Holland bábjáték mondta el a Trafóban a diákoknak a haláltábor mindennapi történetét
Népszabadság * Papp Sándor Zsigmond * 2008. február 23.
Nem egyéni sorsokat ábrázoltak, hanem a gépezetet
Kép: Kurucz ÁrpádEl lehet játszani Auschwitz egy napját a Futrinka utca stílusában? Tragédiaként éljük meg egy ujjnyi báb halálát vagy felmentő művészetnek? A Low Fesztivál keretében újfent a budapesti Trafóban vendégeskedő Hotel Modern frappáns választ adott a kétségeinkre.
Ameddig a szem ellát, a terepasztalon szögesdrótok, barakkok, a kartonpapír egynemű sivársága. És az emberi párbeszédet helyettesítő zajok: a bekattogó vonat szuszogása, madárcsicsergés, a murva lassan fogyó csikorgása, ahogy a rabok egyre fáradtabban lapátolják a szekérre, és végül a napot záró ételosztás reménytelen lefetyelése, mert a levesnek minden cseppje kincs. Elfecsérlése egyenlő a halállal.
– Nem egyéni sorsokat kívántunk ábrázolni, hanem a gépezetet, a tömegméreteket öltő mechanizmust – magyarázza Pauline Kalker, a háromtagú társulat egyik színésznője. Ebben háromezer, kézzel faragott bábu segít. Csomagjaikkal érkező, a haláltábor látványától szinte megsemmisülő bábuk, az esti Appelre felsorakozó holtfáradt bábuk, és a gázkamrába fürdésre igyekvő áttetsző, meztelen bábuk. A makettek és az ujjnyi szereplők között mozognak nagyra nőtt, görög istenek módjára a Hotel Modern tagjai, de céljuk most nem az isteni segítség vagy éppenséggel átok kiporciózása, hanem a csupasz rögzítés. Négy minikamerával követik az eseményeket, belesnek a barakkokba, a kofferekbe, melyek tartalmát a nácik gondosan összegyűjtötték, lefilmezik a gázkamrába tóduló tömeget, a mennyezetet leső arcokat, és azt is, hogy este miként vezették le az iparméretű gyilkolás mindennapi feszültségeit a német tisztek. Minden apró kis részletet megörökítenek, ahogy gondos haditudósítók tették volna, ha a németek akár egyetlen újságírót is beengedtek volna a táborba.
A Camp épp ezzel a kettősséggel ejti rabul a nézőit: a hatalmas kivetítőn pergő némafilm szenvtelen objektivitása és racionalitása ütközik a lencse elé kerülő tébollyal, az őrület olajozott rutinjával. De itt semmi sem véletlen: a legapróbb, eltervezett mozdulat vagy túlzásnak tetsző történés sem a fantázia műve, hanem túlélők történeteiből áll össze. Vagy azokból a néhol dadogó, néhol döbbent hozzászólásokból, amelyeket az előadás követte beszélgetés csal ki a diákokból.
Mert hiába a bábuk látszólagos tömege, a vállalt arctalanság, a csíkos ruhákban mégis ismerősöket fedezünk fel. Bumfordi, esendő vonásokat. Azt a rabot, aki mindennap végignézte a renitenskedők akasztását, a csajkáját kutya módjára kitisztogató éhezőét, a hullahalmon magához térő meztelen rabot, akiről nem is tudni, csúfolódik-e vele a sors vagy valóban megajándékozza egy új élet lehetőségével. De mit jelenthet ez egy koncentrációs táborban? Mely tábor talán csak estére, a pislákoló fények bársonyában tűnik valamelyest szépnek. Egyetlen illanó pillanatig. Addig, amíg egy kibotorkáló rab neki nem ugrik a magasfeszültséggel teli szögesdrótnak, így vetve véget a szenvedéseinek.
Pauline mellett Arléne Hoornweg színésznő, illetve a makettkészítő Herman Helle játszotta darab már Európa több országában bemutatkozott, és a következő hetekben a tengerentúlra is eljut. Persze, ők maguk sem gondolták volna, hogy épp a haláltáborról készített dokumentarista bábjátékuk aratja majd a legnagyobb sikert. Próbálkoztak már egy város életének vidám bemutatásával, lejátszották az első világháborút, és hirtelen ötlettől vezérelve még egy pornófilmhez hasonlító abszurd bábszínházzal is meglepték a közönséget. De csak most döbbentek rá, hogy a hangos ováció és taps mellett talán a csend a legnagyobb elismerés. Az a némaság, ahogy a több száz, élő szemtanúvá tett néző követi a Camp eseményeit. Bár épp ezt a némaságot a legnehezebb megőrizni az előadás alatt. Amikor Pauline egy náci bábot mozgatva halálra ver egy, a fáradtságtól eleső rabot, szinte önkéntelenül kiáltana fel mindenki. Azonnal hagyja abba, ordítanánk, és felugorva székünkről azonnal eltaposnánk a törékeny kartondíszletet. De nem lehet.
Auschwitz örök és elpusztíthatatlan.
