Hungaristabűnözés kontra gettóbanditizmus
Aligha képzelődés, hogy egy kisember, pályafutása során túlnyomóan negatív benyomásokat szerez a romákról. És ilyen tekintetben lényegtelen, hogy a kilátástalanságba született mélyszegények tömegei önhibájukon kívül olyanok, amilyenek.
„Hazánkban a romahelyzet fokozódik”. Virág elvtárs parafrázisa itt – szemben a Tanúban lefestett komikus agyrémmel – sajna nagyon is megfelel a realitásnak. A Gárda rasszkriminalizáló flottatüntetése ugyanis nem a semmiből hozta létre az etnikumközi magasfeszültséget. Ott lappangott az régóta a társadalmi kőzetlemezek mélyrétegeiben. Csak alkalomra várt, hogy felszínre törhessen.
Hungarista rohamosztagok gründolásával reagálni egy problémára nyilvánvalóan olyan gyógyszer, ami rosszabb, mint a betegség, amelyet kezelni akarnak vele. De ezen tény nem riaszthat vissza attól, hogy a kórral (is) foglalkozzunk a sarlatán, demagóg álgyógyítók leleplezése mellett. Ugyanis a szituáció immáron a pszichológiai eszkaláció felé mutat. Melynek Szabó János, volt MDF-földügyér gusztustalanságában őszinte kiszólása csak egyik tünete.
Talán súlyosnak hangzik, de való: a zombigárda csupán kimondja, amit a népesség oroszlánrésze gondol a cigányokról. Márpedig növeli, ki elfedi a bajt. Hisz a roma minoritás – jelenlegi állapotának folyományaként – ideális a kollektív bűnbakszerepre.
*
Ennek okait belátandó, le kell vetkőznünk a negatív faji sztereotipizálás mellett a doktriner antirasszizmus hamis kliséit is. Momentán e két narratíva csatázik a témáról folyó beszédcsatornában.
A mód, ahogyan nálunk az előítéletekkel szemben harcolnak, gyakran kontraproduktív. Pont olyanok malmára hajtja a vizet, akik ellenében szerveződött, mivel nem a ténytiszteleten, hanem szubjektív prekoncepciókon alapul. A politikailag korrekt gondolkodás hajlamos azt feltételezni: az előítéletesség mindig irracionális valótlanságokon (de legalábbis alapjaiban cáfolható tévedéseken) nyugszik. Kétségtelen, hogy egy részük tényleg ilyen.
Semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy a zsidóság világméretű összeesküvésben, netán rituális gyermekgyilkosságokban utazik. Akik effélében hisznek, kézzelfogható, empirikus adatok nélkül teszik. Mi több, a konspirációs teóriákat paradoxul épp az teszi misztikusan vonzóvá, hogy nincs látható igazolásuk. A zsidókkal (szabadkőművesekkel, melegekkel, pszichiáterekkel, ufókkal) összefüggő tévképzetes attitűdök lényege, hogy szükségtelen hozzájuk konkrét negatív tapasztalat.
Mindezzel összevetve a többségi romakép sokkal földhözragadtabb. Ez magyarázatul szolgál rá, hogy míg a patológiás antiszemitizmus csupán ezoterikus belpolitikai szekták feketemiséinek verbális kelléke, addig a cigányellenes toposzok össznépi piacképességgel bírnak.
A balhitek lélektanának világhírű kutatója, Sergio Benevenuto írja: „Ha Olaszországban valaki találkozik egy cigánygyerekkel, akkor „sztereotip módon” odanyúl a zsebéhez, mert nagyobb a valószínűsége, hogy egy cigánygyerek lop, mint annak, hogy a jó polgárság köréből való gyerek… Röviden, a sztereotípiák legalábbis a nagyobb valószínűségű dolgokkal kapcsolatos hitet implikálják.”
Nyilvánvalóan következik ebből, hogy miért népszerűbbek ezek a paranoid elméletgyártásnál. Utóbbi valóságtagadás, előbbi viszont leegyszerűsítő, felszínes okoskodás. Mely sajnos komoly (fél)igazságtartalommal rendelkezik. Magyarhon átlagembere nem éjszakánként csuklyát húzó rasszista szörnyeteg. Csupán komplexusos, frusztrált nyárspolgár. Aki nem gondolja eleve, hogy az összes cigány permanensen bűnöző.
Viszont tapasztalásként éli meg, hogy a jórészt nyomorgó romák felülreprezentáltak a pitiáner, besurranásos lumpenbűnözésben. Nem alaptalan fóbia, inkább kemény tény, hogy a cigányok lakta városnegyedekben sanszosabb autófeltörés, rablótámadás, zseblopás panaszosává lenni. A nagyobb valószínűség, a gyarapodó rossz tapasztalat mostohagyermeke pedig az általánosítás. Aligha képzelődés, hogy egy kisember, pályafutása során túlnyomóan negatív benyomásokat szerez a romákról. És ilyen tekintetben lényegtelen, hogy a kilátástalanságba született mélyszegények tömegei önhibájukon kívül olyanok, amilyenek.
*
Aki nyugdíjasként retteg a brutális gyerekbűnözőktől, félelmét nem enyhíti, hogy kirablói nem tudatos gonoszságból lettek ilyenek. Pánikreakciója torzítja a mérlegelési opciót. Így a sértett-bűnelkövető törésvonal etnicizálódik. A meglopott, kirabolt illetőben aligha tudatosul, hogy az őt fosztogató lúzer ugyanoly hideglelősen szorong.
Neohungarista klántagok a cigánybűnözőktől rettegő többségről szónokolnak. A brosúraszagú kávéházi jogvédők viszont a fajüldözőktől megfélemlített romákról beszélnek. Valamiről azonban mindkettő hallgat: éspedig, hogy a félelem kölcsönös. „Retteg a cigánytól a magyar, s a magyartól fél a cigány” – írná József Attila, ha néhány évtizeddel később születik.
John Lukacs hőse az Években, 1968 táján, a gettólázadások nyitányakor rádöbben: „a fehérek most már félnek a feketéktől.” Ha az egyoldalú neurózis, oldódás helyett kölcsönös rémületté válik, akkor az elnyomás nem demokratizálódás, hanem polgárháború révén szűnik meg. Hogy az átlagromák mitől félnek, tudjuk.
Először is kiszolgáltatottak, egy rosszul működő állam segélyein tengődnek. Piacképtelen helyzetük miatt esélyük sincs a beilleszkedésre. Soraikból jönnek a pitiáner bűnözők, akik biztosan rajtavesztenek. Bármennyi előnyt adna nekik a pozitív diszkrimináció, az iskolai és munkahelyi versenyfutásban lemorzsolódnak. Mindez a kádári szociálpolitika bűne. Amely – alanyi jogú népjóléti támogatásaival – tudatos családtervezés, felelős gyermekvállalás helyett a nyomor sokszoros újratermelésére buzdított.
Velük szemben áll egy fogyó, öregedő többségi lakosság. Amelynek persze számszakilag nagyságrendekkel jelentősebb károkat okoz a fehérgalléros lenyúlás-gépezet, az impotens, korrupt, pazarló állam, mint a deviáns szegénybűnözés. De utóbbitól mégis jobban tartanak. Merthogy a közhatalom (és a Monopoly-bajnok, sikkasztó tőzsdestrici) indirekt, finom módszerekkel lop. Adót emel, például. Hogy a befolyó pénzt elszarja hülyeségekre. Topmenedzserünk ugyanakkor csődbe viszi a magánbankot, a költségvetés pedig feltőkésíti neki. Büntetlenül.
Csakhogy leleményes populációnk minderre feltalálta az ellenszert. Adócsalás, fusimunka, baksisumbulda, jogdíjmentes fájlcserebere. Mindezek bocsánatos vétkek a többségi közösség normái alapján. Hiszen nem közvetlenül embertársainkat vágjuk meg, hanem egy etatista monstrumot (vagy óriáscéget), amellyel a zöm képtelen azonosulni. Aki viszont nem tud hamisan áfavisszaigényelni, köztehermentesen másolt filmekkel boltolni, illegálisan foglalkoztatni, hálapénzt kizsarolni, az pofán vág az mp3-lejátszóért, amelyen épp illegális zeneszámokat hallgatok.
*
A szürkegazdaság elmossa a határt áldozat és tettes közt, a nyers útonállás viszont láthatóvá teszi. Persze az utca hangja a tömegkultúra közvetítésével beszűrődik a szalonokba. Középosztálybeli srácok játszanak rapzene ütemére lízingverdájukban gettómacsót. Menőek az alvilági szubkultúra külsőségei, az erőszakkultusz. A gerillamintájú, posztmodern überfasiszta szervezetek tulajdonképpen a kültelki gyerekbandák fonákjai. Azok a rapkultúrán keresztül csinálnak a bűnözésből világnézetet. Míg előbbiek az ideológián át jutnak el köztörvényes cselekedetekig (vandalizmus, gyújtogatás, sírgyalázás, rendőrheccelő flashmob, etc.)
Megoldást akartok, hogy a deviáns szubkultúrák harca ne biztosítsa egymás toleranciagyilkos legitimációját? Ám legyen, de keserű lesz. Tünteti kezelésnek az etnofundamentalizmus és a nyomorbűnözés kihívására párhuzamos válasz igényeltetik. Ami a szabadelvű rendpártiság lenne.
Eme irányzat például differenciál önbíráskodás és önvédelem viszonylatában. Könyörtelenül lecsap a „fordított Olaszliszkát” tervező szittya verőbrigádokra. Ugyanakkor, közbiztonsági injekcióként, rendőri infrastrukturális támogatással helyi polgárőrséget, civil milíciát szervez. Ezek pedig soraiba várják a mélyszegénység banditizmusának leküzdéséért harcoló romákat is.
Fentírt jogfilozófia leszállítja a büntethetőségi határt. Pontosabban, hozzáigazítja a törvényt a valósághoz. Rácáfol arra, hogy a liberalizmus egyenlő a parttalan következménynélküliséggel. Mindent elkövet a faluszéli putrikban vegetáló gyerekek ördögi körből történő elmenekítéséért. Így hát bentlakásos „előiskolákkal” szakítja ki őket a deviancia járszalagjáról. Vulgárpedagógiai egyenlősdi, a gyereket kísérleti állatnak tekintő oktatáskoncepció helyett individuális tehetséggondozással segít. Olyan módszerrel, amely a kisebbséget nem a többség rovására akarja integrálni.
Gyökeresen új társadalompolitikát visz, amely idejekorán való szülés helyett tanulásra és munkakarrierre ösztönöz. Ingyen halkonzerv helyett díjmentes halászhálót biztosít. Valahogy így. Csakhogy e projektnél sok az ellenérdekelt. Realizálása után a faji téboly és a progresszivista dogmatizmus intézményei komoly leépítés elé néznének. De mindez legyen az ő gondjuk. Az etnikai polgárháború ára viszont a mi problémánk lenne.
Papp László Tamás
