Forrás: HETEK

Hazafi Zsolt

Interjú Kornis Mihály íróval

Milyen éve volt az idei?

– Nagyon kemény. Két könyvet is írtam, a könyvhétre jelent meg az Egy csecsemő emlékiratai, a napokban pedig a Vigasztalások folytatása, a Lehetőségek könyve.

Mint nagy munkák végeztén mindig, most is elhasznált, agyonpiszkált és fáradt vagyok. Ilyenkor aztán rendet kell raknom a kócerájban, a lelkemben. Másfelől persze boldog vagyok, jó, hogy ezt a két könyvet idén megcsinálhattam. Az Egy csecsemő emlékiratait életem egyik legfontosabb szépirodalmi művének tekintem. Harmadik kötete ez annak a vékonyka prózafolyamnak, amit fiatalkorom óta írok.

Ráadásul e kötet írása közben jöttem rá, hogy miként lehet eztán multimediális szinten is elkészíteni a könyveimet. Nemcsak felolvasom eztán, amit írok, de már képeket is mellékelek a szöveghez. Ha az olvasó nem óhajtja az én hangomon hallgatni a regényt, de a hozzá tartozó fényképekre – nemsokára talán mozgóképekre – kíváncsi, akkor egyedül a szövegemet futtatja a képek körül, vagy egyszerre hallgatja, olvassa és látja, amit írtam. A végcél egy általam alkotott könyvfilm, a könyvhöz mellékelve, dvd-n. Még néhány év…

Fotó: MTI

Miért nem elégszik meg, mint egy jó író, a szöveggel?

– Az a legfontosabb nekem, hogy a bensője mélyén megszólítsam, megérintsem az olvasót. Úgy, hogy ő valóságosan megszólítottnak is érezze magát. Én csak egy hírnök vagyok. Valaki, aki azzal van megbízva, hogy a maga képességei szerint, de a tőle telhető legmagasabb szinten juttassa el a rábízott üzenetet a többi emberhez – személyesen.

Miért fontos személyesen közölnie a mondandóját?

– A tudomány lehet objektív, a művésznek azonban az igazságait személyesen kell közölnie. Ott kell állnom a szó mögött. Ma aztán különösen! Másként nincs hitele. Nem is érdemes kimondanom. A bürokrata világ a kommunista érában úgy fojtotta el a szót, hogy cenzúrázta és korlátozta a sajtószabadságot. Az új világban úgy működik a gonosz, hogy túlteljesíti a tervet, éspedig százezer százalékig: egyszerre szól az összes létező hangon, és hozzá még azt állítja, hogy minden hang egyformán értékes és fontos. Túlinformáltságban, hírözönben élünk. Más szóval, sosem tudhatunk kevesebbet, mint ma.

Ez az „információs szmog” az elnyomás eszköze?

– Nem, de eltűnik a lényeges és a lényegtelen közötti határ. A nyílt elnyomásnál hatékonyabb technika ez, hiszen a valóság megismerésétől fosztja meg az embereket. Holott nem tiltja el. De csak a gépeknek van szükségük információkra, az embernek inkább jó szóra, a logosz tettére volna szüksége.

Az Ön üzenete, a „szava” hevesen életigenlő. Miért? Hiszen világlátásában másfelől mindig érzékelek bizonyos kétségbeesést…

– Teli vagyok reménnyel, mert csak így győzhetek a kétségbeesésem felett. A Vigasztalások könyvében megírtam: rájöttem, hogy a remény az egyetlen jó fegyver. Ez a válaszom arra a felkavarodott őrületre, ami ma a világ. Tudja, talán ötéves voltam, mikor nagypapám íróasztalán végiglapoztam egy nácizmus rémtetteiről szóló, dokumentumfotókkal telezsúfolt könyvet. Ez volt az első fotóalbum, amit láttam életemben. Nagyon korán kénytelen voltam felfogni, hogy üldözöttek fia vagyok, hajszál híja, hogy élek. Azóta keresem azokat az érveket, amelyek az életemnek napról napra értelmet adnak. Úgy határoznám meg magam, mint egy, az összes vallási felekezeten kívül álló hívő embert, aki azonban mindhalálig szolidáris a zsidó néppel, jóllehet nem vallási vagy népi alapon, hanem a magam módján: mint művész igyekszem fenntartani, naponta bizonyítani hűségemet népemnek az Örökkévalóval kötött szövetsége iránt. Jézus nekem nem istenem, hanem az út, az igazság és az élet.

Miért utasít el minden közösséget eleve? Biztos, hogy ez helyes?

– Biztos, hogy nem helyes. De bennem a sztalinista és a kádárista Magyarország – én még a rákosizmusban is jártam ám iskolába – kimondhatatlanul szívós gyanút ültetett el arra nézve, hogy a világon a közösségek mind hazugságra, mi több, erőszakra és fenyegetésekre épülnek.

Ha nem szeret közösséghez tartozni, akkor mi a közössége? Miféle élet az? Az ember „társas lény” – ahogy a világhírű szociológus, Aronson könyvének a címe is pontosan kifejezi.

– A nyelv is egy közösség, nem? Nekem a magyar nyelv a közösségem, a közegem, és a szavak a pajtásaim. A legjobb barátaim. Bár kétségtelenül kóbor kutya vagyok a magyar irodalomban, de egy vidám, gazdátlan kutya. Olyan, aki iszonyúan boldog, amikor nincs a nyakán nyakörv, és ha megpróbálják rátenni, mindig elszalad. Én egy bolond kutya vagyok, aki mindig azt hiszi, hogy ha valamelyik csoporthoz számítják, azzal máris becsukták a ketrecbe. És én nem tűröm a ketreceket.

Ma már színházzal sem foglalkozik. Úgy hallottam, évek óta nem látott egyetlen színházi előadást sem, holott műveit elég gyakran játsszák, még a saját premierjeit sem nézte meg… Büszke erre?

– Nem, inkább szégyellem. Ez egy fogyatékosságom. Elegem lett a színházból, mint egy kisgyereknek a zöldborsólevesből. Sokáig kavargattam benne a kanalam, de most már egy kortyot se bírok lenyelni belőle.

Komolyabban szólva azt hiszem, azért szűnt meg az érdeklődésem a színház gyakorlata iránt – mert olvasok ám darabokat éjjel, és a színházról elmélkedni továbbra is imádok írásban -, mivel már nem hiszek a színészeknek. És azért nem hiszek a színészeknek, mert nem hiszek a nézőknek sem.

Szerintem a nézők többsége unatkozik a mai színházakban. Csak nem mutatja ki, mert nem illik. Igyekszik kellemesen túlélni a pillanatot: elnézegeti a színésznőket, a pikáns aktualitásokra felkapja a fejét, ha lehet, tapsol, kórusban nevetgél… De így van ez a világon mindenütt. E művészeti ág jelen pillanatban pang, épp átalakulóban van, keresi magát. Mostanában ritkán születnek új, nagy darabok. Miért? Mindenki által őszintén tisztelt törvények és etika híján nincsen közösség a társadalomban. Milyen alapon is volna? Ám ahol nincsen közösség, ott nem létezhet színház.

Hát akkor mi van helyette, Ön szerint?

– Maga az élet van helyette. Például. Addig is. Ki-ki magának szűri le belőle a tanulságokat. És hát ki-ki a magáén nevet és zokog. Ezt nem gúnyosan mondom, hanem a legnagyobb részvéttel. Elvégre az igazi, függönyös színházban bemutatott álmok, gondolatok és érzések is csak olyan világban igazak, ahol a nézőknek nagyjából azonos a véleményük jóról-rosszról, és pontosan tudják, hogy nekik kik a hőseik, kik az ellenségeik, és van közös lelkiismeretük. Ma a világon ez pont fordítva van. Ilyen körülmények között pedig a színház halott. Én viszont még élek, hála az égnek, és élnek az olvasóim is. A közösség nem csak bennem óriási igény és állandó szomjúság.

Az olvasóról úgy gondolom, hogy akár tisztességes ember, akár lókötő, abból a szempontból, hogy olvasó – hajlandó elolvasni egy könyvet – tiszta lény. Valaki, aki leül egy könyv elé, és azt mondja, na nézzük, mit mond egy másik ember nekem. Remélem, valami fontosat. Az olvasónak tisztességesek a szándékai. Az író felelőssége óriási. Ha ugyanis rendelkezik a szó hatalmával, úgy közölheti az olvasóval, amit tud, mintha az lenne a világon a legfontosabb. Mást igyekeznek elérni a misztikus limonádék, a fantasy giccsek, a történelmiregény-horrorok írói, és mást azok, akik a könyveikben megpróbálnak őszintén tanúvallomást tenni, mint Camus vagy Kafka tette annak idején. Ezt a különbséget a magam számára a Lehetőségek könyvében, annak a Szolgálat vagy szolgaság című fejezetében így fogalmaztam meg:

„A rossz szolga tárgynak, egy intézménynek szolgál. A bennem élő Nagyobb elevennek szolgál, amivel szolgálatra tanít, és nem árut cserél. Közösséget érez velem, az egyedül úszkálóval, aki rájött, ha minden a lehető legrosszabbul van, azért én vagyok a felelős. Nincs közösségünk – hacsak nem teremtünk egyet a vereségünk beismerésével.

Én megtaláltam a helyemet, legalul.

A szolgálat annak munkaviszonya, aki közösségben van mindazokkal, akik fájdalmasan nem érzik közösségnek ezt a társadalmat. Akik nem tűrik, hogy magáé a senkié a világ, azok már láthatatlan közösségben: egy világban élnek.”

Tehát mégis csak van közössége?

– Semmi mással nem tudok magamnak több örömet okozni, mint ha megpróbálok másnak örömet okozni. Nem tudom magamat megvigasztalni, csak ha megpróbálok valaki mást megvigasztalni. Ez életem gyakorlati tapasztalata. És ez a válaszom arra is, hogy honnan van bennem annyi életerő.

Nem volt hiba a Kádár Jánosról szóló könyvét kiadnia? Mit ért el vele?

– Amit akartam, elvégeztem azzal, hogy a magam vallomását e megkerülhetetlen tárgyról elmondtam az összes földi és égi rendek előtt. Elvégezték azok is, akik ellenségesen vagy segítőkészen reagáltak rá. A kádárista árulás máig ható következményeinek konstruktív elemzésénél, vagyis a társadalmi kiegyezés feltételeinek megteremtésénél nincsen ma sürgősebb feladat ebben az országban. De az igaz, hogy a miniszterelnököt valószínűleg azok dobták fel az őszödi beszéddel, akiknek az ő antikádárista hevülete életveszélyesnek tűnt. Az idősebb kádárista generáció, amelyik még mindig szeretne, ha nem is a hatalomból, de a gazdaság zsíros falatjaiból még többet és még nagyobbat kiharapni magának. Szerintem ez a társaság kérte ki, hogy „egy volt KISZ-es, újgazdag taknyos”, akinek ráadásul van mersze tehetséges politikusnak lenni, például „secperc képes volt letenni az O.V.-t is”, most megpróbáljon a szoci oldalon is tabula rasát csinálni, tiszta lapot nyitni, kisöpörni a hazugságot és a szemetet a hatalom hagyományai közül. Szó sem lehet arról. Sőt, ha kell, megindulnak a csontok…

Az elmúlt hetekben több liberális és baloldali értelmiségitől kértünk interjút, de többen kérték, hogy ne kelljen nyilatkozniuk. Az általánosan adott indoklásuk szerint azért, mert a jelenlegi helyzet kapcsán nem tudnak mit mondani, jellemzően tanácstalanok. Mi hathat ilyen bénítóan? Annak a tudata, hogy a balközép kormánynak nincs esélye két és fél év múlva nyernie? Régen az ő témájuk volt az ország megújítása.

– Ha Magyarország nem merít valamiképpen a válságából erőt, akkor mélyre fog süllyedni benne. A mai politikusi mezőny elég gyenge mindkét oldalon. Én most már inkább az új nemzedékre várok, amelynek van nyugati diplomája és etikája. A Hit Gyülekezete is olyan közösség, amely spirituális és morális erőt kíván adni az embereknek. Ennyiben szövetségesemnek érezlek titeket, mert ti is reménnyel teliek vagytok. Azonkívül ismerek közületek személyesen jónéhány embert jónéhány éve, de még rosszat nem kaptam egyikőtöktől sem. Pedig én azt szoktam kapni. El is gondolkodtat ez most már, hogy én a gyülisektől mindig csak támogatást, figyelmet, tiszteletet, olykor részvétet is kapok. Nem várnak érte viszonzást. És én mit adok? Nem vagyok tag, se úgy hívő, ahogy ők… Még csak nem is a Hetek a nyitólapom a gépemen.

Hogyan kerül a csizma az asztalra? Szokatlan egy interjúban az ilyesféle szimpátianyilvánítás, tizenöt éve vagyok újságíró, még sohasem találkoztam ilyennel. Meglep…

– A Pajor Tomiról beszélek például, akinek a két éve megjelent, Önök Érték című lemezén szerintem az első négy dal popremekmű, és még van négy, amiért ez a lemez az, ami nélkül reggelente nem tudok letusolni, valami bődületes erő és meghökkentő tisztaság árad belőle. Ha igaz lenne az az úgymond keresztény nemzeti féltés, ami a jobboldal politikáját a fiatalsággal kapcsolatban állítólag jellemzi, akkor a Horváthék fia lenne az Info-rádió leggyakrabban sugárzott drogellenes öt perce. Mellesleg pedig az egész ország azt énekelné, hogy „A fél falu remeg az ufóláztól, Mikor Jani bá” bejön a trafóházbó”, Hogy a fészerbe zuhant a Discovery – vagy csak részegen a nejét a Pista veri?”

És köszönöm Ruff Tibornak, hogy ismeretlenül is azonnal megvédett, mikor a Magyar Narancs egy bájosvörös kanyarral ellenem és a kádárizmus köztévében elkövetett felszínes kritikája ellen uszult, és a Morvay úrnak, hogy még életemben nem interjúvolt meg telefonon úgy, hogy utána az újságban ne pontosan ugyanazt olvastam volna, mint amit – olykor 1000 kilométerre tőle – a mobilomban mondtam neki. Köszönöm mindannyiótoknak, hogy léteztek, mert ti vagytok, és igazak vagytok, habár elnézitek, sőt elbeszéltetitek velem, hogy én mennyire rettegek minden közösségtől. Talán tudjátok, azért mondom ezt, mert valójában mire sem vágynék jobban. Szívünkben a közösség. Boldog karácsonyt a Hit Gyülekezetének!

Reméljünk, barátaim, reméljünk csak azért is, és a remény eljön.