Forrás: Mazsihisz

Az Anschluss után az antiszemita magyar politikusok az antiszemita német politikusok kedvében (és széles magyar tömegek kedvében) is akartak járni és a Képviselőház elé terjesztették a “társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szóló törvényjavaslatot.

Forrás: Hetek Online

2008. július 2. / Tudósklub | Karsai László

Önálló magyar lépésről volt szó, 1938-ig a Harmadik Birodalom a zsidókérdésben nem próbált meg nyomást gyakorolni Magyarországra.

Az antiszemita Teleki Pál első miniszterelnöksége idején az első világháború utáni Európában elsőként (1920 szeptemberében) Magyarországon hoztak “zsidótörvényt”. A numerus clausus-törvény népfajnak minősítette a zsidó vallású magyar állampolgárokat és országos arányszámuknak megfelelően a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók hat százalékában maximálta számukat. Bethlen István miniszterelnöksége idején, 1928-ban e törvény antiszemita passzusát eltörölték, bár e lépés ellen Teleki Pál a Felsőházban virtigli antiszemita beszédben tiltakozott. 1938-ig viszont, még a lelkes fajvédő, Gömbös Gyula miniszterelnöksége (1932-1936) idején sem hoztak Magyarországon új, diszkriminatív törvényt. Ausztria Németországhoz csatolása, az Anschluss (1938. március 12-13.) után a Harmadik Birodalom közvetlen szomszédunk lett.

Darányi Kálmán 1938. március 5-én Győrött hirdette meg fegyverkezési és gazdaságélénkítő programját és beszédében miniszterelnökként immáron másodszor azt is megemlítette, hogy Magyarországon van zsidókérdés és azt tervszerűen, törvényes úton rendezni kell. Vitéz Balogh Gábor május 5-én, mint a törvényjavaslat előadója idézte a képviselők emlékezetébe, hogy a miniszterelnök már 1937. április 18-án Szegeden leszögezte: “A zsidókérdésről nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy nincs, amikor mindenki tudja, hogy van.” Darányi és a kormány érvelése meglehetősen egyszerű volt: túl sok zsidó él Magyarországon és a gazdasági és társadalmi életben túlzott befolyásra tettek szert. A “keresztény társadalmat” tehát az őt megillető helyzetbe kell hozni, és ezzel a zsidóságnak az érdekeit is szolgálni fogják, mert a törvényjavaslat, akarta magával is elhitetni a kormány, “lényegesen enyhíteni alkalmas az antiszemitizmust és ezzel a szélsőséges, türelmetlen mozgalmak terjedését.” Vitéz Balogh Gábor ugyanakkor a törvényjavaslatot a magyarság “ösztönös fajvédelmi megmozdulásának” nevezte. Széles történelmi perspektívából áttekintve a magyarországi és egyetemes zsidókérdés alakulását, felidézte, hogy a numerus clausus-törvény vitájában az akkori közoktatásügyi miniszter, Haller István olyan “lángelmékre” és “tekintélyekre” hivatkozva “igazolta”, hogy a zsidóság faj, különálló nemzetiség, mint Tacitus, Seneca, Diodorus, Schiller, Kant, Goethe, Wagner, Liszt, Voltaire, Mária Terézia, Széchenyi és Mohamed.

A törvényjavaslat képviselőházi vitájában a liberális Rassay Károly rámutatott: a kormány a gazdasági és hitelélet rendjének és az államháztartás egyensúlyának biztosítására 1931-ben akkor kapott széleskörű felhatalmazást, amikor a nagy gazdasági világválság idején a gazdasági és hitelélet összeomlott, az állami költségvetés súlyos, 150 millió pengős deficitet mutatott. Május 4-én tárgyalta a Képviselőház azt a törvényjavaslatot, amely – Rassay megfogalmazásával – “újra tág felhatalmazásokat” adott a kormánynak a lapengedélyezések terén. “Én azt hiszem, hogyha ezen az úton maradunk, akkor a parlament lassankint egy teljesen üres formasággá lesz, és a kormány rendeleti jogköre lassanként bitorolja nemcsak a mi törvényhozási jogkörünket, hanem a Felsőházét és az államfőét is!” – figyelmeztette képviselőtársait Rassay. Aki arra is utalt, hogy a kormány lapjaiban másfél év óta folyik a tervszerű antiszemita izgatás. Ez a kormány szerinte ezzel “meghátrált egy mesterségesen szított hangulat- és gyűlölethullám előtt.” A nyilas és más szélsőjobboldali antiszemitákkal versenyt futó, velük nem csak együtt zsidózó, hanem őket e téren túlharsogni igyekvő kormány-propagandisták a “keresztény nemzeti társadalom” érdekeire hivatkoztak. Ezt Rassay azzal utasította vissza, hogy ez “az utcának és a csőcseléknek a hangulata.” Egyik képviselőtársa magabiztos közbeszólása ma, 70 évvel később kissé furcsán hangzik: “Rendezzünk róla (mármint arról, hányan kívánják a zsidók jogait csorbítani, vagyonukat elvenni) népszavazást!”

Rassay Károly hosszú, szenvedélyes hangú beszédében többek között arra is felhívta képviselőtársai figyelmét, hogy ez a törvényjavaslat gazdasági szempontból kártékony és végzetes morális hatással is lesz: “Eddig az állás és jövedelem alapja a tehetség, a munka, évek hűséges szolgálata volt; e törvény szerint az állás és jövedelem alapja a születésadta előny lesz.” Beszéde végén keserű lemondással a hangjában jegyezte meg: “Tisztában vagyok azzal, hogy hiába beszélek, mert ez a ház egy kis csoport terrorja alatt áll.” Egyetlen reménye maradt csak: “Én bízom a törvényhozás másik faktorában, a Felsőházban, bízom abban, hogy a Felsőház ennél a javaslatnál be fogja igazolni létének jogosságát… Meg vagyok győződve róla, hogy a pártpolitikától nem feszélyezett Felsőházban a keresztény egyházak főpapjai nem mehetnek el hallgatagon emellett a javaslat mellett, amely a vallást és a nemzet iránti hűséget összeférhetetlennek deklarálja, amely a kereszténység dogmájából kabaréviccet csinál.”- mondta Rassay. Keservesen csalódnia kellett. A magyarországi katolikus egyház feje, Serédi Jusztinián hercegprímás csak a Képviselőház és a Felsőház egyesített bizottságában szólalt fel, néhány óvatos szóval nem a jogegyenlőséggel és a magyar alkotmányossággal szakító törvényjavaslat lényegét, csak egyetlen egy pontját bírálva. A törvényjavaslat mindazokat zsidónak minősítette (vissza), akik 1919. augusztus 1. után tértek át valamely keresztény/keresztyén vallásra. A kormány indoklása szerint azért a Tanácsköztársaság bukását tették meg a zsidósághoz való tartozás kritériumává, mert: “… azok, akik a szerencsétlen emlékű Károlyi Mihály kormány és a Tanácsköztársaság idején tértek át valamely keresztény vallásra, tehát olyan időben, amikor a zsidósághoz való tartozás éppenséggel nem jelentett hátrányt, – ezzel a magyarság többi rétegeihez való idomulásuknak a tanújelét adták.”

A Felsőházban a törvényjavaslat vitájában a történelmi egyházak képviselői közül elsőként a világhírű tudós rabbi, az akkor már 85 éves Löw Immánuel szólalt fel. Szomorú beletörődéssel állapította meg: ez a törvényjavaslat a “hitehagyást most az asszimiláció kezdetének” nyilvánítja. A jogegyenlőséget gyilkolják most meg, de, tette hozzá reménykedve: “Újból el fog hangzani a hitet hirdető egyház ajakáról az evangéliumi ébresztő ige: a tálitá kumi! A leányzó, a jogegyenlőség fel fog támadni halottaiból.” Az evangélikusok képviselője, Raffay Sándor szintén igen rövid beszédében, Serédihez hasonlóan csak az áttérteket próbálta védeni és javasolta, hogy augusztus 1. helyett legyen augusztus 31-e az érvényes határnap. A törvényjavaslat mellett a leghosszabban és leghatásosabban Ravasz László református püspök érvelt. A zsidókérdést az emberiség több mint kétezer éves komplexumának nevezte. Szerinte ez a törvényjavaslat az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát szolgálja, sőt még azoknak is a javára fog válni, akik most tiltakoznak ellene. Elfogadva a kormány szakértőinek érvelését, hogy az egész törvényjavaslat [“csak”] 16.000 ember egzisztenciáját érinti (magyarán ennyi izraelita vallású, vagy zsidónak minősített ember fogja állását veszíteni), Ravasz püspök azt emelte ki, hogy a törvényjavaslat nem érinti az egyházak működését. “Az a keresztyén lelkipásztor tehát, aki talán 1919 után tért át és most egyik keresztyén felekezetnek a lelki pásztora… ebben a hivatalában holtig megmaradhat…” – jelentette ki magabiztosan. Hetven év távolából hozzátehetnénk: igen, de ha majd 1944-ben sárga csillagot kényszerítenek rá, hívei elé hogyan álljon a keresztyén templomban? Kinek prédikáljon majd az Auschwitz felé robogó marhavagonban?

A továbbiakban Ravasz püspök nagyívű áttekintést adott a magyarországi zsidókérdés alakulásáról. Meggyőződéses rasszista antiszemitaként határozottan leszögezte, hogy a zsidókérdést nem oldaná meg, sőt nehezebbé tenné, ha az országban élő 443.000 zsidó áttérne a keresztyén vallásra. A zsidóság faj, “pontosabban fajta”, amelyik “a maga faji tulajdonságait különös következetességgel megtartja, és bárhol is éljenek zsidók a világban “elszakíthatatlan szálakkal egy ős élettőkéhez, sporangiumhoz van fűzve, abból táplálkozik, a jeruzsálemi nagy életközponthoz, a zsinagógához”- mondta a református püspök, aki kirekesztette a zsidókat a magyarságból. Neki senki se hivatkozzon az 1848-49-es forradalom és szabadságharc zsidó honvédeire, az első világháborús zsidó hősi halottakra. Szerinte egészen egyszerű módszerrel meg lehet arról győződni, hogy a zsidó nem magyar: “Üljön csak be egy Nyíregyházára menő harmadosztályú kocsiba, amelyben 60-70 hernyósapkás, kaftános zsidó van, akinek a szájában habzik a jiddis, kérdezze meg magától: ez a magyar, ez Árpád népe, ez Arany János népe?” A hivatalos jegyzőkönyv szerint Ravasz püspök szavait a Felsőház “élénk derültséggel és tapssal” honorálta. (Csak zárójelben jegyezzük meg: Endre László, aki 1944-ben a Sztójay-kormány egyik belügyi államtitkáraként 437.000 zsidó deportálását szervezte, a népbíróság előtt, 1946. január 3-án, az utolsó szó jogán elmondott beszédében szó szerint, saját védelmében idézte Ravasz püspök eme mondatait.) Ravasz a továbbiakban is elsősorban a zsidókat bírálta. Szemükre hányta, hogy sokan közülük egyéni előnyökért tértek, térnek át, nagyon kevés bűnbánatot gyakorolnak stb. Beszéde végén a református főpap javasolta, hogy próbálják egyenként megnyerni a zsidókat, hogy küzdjenek velük, a keresztyénekkel együtt a zsidóság, a zsidó végzet, az emberiség zsidó komplexusa ellen.

A szélsőjobbal kacérkodó Darányi bukása után utóda, a jó gazdasági szakember és angolbarát hírében álló Imrédy Béla fogadtatta el a zsidótörvényt. A Képviselőházban egy maroknyi polgári liberális és szociáldemokrata, valamint egyes nyilasok, és magyar nemzeti szocialisták szavaztak a törvény ellen. Utóbbiak már ekkor öt százalékot, vagy numerus nullust, a zsidók totális kirekesztését, sőt az országból való eltávolításukat követelték. A kisgazdapárt képviselői a kormánypárti képviselőkkel együtt megszavazták azt. A Felsőházban csak a demokrata dr. Láng Lajos, Budapest székesfőváros (izraelita vallású) egyik választott képviselője szavazott nemmel. Löw Immánuel el sem ment a szavazásra, Raffay Sándor és Ravasz László, csendestársukkal, Serédi Jusztiniánnal együtt igennel szavazott. Az 1938. XV. tc. az első zsidótörvény értelmében a sajtókamarában, az ügyvédi, mérnöki, orvosi kamarában, valamint egyes vállalatok értelmiségi munkaköreiben a zsidók aránya nem haladhatja meg a 20 %-ot. Nem telt el még egy év sem, az Imrédy-kormány már be is nyújtotta a II. zsidótörvényt. Az antiszemita uszításnak immáron senki és semmi sem állhatott az útjába. Az ekkor már csaknem egy éve börtönben ülő Szálasi Ferenc alvezére, Hubay Kálmán a Képviselőházban jogosan vetette fel: ha törvényerőre emelkedik az I. zsidótörvény, mindazokat: “akiket felekezet elleni izgatás jogcímén a királyi bíróságok az utóbbi esztendők során elítéltek” (vagyis a nyilas és más “zsidózókat”) részesítsék amnesztiában, mert “nem lehet senkit sem büntetni azért, mert egy évvel, vagy másfél évvel hamarább jött rá azokra az igazságokra, amelyekre a magyar kormány egy évvel, vagy másfél évvel később…”

Az I. zsidótörvénnyel Magyarország csatlakozott azokhoz az európai országokhoz (náci Németország és Románia), amelyek az állami politika szintjére emelték az antiszemitizmust. Kéthly Anna, aki a Szociáldemokrata Párt nevében bírálta a törvényjavaslatot, Cassandraként figyelmeztette képviselőtársait: “… jön majd a licitálás, mint ahogy voltak is, akik a 20 % helyett az 5 %-ot kívánták, majd a végleges kiirtást a gazdasági életből, sőt egészen a fizikai lét elpusztításáig mentek el.”

Comments are closed.