelli a két klasszikus szerepet teljesen ismeretlen, tizenéves színészekre osztotta: a lebilincselően szép, 16 éves Olivia Husseyra és a nálánál egy évvel idősebb Leonard Whitingra. Azzal a nem is titkolt szándékkal, hogy hű legyen Shakespeare-hez – az eredeti darabban Júlia alig több, mint 14 éves – és filmjével két, nagyon fiatal szerelmes áradó szenvedélyét ünnepelje. Zeffirrelli a 6o-as évek ellenkultúrájában (“68!) felnőtt közönségre apellált elsősorban; az meg fiatal, tiszta hitű lázadókat, a romlott felnőtt társadalom uralkodó elitjének ellenségeit, egyszersmind áldozatait kívánta látni a két veronai szerelmesben. Amit várt, meg is kapta. A film – köszönhetően Nino Rota slágerbetétdalának is – a legnagyobb kasszasiker lett, amit Shakespeare-adaptáció valaha is produkált, operatőre, Pasqualino de Santis pedig Oscar-díjat kapott. Zeffirelli, miként Polanski is: csak jelölést. P. S. A “nagy sikerre való tekintettel” harminc év múltán megint csináltak egy “ifjúsági” Rómeó és Júliát – ebben Leonardo di Caprio tündökölt már.

(Magyar színház) Azzal, hogy az anyagi érdekeltséget tette hívószóvá, a gazdasági reform lovat adott mindama magyar színházak alá, amelyek – az új mechanizmustól függetlenül is – egy ideje késztetést éreztek arra, hogy könnyebb fajsúlyú közönség- (siker-) darabokat játsszanak. 1968 második felében rendelet jelent meg arról, hogy mindaz a bevétel, amely az állami támogatáson túl a színházakhoz a jegyeladásokból befolyik, náluk is marad (értsd: nem adóznak), viszont azok a műhelyek, amelyek “értékes” darabokat játszanak, külön juttatásban részesülnek, azok meg, amelyek “szórakoztató jellegűeket”, külön járulékot fizetnek. A rendelet nyilvánvalóvá tette, hogy sok értékes darab üres házak előtt fut, miközben a kevésbé értékesek teli házak előtt, s ráadásul gazdagítják is a házigazdákat. Megint előkerült az “üres színház – tele színház” téma. Komlós János, ki ekkor a Népszabadság kulturális rovatát igazgatta, a lapban afölött merengett hosszasan, hogy a munkásosztály, úgy is, mint a társadalom vezető ereje, vajon miért nem jár színházba? Önnön kérdésére Komlós nagyon találó és életszerű válaszokat adott – olyat például, hogy műszak után bevillamosozni a panelből a Terézvárosba, aztán vissza a külvárosba, nagyon macerás dolog, mindenesetre macerásabb, mint a tévé előtt elaludni. A szerző a végén kénytelen volt oda kilyukadni, hogy nagyon nagy munkástömegek élnek nagyon alacsony kulturális színvonalon. De kimondta azt is, hogy ha a munkás a lakás, a bútor után tévét vesz, nem színházjegyet, akkor vigye az ördög, kapja meg a tévétől és a tévében azt, ami megilleti. – Ekkortájt alig tízéves volt a tévézés Magyarországon, de a háztartások 4o százalékában már ott virított a készülék. És az emberek papucsban, köntösben, sör mellett megnézték a színházi közvetítéseket is. Azt nézték, ami volt; egy csatorna lévén nem akadt miből válogatni. Tehát akár el is büszkélkedhettünk azzal, hogy színházat Magyarországon soha akkora tömegben nem néztek emberek, mint akkortájt a tévében. P. S. Komlós külvárosba álmodott színházai, akárcsak az új Nemzeti vagy az új tévészékház, soha nem épültek meg. Anyagi okokból.

1968

Comments are closed.