Az egész úgy kezdődött, hogy sok sok átbeszélgetett óra után úgy döntöttünk, hogy legyen kicsi a korkülönbség a gyerekeink között. Egy hónappal később némileg bepánikolva tudatosodott bennem, hogy a fiam még csak másfél éves lesz, amikor megszületik a testvére. Mit mondjak, gyorsan ment, de hát végülis ezt akartam.
A pozitív terhességi teszt után a 10. héten csináltak ultrahangot, amikor kiderült, hogy valóban van odabent valaki. Izraelben a biztosító akaratának megfelelően előbb vérvizsgálatot csinálnak, és ha az is igazolja a terhességet, akkor és csak akkor, a 10-12. hét között csinálnak ultrahangot először. Aztán a 18. és a 24. héten. Persze ha valami eltérés van, akkor sűrűbben. A fiammal például a 28. héttől kezdve kéthetente jártam, mert rendszeres összehúzódásaim voltak, és cukorbeteg is lettem.
Az orvosom nagyon alapos volt már az első alkalommal is, tökéletesen megbíztunk benne. Az egész terhesség alatt szentírás volt, amit mondott, ami vizsgálatot javasolt, azt kifizettük. A genetikai ultrahang természetesen itt is ingyenes, de például a kombinált vérvizsgálatért annak ellenére fizetnünk kellett, hogy nem a legolcsóbb kategóriájú biztosításunk van.
Úgy érkeztünk a harmadik trimeszterhez, hogy ez most nem lesz koraszülés, már kezdtem – mint később kiderült, álmokat szövögetni – azzal foglalkozni, hogy vajon milyen lehet elérni a 40. hetet, tényleg olyan nehéz-e az utolsó hónap? Aztán a 30. héten feltűnt az ultrahangosnak, hogy az átlagosnál kisebb a baba. Ami azért volt „vicces”, mert a cukrom megint határértéken mozgott, és az orvosom azért küldött soron kívüli vizsgálatra, hogy nehogy túl nagy legyen a kislány. Merthogy addigra már tudtunk, kislányunk születik.
Innentől kezdve magával ragadt az egészségügyi gépezet, újra. A kórházi befekvést most elkerültük, de minden héten ultrahnag, majd később CTG is. A baba nőtt, növögetett, én teljesen jól éreztem magam, csak azok a fránya leletek ne lettek volna. El is határoztam, hogy a következő gyereket egy lakatlan – és ebből kifolyólag orvostalan – szigeten fogom kihordani. Egye fene, szülni visszatérek majd a civilizációba. Nem kívánom senkinek, hogy azt hallja a 34. héten, hogy a baba 2200 grammos és túl kicsi. Mihez is?
A 36. hét első napján elmentünk az orvosomhoz, mert mintha kevesebbet mozgott volna a baba. Nagyon aggódtunk, mert az utolsó két héten már azzal (is) riogattak, hogy a méhlepény elöregedett. Az orvos azonnal elküldött CTG-re (amit ott a rendelőben meg is csinált egy orosz nővérke), és kiderült, hogy a baba teljesen jól van, nekem viszont szabályos összehúzódásaim vannak. Írt egy beutalót, és vigyorogva közölte, hogy sok szerencsét és könnyű szülést. Nem nagyon hittünk neki, valahogy nem volt szülős hangulatom…
Bementünk a választott kórházamba, és elkezdődött a második szülés. Természetesen teljesen mésként, mint ahogy képzeltem. A felvételi szobában először is nem értették, hogy mit keresek ott. Még csak a 36. héten voltam, és láthatóan semmiféle fájásaim nem voltak. Elkérték a terhességi könyvemet és a beutalót, és elküldtek vizeletet adni. Utána vérnyomást mértek, majd az egyik – függönnyel elválasztott – ágyon monitorra raktak. Az eredmény nem lepett meg: továbbra is szép szabályos, 7 perces összehúzódások. Nem tudom, hogy a „hely szelleme” ihletett-e meg, de lassan elkezdtem érezni is ezeket. Kaptam infúziót, hátha csak keveset ittam. Hát nem, továbbra is voltak összehúzódások. Megvizsgált a főnővér, 2 cm-re voltam kitágulva, azaz reggel óta semmi változás.
Tisztán láttam az orvosokon, nővéreken, hogy legszívesebben hazaküldenének. Tele volt a váró és a szülőszoba, azt se tudták, hol áll a fejük, egymás után jöttek be a nők, akik „tényleg” szülni akartak. Férjemet többször is kiküldték, újabb és újabb nővérek kérdezték meg, hogy akkor most miért is vagyok ott. Közben vettek vért, aminek az eredményét a gyorslabor 15 perc alatt meg is csinálta. Újra csináltak monitort, semmi változás. Én akkor már elfogadtam, hogy szülni fogunk, szerettem is volna, de még mindig nem volt senki, aki kimondta volna, hogy na, akkor most tényleg. Amikor megkérdezték, hogy pontosan hol is lakunk, és van-e autónk, akkor biztos voltam benne, hogy hazaküldenek. Meg is beszéltük a férjemmel, hogyha így lesz, akkor beülünk egy moziba, ebédelünk valahol vagy sétálgatunk egy kicsit, de egyelőre nem megyünk haza (egy kisvárosban lakunk, ha nincs dugó az ellenőrzőpontnál, akkor 20-30 perc alatt a kórházba érünk, de nem akartunk kockáztatni).
De aztán az ügyeletes orvosnak feltűnt, hogy mi nem vagyunk idegesek amiatt, hogy még csak a 36. héten vagyunk. Mosolyogva mondtuk, hogy a fiunkhoz képest két hét késésben vagyunk. Erre elővette az akkori zárójelentést, és utána meghozta a döntést: mi már innen nem megyünk sehova, ez is korababa lesz. Maradunk.
Ezt követően meglehetősen rosszul érintett, hogy amig elmentem pisilni (már a 3. infúzió ment le), „kilakoltattak”. Az ágyamon más feküdt, a cuccom szépen összepakolva az ágy mellett. Bocsánat, de kell a hely, talán fáradjak le a büfébe. Mi van? Akkor már eléggé jó kis fájásokat éreztem, jobban esett feküdni. Kiderült, hogy váltás történt, régi orvosok és nővérek el, az újak meg még nem döntötték el, hogy mi legyen velem. Kezdtük felhúzni magunkat. Némi ingerült szóváltás után újabb CTG következett, ami után a nővér elkezdett körbe körbe járkálni az eredménnyel, hogy akkor most mi legyen. Tágulás továbbra sem volt. Az ügyeletes orvos annyit mondott a leletet látva: hát persze, hogy vannak összehúzódások, hiszen szülni jöttem, nem? És továbbment.
A döntés az volt, hogy fognak adni egy gyógyszert, amitől vagy elmúlnak az összehúzódások, vagy elindul a szülés. Igen ám, de ezt csak a szülőszobán adhatják be, ami viszont tele volt. Az előkészítő szintén. Osztályon ágyat nem adnak, az itt nem divat. Fáradjak le a büfébe, elkérték a mobilszámomat, majd szólnak. Szóltak is, egy némileg idegbetegen elfogyasztott vacsora után megcsörrent a telefon: mehetek szülni.
Erre sem számítottam, hogy lábon, szép kényelmesen fogok besétálni a szülőszobába. Megkaptam a fent említett gyógyszert, a nővérek nagyon kedvesek voltak. Szóltak, hogy két óra alatt derül ki, hogy mi a hatás, addig kicsit kába leszek, aludjak. Nem tiltakoztam. Reggel kilenckor értünk be a kórházba, és este hét volt, mire eljutottam a szülőszobába. Bár még így is nagyon szerencsés vagyok, mert komoly fájásaim nem voltak. Akkor lett volna csak szép ez a várakozás. Lement a gyógyszer, a második óra végére elmúltak a fájások. Nagyon elszontyolodtam, már beleéltem magam a szülésbe. Vártuk a szülésznőt, és közben mintha éreztem volna valamit. Aztán megint és megint. Bejött a szülésznő, és az arcomat látva mosolyova kérdezte: csak nem baba lesz hamarosan?
És hogy kérek-e epidurált. Hát persze. Az előző szülésemről ismerős mackószerű pasi beadta az epidurált és én szinte rögtön el is aludtam. Egy óra múlva arra ébredtem, hogy „átfájok” az epidurálon. Jött az esedékes vizsgálat, 9 cm tágultam egy óra alatt, mindjárt itt a baba. Jöttek a fájások, ezek már komolyak voltak. Burkot repesztettek, és nagyon hamar elértünk a kitolásig. Második baba lévén, rögtön előkészítették a baba ellátásához szükséges felszerelést, és igazuk volt: az ötödik tolásra megszületett Hanna, 2500 grammal.
Mivel az Agpar értéke 9 volt, nem is hívtak neonatológust, megtisztogatták és odaadták szopizni egy kicsit. Aztán bebugyolálták, és elvitték a csecsemőosztályra. Nem lett koraszülött státuszú, pedig egész nap ettől féltem, és szerencsére a PIC helyett a normál osztályra került. Ja, és a méhlepény tökéletes állapotban volt. Ennyit a modern ultrahangról. Másfelől ha a lepény rendben volt, akkor már megint miért nem birtam végig kihordani?
Zárásként még annyit, hogy rájöttem, nem nagyon érdemes összehasonlitani a magyar egészségügyet más országokéval. Teljesen más szokások, más elvárások szerint alakitották ki. Talán Pesten nem hagytam volna, hogy leküldjenek a büfébe, így viszont nem kellett a folyosón feküdnöm. Talán Pesten nem lett volna ilyen szép a környezet, de ott is biztosan találtam volna kedves szülésznőt. Talán Pesten nem osztottak volna az éjjeli szoptatáshoz meleg teát és péksüteményt (frisset!), de nem is hangosbeszélőn hívtak volna a babáért. Talán Pesten nem tartották volna be a látogatási időt, de ha mégis, akkor a végén nem a fegyveres biztonsági őr(lány) jött volna szólni, hogy zárja az ajtókat. És talán ha Pesten születik a lányom péntek hajnali egykor, akkor nem engednek haza vasárnap reggel. Igaz, nem is kellett volna két nappal később – külön fizetendő – bilirubin tesztre visszamennünk.
Szóval ahány ház, annyi szokás. Én már nem lepődtem meg – majdnem – semmin, nekem így volt jó és szép az egész. És most itt szuszog a kezemben az „eredmény”, aki miatt ezerszer rosszabb körülmények miatt is érdemes lenne végigcsinálni ezt az egészet.
Meni
Ön is szeretné megosztani olvasóinkkal szüléstörténetét? Küldje el nekünk a [email protected] címre!
