Népszabadság * Boda András * 2008. február 21.
1. Zalaegerszeg, belváros, Valentin-nap. Egy férfi és egy nő fordul be a sarkon. A férfi kezében elnyűtt bevásárlószatyor, nadrágja kopott, kitaposott cipőjében spárga a fűző. Az asszony zsírtól fénylő haját copfba fogja, lyukas sportdzsekit, elhasznált farmert visel. Lehajtott fejjel jönnek velem szemben, aztán hirtelen megállnak. A férfi belenyúl szatyrába, kutakodik egy darabig, aztán gyűrött celofánba csomagolt, befőttes gumival összefogott bokorágcsokrot húz elő. Átnyújtja a nőnek, aki zavarában elpirul. Átveszi a csokrot, nézegeti, s félszeg mosolyt küld a férfi felé. Nem szólnak, csak nézik egymást néhány pillanatig, aztán továbbindulnak. Kikerülnek engem, mennek a főutca felé. Utánuk fordulok, s látom, ahogy megállnak egy kuka mellett. Belenéznek, a nő már nyúlna is, de a férfi visszahúzza a kezét.
Ő túr bele a kukába, és közben jobbjával szorosan markolja asszonya kezét.
2. Sármellék, benzinkút, hajnali öt óra. Olasz rendszámú Peugeot fut be a parkolóba. A kocsiból egy harmincas évei végén járó nő és egy negyvenes férfi száll ki. Bemennek az épületbe, s a nő olaszul tudakolja, merre van Rédics.
– Nem értem, mit mond – mondja a kutas, de készségesen visszakérdez: – Ruszki?
– Ruszki nyet – feleli a nő, s nyomban románra vált, de az sem segít.
– Deutsch? – ajánlja a német nyelvet a beszélgetésbe ekkor bekapcsolódó másik kutas, ám az átutazók a fejüket rázzák. A férfi szólal meg: – English?
– Ez nem fog menni – állapítják meg a kutasok, s kérdőn felém fordulnak.
Megkönnyebbülésükre kiderítem: az utazók Rédicsre tartanak, hogy Szlovénián át eljussanak Olaszországba. Elmagyarázom, merre kell hajtaniuk, de újabb, hosszú kérdést tesz fel a nő. Átjuthat-e a határokon román állampolgárként, horvát párja mellett az olasz rendszámú autójukkal Szlovénián át Olaszországba, ha neki nincs útlevele, csak személyazonosítója? Átjuthat, válaszolom. Nem kell már megállni a magyar-szlovén és a szlovén-olasz határon sem. A nő nagyon megörül a válasznak. Megkönnyebbülve magyarázni kezd párjának, s már indulnak is vissza kocsijukhoz. Mielőtt beszállnának, a nő azzal búcsúzik hajnali útbaigazítóitól: „Europe oké. Very oké.”
Értik ezt a kutasok is, és mosolyogva felelik: Ja, Európa az tényleg nagyon oké.
Ebben maradnak. Értik egymást.
3.Nagykanizsa, Csónakázó-tó, szürke hétköznap délután. A tó melletti parkoló buszmegállójában hetek óta él egy hajléktalan. Hatalmas, ezüstmetál Mercedes száguld be a város felől a parkolóba. Az autó pont a megállónál fékez le. Nagydarab, kopasz férfi száll ki a luxusjárgányból. Ránéz a földön kuporgó alakra, aztán visszafordul a kocsihoz. Benyúl az ablakon át, és egy jól megtömött mcdonald”sos csomagot vesz elő. Lehajol, és egy laza mozdulattal odaadja a hajléktalannak. Az átveszi, motyog valamit, a nagydarab kopasz biccent, sietősen bepattan a kocsijába. Padlógázzal indul vissza a városba.
4.Zalaegerszeg, belváros. A téren felállított rúdon vadul csapkod az árpádsávos zászló a viharos szélben. A lobogó körül fekete katonai nadrágot, bakancsot, bomber-dzsekit, árpádsávos emblémával díszített sapkát viselő férfiak ácsorognak. Toborozzák a tagokat a magyarnak nevezett gárdájukba. Egy, a téren éppen átvágó középkorú férfi áll meg mellettem. Először a bakancsosokat nézi, aztán megszólít.
– Nem tudja kik ezek?
– Magyar gárdások – felelem.
– Miattuk van itt a sok rendőr?
– Igen.
– Miért? Rossz fiúk ezek?
– Sokak szerint igen, mások szerint nem. Talán nem hallott még a gárdáról?
– Nem érdekel engem a politika. És mit csinálnak a gárda tagjai?
– Masíroznak, testileg-lelkileg erősítik egymást, megemlékeznek erről-arról, figyelnek a roma bűnözésre, s folyamatosan állítják, nem rasszisták, nem fasiszták.
– És miért van mindegyik talpig feketében?
– Talán, mert szeretik a feketét.
– Én nem szeretem a feketét. A fekete nem jó szín. A temetés jut róla az eszembe, arról meg a halál – állapítja meg a férfi, majd töprengeni kezd. Némi hallgatás után megszólal, talán úgy érzi, tájékoztatnia kell arról, mire jutott: – Nem tudom kik ezek, mik ezek, de a ruhájuk nem sok jót ígér. Én azt hiszem, nem szeretem a gárdistákat. Inkább megyek a piacra.
