Forrás: NOL

Népszabadság * Czene Gábor * 2008. június 28.

A Keletiből induló balassagyarmati gyors Aszódig úgy-ahogy rászolgál a nevére, aztán ahogy észak felé veszi az irányt, kicsit már döcögősebb a tempó. Legalább lehet nézelődni. A dombos vidék a legszebb arcát mutatja, a sárguló gabonatáblák és a zöld ligetek impresszionista festmények hangulatát idézik. Nyugalom önti el a tájat.

Megérkezünk Galgagyörkre, abba a Pest megyei faluba, ahol napokig az erőszak volt az úr. Éjszaka a falubéli Rákóczi úton romákat, felnőtteket és kisgyerekeket kergettek az utcára. Otthonukat feldúlták. Árpádsávos magyargárdisták néztek farkasszemet rendőrökkel. Nem cigány családok menekültek el, mert féltették az életüket. A cigányoktól.

A vasútállomástól kiadós sétával lehet eljutni a központig. Remeg a levegő a hőségtől, a szél egyedül arra jó, hogy felkavarja és még elviselhetetlenebbé tegye a forróságot.

Alkalmi kalauzom, egy vékony, húsz év körüli fiú (még a keresztnevét se hajlandó elárulni) csak hallomásból tudja, mi történt. Nehéz kihámozni az igazságot: „mindenki beszél mindenfélét”. Hangjából nem indulat, hanem a tárgyilagosság szándéka érződik, amikor a gárdistákat következetesen skinheadeknek minősíti. Annyi biztos – meséli -, hogy a cigányok „nagyon be voltak reszketve”, de most, hogy rendőrök vigyáznak rájuk, „megint kinyílt a csipájuk”. Rövid töprengés után válaszol arra, hogy korábban is voltak-e balhék a faluban cigányok és nem cigányok között. Ehhez fogható soha – mondja. – Lehet, hogy néhány Rákóczi úti romának nem ártott egy kis lecke, de az már túlzás, hogy gyerekekre is ráhozták a frászt: „csak annak kellett volna kapnia, aki megérdemli”.

A főutcán elvétve elhúz egy autó, máskülönben kihalt a környék. Aki teheti, árnyékba húzódik. Nagy sokára felbukkan egy markáns arcú, csupa mosoly férfi. Az egyik kocsma felől jön. Mielőtt bármit szólnék, mintha rég nem látott barátot üdvözölne, boldogan nyújtja a kezét. Mond valamit, de egyetlen szót se értek. „Így van románul, hogy hull a hó” – közli a megfejtést, és a gondolatmenetet folytatva tudatja, hogy a románok már kiestek a foci Eb-ről. Elraktározom az értékes információkat.

Az általános iskola előtti vízelvezető betonárok egy részéről hiányzik a vasrács. Ellopták. Az üresen tátongó szakaszt ideiglenes deszkakorlát védi, nehogy valaki kitörje a bokáját.

A polgármester asszonnyal sokszori próbálkozás után, akkor is csak telefonon sikerül beszélnem. Szabadi Mónikának totálisan elege van, megfogadta, hogy nem nyilatkozik többet. „Ki akarok szállni ebből az egészből” – közli, nyilván abban a reményben, hogy megteheti. Szerinte a sajtó fújta fel az ügyet, két család konfliktusából országos botrányt kreált. Ráadásul az újságírók kiforgatják a szavait, mindenféle valótlanságot összehordanak. Az sem igaz – említ egy példát -, hogy a romák megnyugtatására két éjszakát közöttük aludt volna.

Ideje megkeresnem a Rákóczi utat.

Még az állomásnál megkérdeztem, merre kell menni, de kezdek elbizonytalanodni. Elhagyom a magaslatra épült templomot és a temetőt is, házaknak nyoma sincs. Poros földúton baktatok, erősödik bennem az érzés, hogy piszkosul eltévedtem. Épp elhatározom, hogy a következő kanyarnál visszafordulok, amikor feltűnik néhány villanypózna, majd egy cseréptető is. Újra lakott részen járok, innen már tényleg csak pár lépés a Rákóczi út.

A falunak ennek a szögletében főleg cigányok élnek. Szépen gondozott és elhanyagolt kertek, hagyományos parasztporták és újabb keletű kockaépületek váltogatják egymást laza összevisszaságban. A házak nagy része nincs bevakolva. A kutyák unottan figyelnek, egyikük sem veszi a fáradságot, hogy megugasson.

Az 50-es számú háznál állok. Egyik éjszaka ismeretlenek támadták meg a nyári konyhában lakó roma családot. Az otthon lévő anyát, Henit (Balázs Henriettet) két kisgyerekével együtt kizavarták, holmijukat szétdobálták. Egy másik ház ablakát betörték. A hírre romák kezdtek gyülekezni, mire a nyári konyhához tartozó ház nem cigány tulajdonosa, Pölöskei László – aki életveszélyben érezte magát – egy ismerősén keresztül riasztotta a Magyar Gárdát. Erős rendőri biztosítás mellett gárdisták segédkeztek abban, hogy Pölöskei és élettársa, Szép Anita (igazi nevén Anna) kiköltözhessen. Elmenekült egy másik „magyar” család is, a szemközt lakó Lázár Dezsőné az élettársával és két gyerekével.

Persze a történetnek így se füle, se farka, de körülbelül ennyi az, ami többé-kevésbé tényként kezelhető. Minden más bizonytalan.

Heni, a cigány édesanya állítja, hogy a bakancsos, arcukat maszkkal eltakaró támadók nem pusztán szétdobálták a cuccaikat, hanem a ruhákat és a paplanokat fel is gyújtották az összes iratukkal együtt. A nagy rakás hamut azonban a rendőrség nem feltétlenül fogadja el bizonyítéknak. „Kétségtelen, hogy volt tűz, ám azt, hogy ki miért és mikor gyújtotta, és mit égetett el, még nem tudjuk” – mondta Beluzsárné Belicza Andrea, a Pest megyei főkapitányság szóvivője. Vizsgálatra szorul az is, hogy az atrocitás során tényleg belelőttek-e a tévébe.

Többfelé is megjelent, hogy a roma család amolyan önkényes beköltözőként foglalta el a nyári konyhát, az egyre halmozódó számlákat pedig nem fizette. Heni méltatlankodik: „A csap eltört, a vizet a kútról hordom. A villanyt az anyósomtól kaptuk, felesben fizettük. A nyári konyhát az előző tulajdonostól vettük 250 ezer forintért.” Az ügyletről úgynevezett zsebszerződés készült, amit két tanú aláírt, de közjegyző nem hitelesített. Csak éppen a papír már nincs meg: a gyújtogatók állítólag azt is elégették.

Pölöskei verziója szerint a viszálykodás azzal kezdődött, hogy Heni öccse fűnyírás közben összevagdosta a kutyája arcát. A roma fiú később úgy megütötte a férfit, hogy beszakadt a dobhártyája. Betörte a kocsiját, és ledöntötte a kerítését. Heni viszont tartja magát ahhoz, hogy féltékenység áll

a háttérben: Anita, Pölöskei élettársa

összeszűrte a levet Heni öccsével. Heni mindebben nem lát kivetnivalót. Bár az öccsének is van menyasszonya, „ha egy nő adja az alkalmat, akkor egy férfinak meg kell mutatnia, hogy nem buzi”.

A másik oldal szemenszedett hazugságnak tartja a hűtlenségi vádat, és ugyanezt mondja Lázár Dezsőné, Anita barátnője is – hazugság, hazugság, hazugság. Lázárék is barátoknál, rokonoknál húzódtak meg. Az asszony szerint nekik azért kellett elmenekülniük, mert „vigasztalták Anitát”, és ezzel magukra haragították a romákat. Eszükbe se jut visszaköltözni: „Nem merünk!” Pénzük nincs, ahol most laknak, nem maradhatnak sokáig. A helyzet kilátástalan, Lázár Dezsőnét a sírás kerülgeti.

A roma család is kiköltözött a nyári konyhából, igaz, csak néhány házzal odébb, Heni anyósához. A kérdésre, hogy mi lesz a Rákóczi utcában, az anyós nagyot sóhajt: „Mi lenne? Félünk tovább!”

Lassan két hete annak, hogy Galgagyörkön elszabadultak az indulatok, de a kép ahelyett hogy tisztult volna, egyre zavarosabb. A támadók kiléte még ismeretlen. Több feljelentés nyomán, rongálás és testi sértés miatt folyik az eljárás. Saját intézkedéseit ugyanakkor a rendőrség nem vizsgálja. Pedig úgy hírlik, hogy a rendőrök csak órák múlva érkeztek ki. A Pest megyei szóvivő máshogy tudja. Az erősítés valóban később futott be, de – bizonygatja – dokumentálható, hogy a járőrök a riasztást követő fél órán belül a helyszínen voltak.

Idő kell ahhoz, amíg lenyugszik a falu – ezt már pár utcával odébb, egy korosabb férfi mondja. Eltűnődik. Akárhogyan is volt, „azt nem lenne szabad megengedni, hogy a paraszt vagy a cigány félelemben éljen egymás iránt”.

Ő is arra kér, hogy ne írjam le a nevét. Még véletlenül se…

Hirdessen Ön is az ETARGET-tel!

Comments are closed.