Forrás: NOL

Először 1986-ban tudósítottam labdarúgó-világbajnokságról, és leginkább azon tűnődtem el Mexikóban (mármint az irapuatói 0-6-on túl), hogy van-e másvalami a futballon kívül, amiért húszezer dán megjelenik Queretaróban? Gyanítom, az észak-európai vándorok a vb-helyszínek kijelöléséig még csak nem is hallottak e városról, amelyet – mondjuk – nyolcvanezren is felkerestek volna, amennyiben kapnak annyi jegyet. (Ily sokat már csak azért sem kaphattak, mert a Corregidora stadionba negyvenezren férnek be.)

Liverpool, 2005: a városháza előtti tér a BL-győzelem után

Reuters – Martin Rickett

Hat évvel később már azon sem csodálkoztam, hogy az Európa-bajnoki címet elhódító dán csapatot hazarepítő géphez vadászrepülők csatlakoztak az ország légterében; efféle fogadtatás, ugyebár, csak állam- és kormányfőknek – s azok közül sem mindegyiknek – jár ki. Meg a labdarúgó-válogatottaknak. És nem csupán a “hűvös” Skandináviában.

Merthogy itt egyáltalán nem Dániáról: a futball hatalmáról van szó.

Szokás a labdarúgást népszórakoztatásnak, a legkedveltebb sportágnak, az üzleti világ részének tekinteni. Mindegyik fedi a valóságot. De egyik sem fejezi ki igazán, miféle hatással van a futball a világra. Gondoljuk meg: létezik-e még olyasmi, ami több milliárd embert képes megmozgatni egyszerre? (A háborúkat hagyjuk… De mennyire!) Márpedig ma már nem csupán a vb, hanem az Eb és a BL-sorozat is világméretű esemény, a meccseket egyszerre nézik valamennyi kontinensen, a főszereplők hovatovább “családtagok” mindenfelé. Ez az irdatlan térhódítás a televíziózás és a biznisz fejlődésének is köszönhető, ám korántsem abból fakad. Az eredeti ok az a szenvedély, amely egyedülálló módon söpört végig a Föld kerekén.

HIRDETÉS

Hogy miért éppen a futball lett az, ami, csak kapiskálhatom, konkrét és megfellebbezhetetlen választ nem adhatok. A tény azonban vitathatatlan: ez nem egyszerűen “a játékok játéka”, hiszen messze túlnőtt a sporton, szinte mindenütt a nemzeti érzéshez, kultúrához, sőt egyenesen az országok történelméhez tartozónak tekintik. (Korántsem csak a szurkolók, többek között a társadalomtudományokkal foglalkozó professzorok is.) Van erre ok bőven, és a legkevésbé sem csak napjaink labdarúgását körüljárva.

Uruguayt például a futball helyezte glóbuszunk térképére. Ez a kis dél-amerikai állam minden követ megmozgatott – sőt már-már erején felüli áldozatokat hozott – azért, hogy megrendezhesse az első vb-t. Vezetői meggyőződéssel vallották: az ország semmi mással nem tudná oly világra szólóan megünnepelni a függetlenség kivívásának századik évfordulóját, mint a labdarúgás legnagyobb találkozójával (és persze hazai diadallal). Az 1930-as eseményre százezres stadiont építettek Montevideóban, fedezték a részvevők utazási és szállásköltségét, sőt a “tanítómester” angoloknak tízezer fontot ajánlottak fel külön – micsoda balhé lett belőle! -, hogy szerepeljenek a tornán. A britek így sem mentek el, ahogyan Európa további nagy csapatai is távolmaradtak, mivel hallani sem akartak arról, hogy két hónapra elengedjék legjobb játékosaikat. (A hajóúttal együtt ennyi időbe telt volna az utazás.)

Merthogy már akkor is a profizmus uralkodott, de erről kicsit később.

Az uruguayi történetet hadd folytassam azzal, hogy az MLSZ 1901-ben alakult meg, és egy évtizeddel később már egyaránt harmincezer nézőt befogadó stadion épült az Üllői úton meg a Hungária körúton. Ekkora volt az igény… Az angolokkal azért nem hozakodom elő, mert az ottani szövetség már a XIX. század közepén megalakult; ettől még érdekes, hogy 1913-ban 120 ezer néző látta az Aston Villa-Sunderland FA Kupa-döntőt a Crystal Palace pályáján, tíz esztendővel később pedig, a Wembley felépítése után 200 ezren lepték el a futball londoni “templomát”, miközben a kapacitás “csak” 126 ezer volt. (A salakpályára is beengedték a tömeget a Bolton-West Ham kupadöntőre, de hatvanezren így is a kapukon kívül rekedtek.) Még 1923-nál maradva, de Angliától elszakadva érdemes megemlíteni: az osztrák-olasz mérkőzést 85 ezer néző előtt rendezték a Hohe Warte stadionban, Bécsben, ahol az első osztrák-magyart mindössze ötszáz drukker jelenlétében tartották a Práter-pályán.

A futball úgy járta át a világot, akár a hurrikán…

Jelentősége pedig már hosszú dekádokkal ezelőtt is felmérhetetlen volt. A Duce ugyanúgy fasiszta rezsimje kirakatába állította a labdarúgást, ahogyan Videla tábornok az argentínai világbajnokságtól remélte 1978-ban juntája szalonképessé tételét. Magyarországon 1938-ban hasonlóképpen tízezrek tüntettek a vb-döntő elvesztése miatt, akár 1954-ben (sőt az utóbbi megmozdulásokat nem egy történetíró 1956 előzményének tartja). Az az “54-es döntő – megint csak nem pusztán a szurkolók, hanem a historikusok szemében – visszaadta Németország nyugati felének legitimitását, míg Chilét hiába sújtotta földrengés és szökőár az 1962-es vb előtt, az ország még ilyen körülmények között sem mondott le a rendezésről. Szállóigévé vált az akkori chilei jelmondat: “Semmink sincs, ezért kell nekünk a világbajnokság.” Nem mondom, hogy a vb-től mindenük lett, de hogy így érezték, azt merem állítani… Sorolhatnám a példákat (ha már Mussolini szóba került, ideírom még azt is, hogy 1938-ban, a hitleri Berlinben az angol játékosok náci karlendítéssel “üdvözölték” a közönséget a németek elleni találkozó előtt, s bár ez – enyhén szólva – nem válik a futball díszére, jelzi, mennyire túlmutat önmagán a labdarúgás), de nincs mit bizonygatni: a labdarúgás hallatlan hatalmát a világ folyása igazolja.

Nem mostantól: régóta.

Gazdaságilag is.

Csak addig mosolyognak ezen, míg elő nem hozom: már több mint fél évszázaddal ezelőtt is a pénzügyi lehetőségek játszottak prímszerepet az európai klubfutballban. A maihoz hasonló áttörést a Milan indította el a legendás svéd trió, a Gren, Nordahl, Liedholm hármas szerződtetésével az 1940-es évek végén (!), hogy aztán az “50-es, “60-as esztendőkben leigazolja az egyaránt világbajnok Schiaffinót Uruguayból, továbbá Altafinit és Dino Sanit Brazíliából. Az előbbi kettőt honosították, csakúgy, mint a “20-as, “30-as évek Itáliájának dél-amerikai játékosait, akikről egyszeriben kiderítették, hogy olasz származásúak. (Így tettek az 1962-es vb előtt is jó néhány argentinnal, sőt a világbajnokságra szinte a teljes csatársorától megfosztották a “gauchók” nemzeti együttesét.) A légiósok szerződtetését, illetve a honosítást illetően a Milan méltó partnerévé vált a Barcelona és a Real Madrid: a katalán klub “spanyollá” avatta Kubala Lászlót, a paraguayi Martinezt, továbbá magához csábította Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt meg a brazil Evaristót, míg a királyi gárda külföldi sztárjai közül spanyol állampolgárságot kapott Puskás Ferenc, az argentin Di Stefano és Rial, az uruguayi Santamaria, és ott volt még a francia Kopa, a brazil Didi, a svéd Simonsson, továbbá az argentin Dominguez. Ezek a sztárcsapatok alapozták meg azt, hogy a BEK-ben és a BL-ben 33:20, az UEFA Kupában pedig 31:19 az öszszesített győzelmi arány az olasz, spanyol, angol klubok javára valamennyi többi ország képviselőivel szemben. (De angol együttes csak 1968-ban nyerte el először a bajnokok trófeáját.)

A zászlóvivő a BEK-et szériában ötször elhódító Real Madrid volt, ennél is fontosabb azonban, hogy a dominanciát a maihoz hasonló – napjainkban úgy mondanák: “multinacionális” – szisztéma határozta meg. A királyi gárda fellépésenként harminc-ötvenezer dollárért játszott úgynevezett hírverő meccseket – ugyanúgy, mint a Pelé fémjelezte Santos -, csillagait kész vagyonokért verbuválta és fizette, miközben már Angliában is előkerült a nagy pénz: a skót Dennis Law 100 ezer fontért ment a Manchester Citytől Torinóba, hogy aztán a United 110 ezerért vigye vissza Manchesterbe. Nem mellesleg: már a két világháború között jól kerestek a futballisták, Magyarországon például 300-400 pengőért “pengettek” a legkiválóbb játékosok, és akkoriban – ahogyan slágerszövegbe foglalták – “havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccelt”… Már a húszas-harmincas években labdarúgók sora szerződött – korántsem két fillérért – külföldre. Csak ízelítőül: Plattkó és Berkessy Barcelonába, Schaffer Németország több neves klubjába (Nürnberg, Hamburg, Bayern München), Eisenhoffer és Kohut Marseille-be. A “szomszédok” ismert klubját, a Viennát pedig a Rotschild bankház támogatta; gondolhatják, hogy nem néhány schillinggel…

De akkoriban az eredmény és a közösségi érzés, a hovatartozás volt a legfontosabb, így akármilyen előzményei vannak az üzleti alapú futballnak, jókora választóvonalat húzott a korábbi és a modern kori labdarúgás között, hogy az utóbbiban az első számú szempont profitot termelni. Noha a klubok mítosza tovább él – Luiz Felipe Scolari, a Chelsea brazil edzője például kijelentette, hogy “ötven évnek kell eltelnie, amíg a Chelsea olyan lesz, mint a Liverpool és a Manchester United” -, már az imázs is dollárosítva van: az MU eszmei értéke speciel 1,8 milliárdra rúg (a mértékadó Forbes magazin szerint). A verseny pedig mindinkább megszűnik, pontosabban a legtehetősebbekre korlátozódik. Az európai futballpiacon mozgó évi 13,6 milliárd euró 53 százaléka ugyanis Anglia, Olaszország, Spanyolország, Németország és Franciaország első osztályában forog, és további 15 százalék jut az öt topliga második vonalára! A vetélkedés abban az értelemben is szűkül, hogy az 1990-es évek elején – amerikai mintára – létrehozott angol Premier Liga csapatai szinte kartellbe szerveződnek, közös gazdasági szabályozást hoztak létre, melynek lényeges eleme a jövedelemmegosztás. A Bajnokok Ligája hasonló alapon működik, bár abban még nem sikerült megfelelni az alapvetésnek – legalábbis a harminckettes táblán nem -, hogy a legjobban az a sportvállalkozás jövedelmez, amelynek meccseire a legnehezebb tippelni.

A biznisz azonban nemcsak az új gazdasági formától vált gigantikussá, hanem a televíziózás – végső soron magához a modellhez tartozó – kiteljesítésétől is. Részint attól a felismeréstől, hogy a futballközvetítések nem a futballközvetítésekkel, hanem más műsorokkal versengenek. Azaz show-ra van szükség, a meccset kísérő stúdióbeszélgetésekkel, a stadionokban megannyi kamerával, hogy mindenki, bármely pillanatban premier plánban legyen látható. Kiderült: a mérkőzés és annak tévés sugárzása üzleti szempontból két különböző termék, amely megfelelő színvonal esetén nemhogy gyengítené, de erősíti a másik eladhatóságát. Olyan ez, mint a televízió megjelenése a mozik fénykorában: mindenki attól tartott, hogy a tv elterjedésével fölöslegessé válnak a filmszínházak. Nem így történt, csak át kellett alakítani őket technikailag tökéletes – és (tetszik vagy sem) pattogatott kukoricás, coca-colás – plázatermekre.

Jellemző: az előző évadban 30 millió helyszíni nézője volt Anglia első négy osztályának, s ilyesmi legutóbb negyven esztendeje, 1967/68-ban fordult elő. A Premier Liga pedig évről évre rekordot dönt: a jelenlegi csúcs a 36 144-es átlag. Pedig e tekintetben nehéz haladni, hiszen ez a szám az előző évtizedben egyszer sem kezdődött 2-essel, azaz minden bajnoki idényben 30 000 fölött volt. Azzal együtt is, hogy a jegyek méregdrágák (a Derby County mecscseire például kétszer annyiba kerültek a belépők 2007-ben, mint a Barcelona mérkőzéseire!), s hogy szombatonként-vasárnaponként déltől éjfélig lehet meccset nézni a képernyőn. Ám a legújabb kori sport-televíziózás nem csupán azoknak szól, akik évtizedek óta fejből fújják a csapat-összeállításokat: ha így lenne, akkor a nők túlnyomó többsége és a gyerekek jó része kimaradna ebből. Feléjük is fordultak hát, felidézve (egyebek közt) azt: noha a műkorcsolyához a bennfenteseken kívül senki nem ért, a hatvanas évek elején mégis roppant népszerűek voltak a sportág nagyobb versenyei a csillogó ruhákkal, a díszítésekkel, a nem a szabályokat, hanem a korcsolyázás környezetét érintő kommentárokkal. A nézettség tehát nem feltétlenül csak futball-, hanem eladási technika kérdése is, ráadásul a piac még tovább bővíthető, hiszen az európai labdarúgás a tévén keresztül mindinkább beveszi Ázsiát, Észak-Amerikát és Afrikát is. A jogdíjak tekintetében pedig a határ a csillagos ég: a Premier Liga három évre csaknem kétmilliárd fontos televíziós bevétellel kalkulálhat.

A labdarúgással ma már csak a nyári olimpia konkurál, még az Eb döntőjének (Spanyolország-Németország) nézettsége is magasan felülmúlta Amerika slágereseményéét, a Super Bowlét. De mindez korántsem a show- és businessmanek, a média- és marketingcézárok, a nagyobbnál nagyobb vagyonú klubtulajdonosok megjelenéséből származik. Hanem magából a futballból, amely épp azért lett a kiválasztott, mert bolondjává vált a világ. Annál nagyobb kín, hogy a hajdani hódításban kitüntetett szerepet játszó Magyarország a jelenkor valódi labdarúgásából immár védhetetlenül kiszorult. Nekünk belátható ideig még az marad, hogy ilyesmiket idézünk fel: ötven éve 220 ezer nézőt vonzott a két Real Madrid-Vasas meccs a BEK elődöntőjében.

Futballnagyhatalomból kisemmizettek lettünk.

Miközben – másokkal együtt – tudjuk: a futball milyen nagy hatalom.

Comments are closed.