Forrás: Magyar Hírlap

A teleki téri ócskapiac a főváros ostroma után (a szerző tulajdona)

A háború után szinte naponta jártam ki a ma már nem létező Teleki téri ócskapiacra. Hozzáértésem, pénzem sem volt ahhoz, hogy bármit is megvásároljak a főváros ostroma után odakerült régiségek elképesztő mennyiségű halmazából. Kezdő gyűjtő voltam, nem rendelkeztem megfelelő szakismeretekkel, végül egy kalapot vettem magamnak. Életem első kalapját, amelyet húsz éven át viseltem, ha szükségesnek mutatkozott. Nem zavart, hogy esőben teleszívta magát vízzel, és akkora súllyal nehezedett rám, mintha egy nagy madár ülne a fejemen. Ma is megvan, mert esős napokon eszembe juttatja az ifjúságomat. A piacon, bár forró nyár volt, fejemen az új kalappal bolyongtam a lenyűgöző kacatok és “kincsek” nyomorúságos eldorádójában, mígnem felkeltette a figyelmemet egy szembetűnően alacsony termetű férfi, aki előtt egy spárgával átkötött paksaméta hevert a földön. Mindössze egy pengő volt a zsebemben. Ebédre nem volt gondom, mert a Joint jóvoltából minden délben a Bethlen téri konyháról vittem haza anyámnak a kettőnk számára kiporciózott adagot. Jeleztem már, hogy sok mindenhez nem értettem, azt viszont tévedhetetlenül tudtam, hogy zsidó vagyok. A paksaméta tetején egy levélpapíron ugyanis megpillantottam a hitközség pecsétjét.

– Mennyiért adja?

– Két pengő!

– A feléért elviszem.

– Maga az első vevőm… – mondta a hőségtől félájult aggastyán, aki annyi idős lehetett, mint én most. – Egy pengő ötven az utolsó ára…

– Akkor érlelje tovább a napon… Mondja, hogyan jutott ehhez az iratcsomóhoz?

– Egy ószeres barátom adta, hogy segítsen rajtam. Azt mondta, hogy a Síp utcában a nyilingerek az udvarra dobálták az iratokat meg a könyveket. Maga zsidó?

– Átmenetileg…

– Akkor vigye – nyögte elgyötörten.

Kezébe adtam az utolsó pengőmet.

– Most sietek haza, szeretném átnézni ezt a paksamétát.

– Mihez kezd vele?

– Régiséggyűjtő vagyok.

– Remélem, talál benne valami használható papírt. Kérdezhetek még valamit?

– Egy utolsót.

– Miért visel kalapot ebben a kánikulában?

– Hátha eső lesz…

Otthon alászálltam a zsidó múlt Atlantiszába. Kijegyzeteltem belőle, ami engem érdekelt. Olyan “gyöngyszemeket” hoztam felszínre, amelyek ma is számot tarthatnak az olvasó érdeklődésére. Sietve közlöm, hogy az idézett részletek régen nincsenek a birtokomban. Évtizedekkel ezelőtt elcseréltem valakivel. Az illető már nem él, vidéken van eltemetve. Gondolom, az a régi paksaméta már elkallódott valahol.

Ilyen előzmények után egy “hymen” hírrel térek át “gyöngyszemeim” részletes ismertetésére.

Rauchwerk Géza tart. főhadnagy írja Szabadkáról 1916. szeptember 20-án, a hitközség “házasságügyi osztályának”:

“…a szabadkai királyi törvényszék Lassányi Rózával 1912. november 7-én kötött házasságomat az asszony vétkességéből f. é. augusztus 16-án végleg felbontotta. Megjegyezni bátorkodom, hogy a harctérre való indulásom a közel jövőben nincs kizárva, miért is tisztelettel kérem velem mielőbb tudatni, mely lépéseket kell tennem, hogy a házasság a zsidó vallás szerint is felbontassék.” A lázas sietségből arra következtetek, hogy az asszonyka “vétkessége” békebeli méretű lehetett.

Csillag Izidor (Zugló, Telep utca 63. sz.) kérvénye 1920 májusából: “…azon kéréssel fordulok a Nagytekintetű Elöljáróság b. színe elé, miszerint engem a hatáskörébe tartozó intézetek valamelyikébe álláshoz juttatnának. Büntetlen előéletű pipaszár-esztergályos vagyok.” Ha megfeszülök, akkor sem tudom kitalálni, miképpen hasznosíthatta szaktudását a hitközség kebelében egy pipaszár-esztergályos, még ha büntetlen előéletű is.

A Vívó és Athlétikai Club (VAC) 1925. január 12-én ajánlólevelet küld a hitközség elöljáróságához: “Jelen sorok átadója Hindels Vilmos úr ifjúsági csapataink football intézője, tisztelettel kérjük a tekintetes Elöljáróságot, hogy kérésében őt támogatni méltóztassék.” Mit kérhetett a football intéző a hitközségtől? Nem áldást, az biztos.

Winternitz Ernő artista (Bálvány u. 6. III. em. 13.) kérvénye 1925 januárjából: “Zsidó vallású artista, számolóművész vagyok. Magyarországon jelenleg egyedül. A bpesti izr. iskolákban a matematika, algebra és mnemotechnika különböző példáit óhajtom Nagybecsű engedélyükkel produkálni. Ami az anyagi részt illeti, hogy a szülők ne legyenek megterhelve, csekély 3 ezer korona személyenként. Abban a reményben, hogy a tek. Elöljáróság egy hirneves zsidó artista kérését teljesíteni fogja, aki nem kóklerséget, hanem tudományos, fejtörő mutatványokat produkál, maradtam mély tisztelettel…” A kérvényt – a nagyobb nyomaték kedvéért – Goldfinger Manó “impresszárió” is aláírta. Hadd lássa a “tek. Elöljáróság”, hogy Winternitz úrnak saját impresszáriója van. Goldfingerrel, ismertebb nevén, Arany Manóval, ifjúságom tarka éveiben, amikor a városligeti Népvarietét igazgattam, verőfényes hónapokat töltöttem együtt. Recommandeur – magyarul: kikiáltó – volt a vurstliban. Az világos előttem, hogy Goldfinger Manó menedzselte Winternitz Ernőt, az már kevésbé, hogy ki menedzselte Goldfinger Manót.

Diskay Sándor, a hazai és külföldi lapok Európa-hírű fényképésze, a Mona Lisa-műterem tulajdonosa, 1925 novemberében ötletes ajánlattal próbálja elkerülni a kultuszadó befizetését: “…az amúgy is súlyosan érzett rossz gazdasági viszonyok között a rám kivetett összeg olyan nagy, amely az én fizetési képességeimet messze túlhaladja. Végtelenül nehezemre esik, hogy a Hitközség adókövetelésének nem tudok eleget tenni. Ez a meggondolás késztet a következő ajánlatra. A hitközség jubileumra készül, én ez alkalommal tisztelettel fölajánlom a Hitközségnek a birtokomban levő – boldogult, felejthetetlen emlékű főkántorunk – Lazarus Adolfnak gyönyörű kivitelű képét, remek arany rámában készpénz fizetése helyett.” Még szerencse, hogy volt képe ilyen ajánlatot tenni.

A Pesti Izr. Hitközség Rabbinátusa 1928. június 19-én adja hírül: “Hitközségünk tagjait nyomatékosan figyelmeztetjük, hogy Goldstein József VII., Teleky téren levő baromfiárudája nem áll többé rabbiságunk rituális felügyelete alatt, miért is az ott eladásra kerülő vágott árut tréfónak nyilvánítjuk.” Ejnye, ejnye, Goldstein úr…

A Zugló- és Környéke Templomegyesület (VII., Hajtsár út 117.) 1928. október 19-én kelt beadványa szerint: “…a zuglói zsidóság legforróbb óhaja egy kóser mészárszék mielőbbi felállítása”. Tartok tőle, hogy nem Goldstein Józsefet bízták meg vele.

1928. november 2-án levelezőlap érkezik a Gyorskocsi utcai Fogházmissziótól: “Danzinger Jenő nevében kérjük a tekintetes Vezetőséget, szíveskedjék részére egy imakönyvet küldeni, amiben zsoltárok vannak.” Ami azt illeti, elég későn jutott az eszébe.

A Salvator Kötszergyár Rt. rejtélyes ajánlata 1930 novemberéből: “Tisztelettel hozzuk szíves tudomásukra, hogy b. cégük iránti különös előzékenységünk jeléül tisztviselőkaruk igazolt tagjainak és legszűkebb hozzátartozóiknak valódi orosz sár- és hócipőink készpénz árából 10% engedményt nyújtunk.” A hitközség mint “b. cég”. Ez valóban különös előzékenység. Vajon miben sántikált a Salvator Kötszergyár kereskedelmi igazgatója, amikor kuláns ajánlatát eljuttatta a hitközséghez? Egyvalami biztos: nem orosz hócipőben.

Rifold Áron, a Zsidó-kórház diétás szakácsa, 1934. június 24-én levélben fordul az Elöljárósághoz: “…méltóztassék engem 1-2 hónapi próbaidőre a konyha vezetésével megbízni. Tervem a következő: elsőrendű étlap összeállítása, gáz-, víz-, villany- stb. megtakarítás, a személyzet fegyelmezetlenségének korlátozása, valamint a létszám leépítése. Bővebben kifejtett terveimet csak a helyszínen tudnám személyesen előadni, amennyiben a nagytek. Elöljáróság a kórház konyhájába méltóztatnék kifáradni.” Bármilyen kiváló szakácsnak tartotta is magát, az Elöljáróságot nem sikerült megfőznie.

Szeged, 1934. június 26. ifj. Horváth István, a Házikincs elnevezésű tisztítószer feltalálójának ajánlata: “A Házikincs a múlt héten a Zsidó-kórházban Hochmann úr és Trusca Frigyes konyhafőnök úr jelenlétében került kipróbálásra, és a legnagyobb megelégedést váltotta ki. Pusztán hideg víznek a felhasználásával is pillanatok alatt eltávolítja az evőeszközökről fém- és fatárgyakról, padló és falcsempékről a rátapadt zsíros, kormos és rozsdás szennyet, ragyogóra tisztítva azokat.” Az ajánlatból azt is megtudhatjuk, hogy a Házikincs amellett, hogy elsőrangú tisztítószer, hatásos rovarirtó is, mert: “…kiirtja a padlózati rések közé befészkelt férgeket és azok petéit.”

Nincs vége! A Házikincs, legalábbis a feltaláló szerint: “Mindezeken felül mint gyógyszer is; reuma, csúz, ischias stb. felette áll minden más, hasonló betegségek gyógyítására használt szernek, és hivatva van a híres pöstyéni iszapot pótolni.” Egyszóval a Házikincs egyszerre tisztítószer, rovarirtó szer, gyógyszer és iszappótló! Mindössze egyetlen hibája van: nehéz eladni.

A Vigadó dísztermében ünnepelte 1934. december 11-én a limanovai csata húszéves évfordulóját a József főherceg védnöksége alatt álló Limanovai Országos Emlékbizottság. A hitközség vezetőségéhez küldött meghívóból az is kiderül, hogy “A vigadói ünnepet bankett követi a Pannónia különtermében, ahol dr. Antal István sajtófőnök mond beszédet a limanovai serleggel kezében.” Fárasztó lehetett. Tizenegy évvel később, amikor a többi háborús bűnössel együtt őt is – a hírhedt Sztójay-kormány volt igazságügy-miniszterét – hazahozták nyugatról, már nem a limanovai serleget szorongatta a kezében, hanem a nadrágját, nehogy lecsússzon róla.

Végül egy izgalmas levélpárbaj 1935 nyarán. A kezdeményező ezúttal a hitközség. Néhány mondatot idézek az előkerült levelekből: “Nagytiszteletű budapesti m. kir. Állomásparancsnokság! Köztudomású dolog, hogy az Albrecht laktanya Szabolcs utcai frontjával párhuzamosan az ucca másik oldalán kórházunk épületei húzódnak végig. A közelmúltban a laktanyának erre a részére helyezték át a zenekar próbaszobáját, ahol a zenekar tagjai naphosszat, előadandó darabokat próbálnak. Könnyen elképzelhető, hogy mit jelent a lázas betegeknek az, amidőn a zenekar gyakran egy órán keresztül is egy és ugyanazon taktust ismételgeti. A kérdéses útvonalra többek között éppen a szülészeti osztályunk ablakai nyílnak. Mély tisztelettel kérjük a nagytekintetű Állomásparancsnokságot, hogy betegeink érdekét figyelembe véve, mielőbb intézkedni méltóztassék, hogy a szóban forgó zenekari próbaszoba a laktanya más részén helyeztessék el.”

Biztos, ami biztos: az ügyben külön levelet intéztek a magy. kir. Vegyes Dandárparancsnoksághoz is. Már lehullottak a fák levelei, amikor a Dandárparancsnokság válasza megérkeztek a hitközséghez: “…a felhozott indokokra való tekintettel elrendeltem a zenének az udvar más helyén való gyakorlását, ahol sem a betegek pihenője, sem a zenelegénység kiképzése akadályozva nincs. S. ezds.”

A probléma szerencsésen megoldódott. A következő esztendőben – 1936 nyarán – a Szabolcs utcai kórházban a zsidó gyerekek már honvédzenekari kíséret nélkül jöttek világra. “44 nyarán már tudtuk, milyen világra…

Szilágyi György

Comments are closed.