Forrás: MNO

A parlamenti ellenzék lejáratása a nemzetközi sajtóban · A harmincas évek visszatértével riogat az osztrák lap

2008. május 26. 00:00A nyolcvanas évek végén, baráti társaságunk egyik összejövetelén Erdélyből jött, áttelepülni szándékozó fiatalok voltak a díszvendégek. A Kárpátok géniusza még hatalma csúcsán volt, s mi dermedten hallgattuk az eszement uralmáról szóló beszámolót. Én is szerettem volna némely meglátásomat közkinccsé tenni, de az ifjak gyorsan leintettek: Mit tudhatsz te arról, ahhoz ott kell élni, látni, érezni, tapasztalni mindent, hogy elképzelésed lehessen az ottani helyzetről, innen, a biztonságos távolból nem lehet véleményt alkotni arról a világról. Később a hazai viszonyokra fordult a beszélgetés fonala, de vendégeink akkor sem engedtek szóhoz jutni.

„Ti, akik itt éltek, nem tudjátok tárgyilagosan megítélni a dolgokat, szubjektívek vagytok, elfogultak, nincs rálátásotok arra, ami körülöttetek történik.” Akkor már tudtam, ezek a gyerekek sokra viszik még ebben az országban. (Jóslatom nem sokkal később fényes igazolást nyert.) A mentalitás ismerős volt, hiszen már addig is sokan mondták hasonló választékos vagy éppen durván keresetlen szavakkal, hogy fogjam be a pofám. Mindenkor meglehetősen hangos volt az a réteg, amelyik születési előjogának tekinti az egyedül hiteles és mély átélést, valamint a tárgyilagos rálátást közelre s távolra – nekik egyre megy. A magunkfajta nemzeti elkötelezettségű, konzervatív keresztények mellett meg mindig is úgy robog el az élet, hogy alig érzékeljük, ami egyáltalán nem meglepő, tekintve a bányászbéka-perspektívánkat. Azóta nem, vagy ha elkerülhetetlen, akkor csak szőrmentén nyilatkozom olyan témákról, amelyek intenzív átélésére földrajzi vagy éppen kulturális, származási távolságok miatt nincs lehetőségem. Ahhoz pedig, hogy rálátó pozícióba kerüljek, kezdettől fogva rosszul helyezkedtem.

Előírják, mit kell gondolni

Tagadhatatlanul tisztelem az átélés kínjaiba beleszületett, a rálátás felelősségét cipelő embertársaimat, akiknek információira folyamatosan rászorulok, ha szeretnék eligazodni ebben a zűrzavaros világban. Mert ha akarom, ha nem, ők mondják meg, mi a jó és a rossz, szép és csúnya, igaz és hazug, helyes vagy helytelen, fontos vagy érdektelen. Ők nemcsak más alapelvek szerint értékelik, hanem másként is látják a világot, más dolgokat vesznek észre, mint mi, beszűkült lelkű és szemléletű konzervatívok. Mindjárt egy érzékletes példával is alátámasztom állításaimat. Aligha lehet vita tárgya, hogy Gregor Meyer, a Der Standard című liberális lap budapesti tudósítója különleges rálátással bír hazánk ügyeire. Még a népszavazás után írta, hogy Orbán Viktor stratégiát váltott, radikális hívei hiába várták, hogy mozgósítsa a tömeget a gyűlölt balliberális kormány leváltására, a Fidesz elnöke ehelyett tőle szokatlanul óvatos hozzáállást tanúsított, és tartózkodott attól, hogy a kormány lemondását követelje. Meyer úr szerint Orbán tanácsadói megértették az ellenzéki vezérrel, hogy az idő neki dolgozik, s az ország túlérett gyümölcsként hullhat a Fidesz ölébe.

Meyer stiláris bravúrja

Természetesen Meyer úrtól, aki a legmagasabb szinten átérez és rálát, nem várható el azon primitív közhely észrevétele, hogy Orbán Viktor az egész másfél éves népszavazási procedúra alatt kínosan ragaszkodott a magyar közjog által kijelölt, sokszor bürokratikus, de mindenképpen alkotmányos útjához, sőt arról a népszavazási győzelem után sem szándékozik letérni. Viszont egy stiláris bravúrral pontosan érzékelteti, hogy Orbán és a Fidesz hatalomátvételében senkinek nem lesz öröme. Azt írja Meyer, hogy az ország túlérett gyümölcsként hullhat a Fidesz ölébe. Márpedig a túlérett gyümölcs élvezhetetlen. Ölünkbe hullva ellottyan, szétfröcscsen, ronda foltot hagy a ruhánkon. Aki azt várja, hogy a túlérett gyümölcs az ölébe hulljék, az aligha vehető komolyan, attól jobb mihamarabb megszabadulni. A túlérett gyümölcs ecetbe vagy cefrébe való, miként az Orbán is, az egész Fidesszel együtt.

Ilyen csodálatos adomány az átélés és a rálátás képessége. Aki rendelkezik velük, az folyékonyan tud a sorok közt olvasni – még tükörírással is -, nemcsak a mélységet és a magasságot fogja fel, hanem azt is pontosan tudja, mi van a dolgok mögött, mi rejtőzködik a háttérben, ezért nem dől be a látszatnak, holmi olcsó demagógiától nem engedi félrevezettetni magát, nem terheli szabadon szárnyaló tudatát mindenféle álhírekkel, felesleges, félrevezető információkkal. Mi, begyöpösödött agyú jobboldaliak, hatalmas jelentőséget tulajdonítunk az ország gazdasági helyzetének, a közéletben uralkodó erkölcsi állapotoknak, az igazság, az egyetemes értékek érvényesülésének, az állampolgárok életszínvonalának, egészséges öntudatának. Jellemző ránk. Nem látjuk a lényeget, ezért szöszmötölünk ilyen érdektelen ügyekkel.

A személyes élmény nem élmény

Például nekünk negatív módon befolyásolja kedélyállapotunkat, ha azt halljuk, hogy hazánk reménytelenül lemarad a környező országokkal folyó gazdasági versenyben, hogy öt éven belül éllovasból sereghajtóvá lettünk, hogy évszázadok óta felhalmozott, s folyamatosan megtermelt javainkat sötét múltú és kétes jelenű alakok saját hasznukra elherdálják, hogy gátlástalan emberek szemérmetlen hazugságokkal elbitorolják a hatalmat, minket felháborít a választási csalás, a hazug propaganda, a szorgos, tisztességes emberek állami kifosztása, az ünnepeink megcsonkítása, a békés állampolgárok ellen alkalmazott vérgőzös rendőrterror, s nemcsak kedvünket rontja, nemcsak felbőszít minket, de szégyelljük is a világ előtt, hogy országunk élén olyan ember áll, aki szemrebbenés nélkül folyékonyan hazudozik, máskor meg úgy viselkedik a nagy nyilvánosság előtt, akár egy pojáca. Mi ezeket a jelenségeket mind figyelembe veszszük, és beszámítjuk, amikor az ország állapotáról, a saját közérzetünkről ítélkezünk vagy beszélünk. Holott egy igazi, európai látókörű, haladó szellemű, liberális szemléletű, szociálisan érzékeny, baloldali elkötelezettségű, tehát professzionális átérző és rálátó ilyen apróságokkal nem törődik, az effajta mellékkörülmények nem bírnak meghatározó jelentőséggel az ország életében, figyelmet sem érdemelnek. Az ország megítélésénél nem számít, hogy a lakosságnak közel a fele létminimum alatt, illetve annak közelében él, az sem oszt és nem is szoroz, hogy a magyar kormány hamis adatokat ad meg az unió pénzügyi vezetésének, még arra sem kíváncsi senki, hogy egyáltalán miért van szükség erre az erőltetett konvergenciaprogramra.

Bezzeg felhorkan a földkerekség összes antigyűlölködője, ha híre megy, hogy egy kis faluban a fideszes és a jobbikos önkormányzati képviselő egyformán szavazott az óvoda beomlott tetejének megjavítása mellett. S megalkuvás nélkül elmondják, miféle atavisztikus rettegést kelt az egyenruha, amelyik pont olyan, mint a hírhedt régi, csak a színe, a szabása és a díszítése más, de ez nem számít, mert aki rettegni akar, annak így is megfelel. S e helyt ragadhatjuk üstökön a lényeget! Mert ahhoz kell szeizmográffinomságú szenzibilitás, átható tekintet és mindig optimális látószög, hogy észrevegye valaki az alattomosan lopakodó fasiszta veszélyt. Felfedezni és leleplezni a szélsőjobbos nyomulás, a rasszizmus, a nacionalizmus, a klerikalizmus s hasonló ordas ideológiák legapróbb jeleit is, ez az igazi elhivatottság, amely csak a demokrata rálátók sajátja, akik természetesen soha, semmitől nem félnek, viszont állandóan rettegnek.

New Yorkig látszanak a szélsőségek

Mindig ünnepi eseménynek számít, ha a rálátás hazai letéteményesei helyre teszik ezt a kis országot és szellemileg visszamaradott lakosságát, de az igazi gyönyör és megtiszteltetés az, amikor a fejlett Nyugat legfejlettebb elméi viszik tárgyilagos és hiteles hírünket a világban. A mögöttünk hagyott bő egy hónapban számos elmélyült analízis világította meg a magyarországi közállapotokat a nyugati sajtóban. Bécstől New Yorkig. Mély, tudományos elemzések ezek, olyan elképesztő eseményekről és jelenségekről értesítik a nagyvilágot, amelyek nekünk alig vagy egyáltalán nem tűnnek fel, illetve amelyekről sejtelmünk nincs, hogy milyen döntő módon határozzák meg hétköznapjainkat, befolyásolják komfortérzetünket. A német Süddeutsche Zeitung jeles szerzője, Michael Frank például arról tudósítja olvasóit, hogy Magyarországon rendszeresen paramilitáris csoportok vonulnak végig városokon és falvakon; hazafias dalokat üvöltöznek; a romák és a zsidók ellen folytatnak hecckampányt. Ulrich Schmid, a Neue Zürcher Zeitungban nyíltan és kertelés nélkül megírja, hogy nálunk tömeges és aggasztó az antiszemitizmus. Más lapok, mint a The New York Times is a magyarországi zsidókat ért utcai atrocitásokról adnak hírt.

Cikk de facto (!) Fidesz-MIÉP-szövetségről

Mi, akik itt élünk, nem nagyon tapasztalunk ilyen riasztó eseményeket, de pont ezért van szükség a hivatásos rálátókra, hogy azt is észrevegyék, ami előttünk rejtve marad. Ám a rálátás képességének nem is annyira a közvetlen érzékelés kiélesítésében van szerepe, inkább az események értékelésében, a múltról, a jelenről és a jövőnkről szóló következtetések megalkotásában. Kellő rálátással a közelmúlt történetét is lényegesen árnyaltabban és pontosabban látjuk, mint pusztán a fantáziátlan tényekre támaszkodva. A Courrier című francia hetilapból megtudjuk, hogy Magyarországon a szélsőjobb 1998-ig marginális volt, ám Orbán Viktor miniszterelnökként nacionalista és keresztény értékeket tett magáévá, és de facto szövetségre lépett a MIÉP-pel. Megnyugtató a tudat, hogy 1989-től 1998-ig a marginális szélsőjobb ellen hadakoztak a rálátók. Nem fenyegette valós veszély a hazát, amikor az Antall-kormány sem volt hajlandó óránként elhatárolódni a szélsőséges, agresszív, kisebbségeket gyűlölő, náci, nyilas, fasiszta jobboldaltól – Csurkától Pongrátz Gergelyig. Amíg Orbán Viktor nem erősítette fel a szélsőséges jobbosokat, addig nem is kellett foglalkozni velük, valójában nem is léteztek, még Szabó Albert is csak afféle káprázat volt. Ám az Orbán, aki választóit becsapva a győzelem után hirtelen nacionalistára és keresztényre váltott, de facto (sic!) szövetségre lépett a MIÉP-pel, s ezzel visszavonhatatlanul rászabadította a szélsőjobbot a hazára. Jellemző az Orbán ördögi ravaszságára, hogy teljesen úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne a de facto szövetségeseihez: nem tárgyal velük, nem támogatja őket, nem kéri a segítségüket. Viszont kokettál velük, amit ő maga sem tagad. (Még soha nem mondta, hogy: nem kokettálok a szélsőjobbal.) Hiába, no, aki rálát a történésekre és az összefüggésekre, azt nemcsak a tények, még az Orbán sem képes megtéveszteni.

Lendvai Pál és a Szabad Nép

Az egész problémahalmaz esszenciáját, letisztult szellemi párlatát adja Lendvai Pál, aki nem ám holmi hazánkba szakadt idegenek fia, hanem pont fordítva, ezért nemcsak széles horizontú európai, hanem speciálisan magyar látásmóddal is rendelkezik. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy az egykori Szabad Nép-esek mind egytől egyig bírják a rálátás képességét, mintha annak idején a Párt nemcsak lovat, hanem egy sámlit is adott volna alájuk, esetleg mindannyiukat ellátta teleszkópos lúdtalpbetéttel. Lendvai Pál előbb a már emlegetett osztrák Der Standardban diagnosztizálta a magyarokat emésztő kórt. Van errefelé rasszista veszély meg fasiszta veszély, de csak az igazán éles szeműek veszik észre. Mert nem a barna, viszonylag kicsi, erőszakra készen álló jelenségek a valóban veszélyesek, hanem az Orbán körülötti jobboldal decens hallgatása. Miközben a tekintélyes európai lapokban a Magyarországról szóló tudósítások középpontjában az a gond áll, hogy a média egy részében a húszas és harmincas évekből ismert rasszista és antiszemita uszítás éled fel, és hogy menetel a gárda. Mi magunk is láthattuk fentebb, hogy a tekintélyes európai lapok, de még az amerikaiak is, mind ugyanarról írnak, pedig nem is szoktak öszszebeszélni. Ennek két oka lehet: a nyugati olvasót kizárólag a fasizmus újjáéledése érdekli, vagy hazánkban nem történik semmi más említésre méltó. Minden jel szerint az utóbbi feltételezés az igaz, erre utal Lendvai másik cikke is, amelyik a Népszabadságban jelent meg. Memoriterként kellene feladni elborult agyú jobboldaliaknak az ilyen szövegeket: „Nemcsak olyan független publicisták, mind Debreczeni József vagy Ungváry Rudolf, és olyan nemzetközileg elismert írók, mint Esterházy Péter és Konrád György figyelmeztet az agresszív, antiszemita szélsőjobb megerősödésére, de a Neue Zürcher Zeitung kelet-európai tudósítója, Ulrich Schmid is részletesen kritizálta (2008. április 24.) a Fidesz és Orbán flörtjeit a szélsőjobboldali, antiszemita csoportokkal.” Az említettek egytől egyig rálátnak az ország ügyeire, miközben a haza ütőerén tartják ujjukat, nem véletlenül rímel egymásra a véleményük, akár egy konzíliumon. Lendvai Pál megadja a diagnózist, és a lehetséges szövődményeket is: „A magyar politika tragédiája nem Gyurcsány >>orbánosodása«, hanem az a reális veszély, hogy a harmincas évek politikája és terminológiája felváltja a modern parlamentarizmust.”

Populista, klerikális, jobboldali stb. kurzus

Akinek kétségei lennének a modern parlamentarizmus mibenlétéről, azoknak eligazításként álljon itt a következő idézet: „A Gyurcsány-ellenes funkcionáriusok a kormánytáborban intrikáikkal egy populista jelmezbe öltözött klerikális-jobboldali kurzus számára készítik elő a talajt. Ebből a szempontból hasznos volt a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita kirohanás körüli konfliktus, mert nemzetközi színtéren is leleplezte a jobbközép, az egyházak és a jobboldali sajtó közönyét a múlt démonaival szemben.”

Mi, akik nem bírjuk a rálátás képességét, az ötvenes évek Szabad Nép-es terminológiáját is a múlt démonának tartjuk, de mivel nem szoktunk hisztériázni ellene, nyilván azzal szemben is közönyösek vagyunk. Jóllehet olykor primitív módon kommunistának minősítjük azt, ami pont olyan, mintha kommunista volna, pedig tizennyolc évvel a rendszerváltás után semmi alapja. Bezzeg a hatvanhárom éve kiirtott fasizmus állandó tobzódását nem vagy nem a kellő mértékben vesszük észre. A demokráciát veszélyezteti az, aki a magyar közéletben a tovább élő kommunizmus jeleit fedezi fel. Aki a rálátók dicső társaságába akar tartozni, az kénytelen belátni ezt a tételt.

Comments are closed.