Forrás: Demokrata

Az Izraelben élő arabokról gyakran hallunk. Tudjuk, hogy jogaik néhol hézagosak, és sokan idegenül érzik magukat a zsidó országban. Az viszont már kevésbé köztudott, hogy az Izraellel a mai napig hadban álló Szíriában is élnek zsidók. Nem sokan ugyan, de vannak. Milyen lehet egy ellenséges országban élni? Milyen ezeknek a embereknek az identitása, és hogyan érzik magukat arabokkal körülzárva? A Demokrata munkatársa a damaszkuszi zsidó közösségnél járt vendégségben.

Amikor a 90-es évek közepén Damaszkusz egyik főterén sétáltam, a földön egy olajfestékkel odamázolt, négyszer háromméteres izraeli zászlót vettem észre. A dolgot nem tudtam mire vélni. Többször körbesétáltam, majd megállítottam egy arra sétáló férfit.

– Miért festették ide ezt a zászlót? – kérdeztem tőle.
– Azért, hogy az emberek le tudják köpni – jött a felelet.

Pár évvel később, amikor újra Damaszkuszba vitt a sors, elsétáltam a térre. A festett zászlónak már nyoma sem volt. Ki tudja, talán a sok nyál, vagy a rajta taposó cipőtalpak koptatták le. Szíria és Izrael hivatalosan hadban állnak egymással. A szír politikai retorikában rendre előkerül az Izrael-ellenesség, és az anticionizmus. Furcsa kettősség ez, mivel Szíria többségi vallása, az iszlám hivatalosan elismeri a zsidó vallást és a kereszténységet mint az ábrahámi vallás követőit, és ahogy ők mondják, tisztelik a „könyv népeit”, utalva ezzel arra, hogy Isten mindhárom hit követőinek küldött egy szent könyvet. Az emberek tehát nem veszik egy kalap alá a zsidóságot és a cionizmust.

Bár kevés hír lát róluk napvilágot, Szíriában a mai napig élnek zsidók. A szír zsidók kétfajta eredetre tekintenek vissza. Egyik részük két és fél évezrede Szíria területén él. Másik részük szefárd zsidó, akik 1492-ben, a nagy spanyolországi zsidóüldözések idején menekültek ide. A Közel-Keleten ugyanis – Európától eltérően – a történelem során a zsidók békében éltek a többségi társadalommal. A középkori iszlám kalifátusok védelmet biztosítottak a területükön élő kisebbségek, így a zsidók és a keresztények számára.

A szíriai zsidók egészen a XX. század közepéig békében éltek szülőföldjükön. A közösség integráns része volt a társadalomnak. Többségük vászonkereskedelemmel foglalkozott. 1945-ben még harmincezer zsidó élt Szíriában. A történelem azonban közbeszólt. Az ENSZ 1947-es, Palesztina felosztásáról szóló határozata után a szíriai zsidók talpa alatt forró lett a talaj. Az otthonaikból elűzött, Szíriába érkező palesztin menekültek rendszeresen zaklatták a zsidó közösséget. Sokakat megöltek, házaikat felgyújtották. 1949-ben egy damaszkuszi zsinagógába pokolgépet rejtettek, amely felrobbanva tizenkét embert megölt. Az 1967-es háború után – ahol Szíria elvesztette a Golán-fennsíkot – újabb atrocitások érték a szíriai zsidó közösséget. Nem kaphattak útlevelet, így az országot csak titokban hagyhatták el. 1973-ban még 4500 zsidó élt Szíriában. Többségük Damaszkuszban, Aleppóban és Kamishliben. Mára ez a szám már csak pár tucatra tehető. A szíriai zsidók szétszóródtak a nagyvilágban. Többségük az Egyesült Államokban és Izraelben él.

Szíriai utam során elhatároztam, felkutatom a damaszkuszi zsidókat, hogy megtudjam, hogyan élnek, hogyan érzik magukat egy úgymond ellenséges országban.

Damaszkusz óvárosában járok. A hagyományosan Hárat al-Jahúdnak, vagyis a zsidók negyedének nevezett városrész felé veszem az irányt. A környék semmiben sem különbözik a szomszédos keresztény negyedtől, a Bab Toumától. Az utcák szűkek, öreg házfalak szegélyezik.

– Merre találom a helyi zsidókat? – kérdezem egy boltja előtt üldögélő férfitól.
– Miért? – Érdeklődik az.
– Magyarországról jöttem, és szeretnék találkozni velük.
– Miért, te zsidó vagy? – szegezi nekem a kérdést.

Érzem, eljött a nagy pillanat arra, hogy saját bőrömön is megtapasztaljam a szírek zsidósághoz való hozzáállását: kissé határozatlanul, de igennel felelek. A férfi arcán nem látszik meglepetés vagy harag.

– Jobbra, és utána egyenesen – mutatja a kezével. – De először a biztonsági embereknek mutasd meg az útleveled! – kiált még utánam.

A helyi biztonsági iroda mellett kicsi ellenőrzőpont áll. A bódéban katona üldögél. Látszik rajta, hogy nincs sok dolga. Teát szürcsölget, Kalasnyikov gépfegyvere az őrszoba falához támasztva áll. Unott arccal hallgatja végig történetem, majd útbaigazít. Megtudom, hogy a zsidók kulturális központja a helyi zsidó iskolában van, egy utcával lejjebb. A közösség tagjai azonban csak délután három óra után érkeznek meg oda.

Addig még fél óra van, ezért, hogy múlassam az időt, sétálok egy kicsit a környéken. Az utcakép itt már egészen más, mint pár utcával feljebb. A külföldre emigrált zsidók üresen hagyták itt házaikat. Az egykori zsidónegyed mára inkább szellemvárosra hasonlít. Néhol az üres házak között ugyan akad egy-két lakott ház, vagy nyitva tartó bolt. Ezeknek a tulajdonosai azonban muszlimok vagy keresztények, akik régen a zsidók szomszédságában éltek.

Az utca közepén négyéves forma kislány labdázik. Játszótársai nincsenek. Otthona szomszédságában üres házak roskadoznak. A házak ajtaján és ablakain láncok s lakatok fityegnek. A szír hatóságok nem nyúlnak az elhagyott zsidó otthonokhoz. Azt mondják, a tulajdonosok bármikor hazatérhetnek, és akkor jogukban áll beköltözni tulajdonaikba. Sok ház azonban már igen régóta üresen állhat. A falak omladoznak, az ajtót záró lakat pedig lassan szétmállik a rozsdától.

Az egyik ház alatt kicsiny vegyeskereskedésre bukkanok. A boltos idős, szakállas férfi. Megtudom, hogy Hadzs Musztafának hívják, és ahogy a nevéből sejteni lehet, muszlim vallású. Régi szomszédai felől érdeklődöm.

– A Skifáti család lakott itt – mutat a mellettünk lévő kihalt épületre. – Csak lányaik voltak, ezért Amerikába költöztek, hogy meg tudják őket házasítani.
– Nem találtak volna muszlim vagy keresztény férjet nekik? – kérdezem. – Hiszen a zsidóság anyai ágon öröklődik.
– Ilyen nem volt – rázza a fejét az idős úr.
– Itt mindenki csak a saját felekezetével házasodik. Szerettük egymást, jó szomszédok voltunk, de nem házasodtunk egymással.
– Milyen dolguk volt itt a zsidóknak az elmúlt évtizedekben? – kérdezem.
– Amikor ’73-ban kitört a háború, a katonaság állandóan őrizte őket, nehogy valami bajuk essék – emlékszik vissza Hadzs Musztafa.
– A fiaiknak még jobb dolguk is volt a mieinknél, mert nem kellett bevonulniuk katonának.
– Milyen volt a búcsú tőlük?
– Amikor elbúcsúztunk, még sírtunk is.
Azt mondták, visszajönnek majd. De – legyint – én már nem hiszem. Küldtek képeslapot Amerikából. Azt írták, jól vannak, és a lányok megházasodtak. Jó ott nekik. Talán egyszer majd látogatóba visszajönnek.

Elbúcsúzom az öregúrtól, és az iskola felé veszem az irányt. A kapunál már biztosan tudom, hogy jó helyen járok: az ajtó felett mezüze fityeg. Becsöngetek a nagy vas ajtón. Fél perc múlva egy hatvanas éveiben járó asszonyság nyit ajtót. Elmondom neki, mi járatban vagyok, ő pedig beinvitál az épületbe. Bár soha nem találkoztunk, arca igen ismerősnek tűnik. Rövid gondolkodás után beugrik, miért: Ráhel asszony – mert közben a nevét is megtudom – vonásaiban feltűnően hasonlít Izrael első női elnökére, Golda Meirre.

Bár a 90-es évek közepén épült házat iskolának nevezik, oktatás soha nem folyt itt. Az itt élőknek ugyanis nincsenek gyermekeik. Rachel ugyan állítja, hogy vannak fiatalok a soraikban, hamar kiderül, hogy ezen a negyvenes éveiket taposókat érti. Az utolsó esküvőt már több mint tizenöt éve ünnepelték. A fiatal pár azonban New Yorkban töltötte a mézesheteket, és végül ott is ragadtak.

Ráchel bevezet egy irodába, ahol fivére, a szintén hatvanas éveiben járó Albert fogad. Tisztségét tekintve ő a damaszkuszi és aleppói zsidó közösség vezetője. Rabbijuk már több mint egy évtizede nincs a szíriai zsidóknak. Halottaikat maguk temetik el, szertartásaikon pedig maguk mormolják a még fiatal korukban tanult imákat. A rabbi hiánya azonban az élet más területein is érezhető. Bár a muszlimok halál elnevezésű rituális vágása nagyban hasonlít a kóser vágásra, igazi zsidó kizárólag a saját vallása előírásai szerint levágott állat húsát fogyaszthatja. A közösség ezért Törökországból hív rabbit, aki kóser módon vág nekik birkát. A húsnak fél évig kell kitartania.

– Be kell osztanunk – magyarázza Albert. – A rabbi legalább kétezer dollárba kerül, így egy évben maximum kétszer hívhatjuk ide.

Eredetükről és vallási szokásaikról érdeklődöm. Megtudom, hogy valamennyien szefárd zsidók, akiknek ősei Spanyolországból érkeztek. Kiderül az is, hogy számos európai társukkal ellentétben ők nem olvasnak Talmudot. Annak náluk soha nem volt hagyománya, ezért leginkább csak a Tórát forgatják. Albert közli velem, hogy a közösség anyagilag teljesen független. Saját ingatlanaikkal gazdálkodnak, és maguk fedezik költségeiket. Sem külföldről, sem belföldről nem kapnak senkitől támogatást.

Közben az iroda ajtaján egy ötvenes éveihez közelítő férfi lép be. Magas, jó kiállású ember. Arca sima, szemüveget visel. Josephnek hívják. Fonalkereskedelemmel foglalkozik, és ahogy csak teheti, segít Albertnek a közösség igazgatásában. Joseph kora ellenére még nem házasodott meg. Ebben persze nincs egyedül. A közösség tagjai valamennyien agglegények vagy vénkisasszonyok. Vallásuk nem engedi számukra, hogy muszlimmal vagy kereszténnyel keljenek egybe, ezért inkább egyedül maradnak.

Leginkább ugyanis zsidó nőkből van hiány. A szép fiatal lányok mind megházasodtak és külföldre költöztek.

Albert irodájának falait ószövetségi jeleneteket ábrázoló képek, és héber feliratú szövegek díszítik. De van még egy dolog, ami feltűnik: az épületben még a közhivataloknál is több fotó van az elhunyt szíriai elnökről, Hafez al-Asszadról és fiáról, Basarról.

– Nagyon hálásak vagyunk Asszad elnöknek – magyarázza Albert. – Mielőtt ő a pártunkra állt volna, féltünk bárkinek bevallani, hogy zsidók vagyunk. Hála neki és a fiának, most büszkén vállalhatjuk.

Régen a szíriai zsidók személyi igazolványába piros pecséttel volt beleütve a „moussawi” szó, ami egyértelműen jelezte, hogy az illető Mózes népéhez tartozik. Mára azonban már tilos a felekezetiség bárminemű megjelölése Szíriában. A zsidók ennek ellenére nem titkolják hitüket.

– Itt mindenki tudja rólunk, hogy zsidók vagyunk – magyarázza Albert. – Ennek ellenére semmi problémánk nincs a muszlimokkal és a keresztényekkel. De ha mégis lenne, hát a kormány nagyon vigyáz ránk. Biztos vagyok benne, hogy ha bármi probléma lenne, nekünk adnának igazat. Hogy ma ilyen jó a helyzetünk, kizárólag Hafez al-Asszadnak köszönhetjük.

Szavait a többiek bólogatással kísérik. Az idősebb Asszad elnök hivatalos életrajzírója, Patrick Seale szerint a néhai elnök nagy türelemmel viseltetett az ország kisebbségei iránt. Ennek oka az, hogy az elnök családja is kisebbséghez, a muszlimok alavitta ágához tartozik. A szekuláris alapokon nyugvó rendszer legfőbb ellenségei nem is a keresztények, drúzok, zsidók vagy kisebbségi muszlimok voltak, hanem a Muszlim Testvérek elnevezésű iszlamista csoport, amely 1982-ben több terrortámadást is végrehajtott állami célpontok ellen.

– Tényleg ilyen jó dolguk volt Asszad idején? – teszem fel a kérdést, és felidézem az 1987-ben nagy nemzetközi vihart kiváltó eseményt, amikor a szír hatóságok börtönbe zártak több zsidót, akik Olaszországon keresztül Izraelbe utaztak, hogy ott meglátogassák a rokonokat. – Milyen különleges bánásmódról beszélnek akkor? – kérdezem a körülöttem lévőket.

– A dolgot nem így kell nézni – világosít fel Joseph. – Szíria és Izrael hadban álltak egymással. Ezek az emberek pedig az ellenséges országba utaztak. Ha nem zsidók lettek volna, biztosan kivégzik őket hazaárulás vádjával. Így viszont méltányosságból megúszták börtönbüntetéssel, öt év múlva pedig amnesztiát kaptak.

A szíriai zsidók életében a 90-es évek elején következett be az igazi fordulat. Hafez al-Asszad elnök innentől kezdve rendszeresen konzultált a helyi zsidó vezetőkkel. Meghallgatta panaszaikat, és igyekezett orvosolni problémáikat. 1992-ben pedig engedélyezte számukra a kiutazást. Az alkalmon sokan kapva kaptak. Szíria háromezres zsidó közössége pár száz fősre csökkent.

– De ha tényleg ilyen jó dolguk volt Hafez al-Asszad idejében, akkor miért utaztak ennyien külföldre? – akadékoskodom.
– Olyan ez, mintha egy mindig kalitkában élő madár előtt kinyitnák a kalitkaajtót – magyarázza Albert. – A madár kiröppen, mert fél, hogy a ketrec újra bezárul, és élete végéig bánni fogja, hogy ott maradt.
– Elsősorban azok mentek el, akiknek gyermekeik voltak – veszi át a szót Joseph. – Ki az, aki ne szeretné Amerikában taníttatni a gyermekeit, amikor megvan rá a lehetősége. A kiutazó szíriai zsidók minden támogatást megkaptak az amerikai zsidó közösségektől. Ezért hát összepakoltak, és elmentek.
– Önök miért maradtak? – kérdezem tőlük. – Nem lenne jobb életük New Yorkban vagy Izraelben?
– Ha akartunk volna, már elmehettünk volna – feleli Joseph. – Nekünk azonban Szíria a hazánk.
– A testvérem negyven éve költözött ki Mexikóba – szól közbe Rachel. – Voltam már nála látogatóban, de én itt vagyok otthon.
– Valakinek az itteni dolgokkal is kell törődnie – veszi át a szót Albert. – Mi intézzük a közösség gazdasági ügyeit, őrizzük az üres házakat, és gondozzuk a temetőt.

Megtudom, hogy a zsidó temető a reptér fele vezető úton van, és meglepő módon mindig nyitva áll. A sírokat még a negyvenes évek végén, a zsidóellenes hangulat tetőfokán sem bolygatta senki.

– A temetőt soha nem bántották – bizonygatja Rachel. – A halottakat mindenki tiszteli, legyen az illető muszlim, keresztény vagy éppen zsidó.

A szíriai zsidók nem avatkoznak a politikába. Nem tagjaik pártoknak, és ha lehet, a beszélgetések során kerülik a politikai témákat. Véleményük persze van a világ dolgairól.

Egy Európában igen érzékeny témára, a holokausztra terelem a szót. Megkérdezem, hogy mi a véleményük a XX. századi történelem eme sötét foltjáról. Kiderül, hogy a szír zsidókból a holokauszt témája nem hoz elő olyan heves érzelmeket, mint európai társaikból, akik saját bőrükön szenvedték el az üldöztetéseket. Amikor Európa bizonyos országaiban a zsidóknak sárga csillagot kellett hordaniuk, és vagonokra pakolták őket, a közel-keleti zsidók háborítatlanul élték életüket.

– A holokauszt nagy tragédiája volt az emberiségnek – elmélkedik Albert. – A dolog minket is érint, hiszen testvéreink vesztek oda. Hitler azonban nem csak a zsidókat üldözte. Ha ő nyeri a háborút, a szlávok és más népek is hasonló sorsra jutottak volna. Azért kezdte a sort a zsidókkal, mert ők nem voltak hajlandóak támogatni, mert már kezdetben átláttak rajta.
– A dolognak van másik oldala is – veszi át a szót Joseph. – A holokauszt nélkül Izrael sem jöhetett volna létre.
Ha már így szóba került, kapva kapok a témán:
– Mit gondolnak Izraelről mint államról?
– Izrael alapgondolata jó volt – mondja Albert. – A világ zsidóságának kellett egy haza, ahova elmenekülhetett az üldöztetések elől. Sajnos azonban ez a szerep még nem teljesedett be. Reméljük, hogy egyszer végre eljön a béke. Arabok és zsidók újra békében élhetnek, mint régen.
– Szeretnének eljutni Izraelbe? – kérdezem.
– Ez az egyik legnagyobb álmunk – feleli Joseph. – Bármit megadnánk, ha végre mi is imádkozhatnánk a Siratófalnál, és meglátogathatnánk a szent helyeket. De tudomásul vesszük, hogy Szíria és Izrael ma hadban állnak. Addig, amíg nincs béke, eszünkbe sem juthat Izraelbe utazni. Az embernek ahhoz az országhoz kötelessége lojálisnak lenni, ahol él. A mi hazánk pedig Szíria.
A többiek helyeslően bólogatnak.
– Szeretnénk legalább egyetlen nap békét megélni – veszi át a szót Albert. – A Közel-Keleten mindenkinek jó lenne, ha véget érne az ellenségeskedés. Akkor fegyvervásárlás helyett végre fellendülhetne a gazdaság. Nézd csak meg Európát: régen az országok egymással háborúztak. Most azonban egyesültek, és megindult a fejlődés.

– De mégis, kinek adnak igazat a közel-keleti konfliktusban? – kérdem.
– Mi elítélünk minden olyan embert, aki ellenségeskedés szítására használja fel a vallást. Legyen az illető muszlim, keresztény vagy éppen zsidó – hangzik a diplomatikus válasz. – Végül is mindannyian unokatestvérek vagyunk, hiszen Ádámtól és Évától származunk.
– Na és milyen a zsidók helyzete Magyarországon? – veszi át a kérdező szerepét Albert.

A kérdésre az időközben külön beszélgetésbe merülő Joseph és Rachel is felkapja a fejét. Mesélek nekik a Dohány utcai zsinagógáról, és a számos zsidó kulturális programról. Érdeklődve hallgatják. Csupa szép dolgról mesélek. Igyekszem nem fárasztani őket a magyarországi zsidóság megosztottságával, a generációs és identitásbeli különbségekkel, az egyes zsidók által hangoztatott vélt vagy valós antiszemitizmusról folyó polémiákkal. Mindez csupa olyan dolog, amit ők ott, Szíriában aligha tudnak átérezni.

– Sok zsidó él önöknél? – kérdezi Albert.
– Nagyjából százezer – felelem.

Az arcokon meglepetés tükröződik.
– Küldhetnének nekünk zsidó asszonyokat – tréfálkozik Joseph, de hangjában valahogy érezni, ez több, mint tréfa. – Asszonyban itt nagy hiány van.
Albert hangja komoly, ahogy felkapja a szálat:
– Tényleg, biztosan akadnak olyan zsidó nők, akik nem házasodtak meg. Szívesen fogadnánk őket látogatóba. De minden látogatónak örülnénk. Jöhetnének fiatalok és gyermekek is. Megmutatnánk nekik Szíriát. Szívesen felvennénk a kapcsolatot a magyarországi zsidókkal. Segítene benne?

Bólintok, és megígérem nekik, hogy ha a cikk megjelenik, küldök belőle a magyarországi zsidó vezetőknek.
Igyekszem udvariasan feltenni azt a kérdést, miszerint minden ember élete véges, és mi lesz a szíriai zsidó közösséggel, ha ők már nem fogják igazgatni a dolgokat.
– Biztosan lesz valaki, aki idejön, hogy átvegye tőlünk a dolgokat – válaszolja Albert.
– Szíria jó ország. Az emberek barátságosak, a megélhetés pedig sokkal olcsóbb, mint Amerikában vagy Európában. Az is lehet, hogy addigra már béke lesz a Közel-Keleten, és a kivándorolt zsidók visszatérnek.
– Vajon támogatná a szír vezetés a zsidók nagyszámú visszatérését? – kérdezem.

Válaszul Joseph egy történetet mesél el. Amikor 2004 tavaszán az Amerikában élő szíriai zsidó vezetők ellátogattak Damaszkuszba, Basar al-Asszad elnökkel is találkoztak. Hosszas beszélgetés után az egyik rabbi megkérdezte az elnöktől: „Visszahívna ön minket Szíriába?” Az elnök határozott nemmel felelt. A levegő megfagyott. Asszad elnök azonban folytatta: „Nem hívhatom vissza önöket. Szíriaiakat nem hívhatok vissza Szíriába. Ez az önök hazája is, és az ember mindig otthon van a saját hazájában.” Búcsúzóul Ráchel meghív a két nap múlva esedékes Shimat Torah ünnepségre.

Az ünnep napja hamar felvirrad, én pedig újra elindulok a zsidónegyed felé. Hadzs Musztafának már régi ismerősként köszönök. Ha nem tudnám, hova kell menni, biztosan elsétálnék a zsinagóga mellett. Maga az épület messziről nem is látszik. Két ház közt kell bemenni, s egy másfél méteres kis úton lehet bejutni az épület előtti kis térhez. A beugrónál két civil ruhás biztonsági ember érdeklődik szigorúan, hogy hová tartok. Albertre hivatkozom, mire az őrök megenyhülnek, és beengednek. A szűk út után kicsi, virágokkal teli tér fogad. A hatalmas rézkapu nyitva áll, én pedig belépek a zsinagógába.

Albert becslése, miszerint a közösség több mint száz főt számlál, túlzásnak tűnik. A tágas zsinagógában mindössze hat negyven és hatvanöt év közti férfi imádkozik. Ha egy ilyen nagy ünnepen is csak ennyien gyűlnek össze, aligha lehetnek százan, gondolom magamban.

Életemben először veszek részt effajta ceremónián, ezért a háttérből próbálom megérteni a Shimat Torah mozzanatait.

– Azért imádkozunk, hogy Jahve küldjön esőt – tájékoztat Joseph.

Mivel a közösségnek nincs rabbija, a rituáléból mindenki kiveszi a részét. A férfiak kinyitják az oltár mögötti szekrényeket, és nagy ezüst tóratartókat vesznek elő. Európában vagy a világ bármely pontján egy zsinagógára átlagosan 2-3 tóratekercs jut. Itt azonban a vitrinek mögött több tucat szent irat sorakozik. Túlzás nélkül állíthatom, hogy minden imádkozóra legalább két-három tekercs jut. A bezárt damaszkuszi zsinagógákból ugyanis mind idehozták az értékes tárgyakat. A zsinagóga ezért sokkal inkább múzeumra, semmint imahelyre hasonlít. A falakat régi, ezüst- és aranyveretes vallási szövegű táblák díszítik.

Közben Albert és két másik férfi felsétál a terem közepén álló emelvényre, és recitálni kezdi a Tórát. Az asszonyok is megérkeznek. Rachel és Houda mellett két másik ötvenes éveiben járó nő érkezik. Valamennyien díszes ruhát, fejkendőt viselnek, kezükben pedig kosarat visznek.

Hamarosan a férfiak felkapnak egy-egy tóratekercset, és körbe hordják a súlyosnak látszó, ezüstszínű tekercstartókat. Elől a közösség vezetője, Albert arany tóratartóval vezeti a sort. A nők megcsókolják kezüket, majd a csókokat a tekercsekre továbbítják. A szertartás végeztével az asszonyok kosaraikkal háromszor körbejárnak, és mindenkinek édességcsomagokat nyomnak a kezébe.

Elbúcsúzom a damaszkuszi zsidóktól, és útnak indulok. Az idő novemberhez képest igen meleg és száraz. Esőre valóban nagy szükség van, gondolom magamban. Idén szokatlanul nagy a szárazság Szíriában. A máskor nedvességtől duzzadó olívabogyó szemek aszottan fityegnek az ágakon. Ki tudja, talán Jahve meghallgatja a damaszkuszi zsidók fohászát, és elered a várva várt eső. És ha esni fog, hát akkor mindenkinek esik. Az égi áldás nem tesz különbséget muszlimok, zsidók és keresztények közt.

Sayfo Omar

6 hozzászólás to “Zsidó férfiak zsidó asszonyokra várnak”

  1. MOnSTEr-X

    Az ajtó “felett” mezüze “fityeg” ??? Érdekes szokás…

  2. winnow

    Repesek az örömtöl mikor egy “magyar” szennyhetilapban arabok (arab nevű álmagyar írók?) írogatnak külföldön élő zsidókról. A szerkesztő úr (Kádár alatt a szeminárium rovat szerkesztője) miért nem akkor írta meg sziriai élményeit. Miért nem Burmáról, Kanadáról vagy akárkikről írogatnak. Kétlem, hogy a sziriai zsidók Asszad idejében odaálltak volna ilyesmiről diskurálni egy idegennel. Egy újságíró irhat jót, írhat szarul, de nem hazudhat.Mert akkor csaló.

  3. globint1

    Azt írja:
    Életemben először veszek részt effajta ceremónián, ezért a háttérből próbálom megérteni a Shimat Torah mozzanatait.
    Azért ez jelzi a hovatartozását …..

  4. csobó

    Nem gondolom hogy egy ilyen békés hangvétlű cikkre ilyen agressziv hangvételben kell reagálni.alán látni kéne az ottani helyzetet személyesen.Engem például érdekelne a Szíriai zsiókkal történő kapcsolatfelvétel.Szívesen meglátogatnám Őket és az országukat!Ha valaki tud kapcsolódási pontokat értesítsen!

  5. globint1

    Rákerestem a cikkíró fiatalemberre.
    Nem egy szimpi pasas. Néhány írását megnéztem, itt van pl. egy 2005-ös “írása”, amely a magyar lakosságot, mint keresztény többséget hergelheti a zsidóság ellen, úgy összességében :

    http://heti.demokrata.hu/index.php?Itemid=36&id=564&option=com_content&task=view

  6. sofar

    A szerző fotói:

    [img]http://www.sofar.hu/files/images/az%20iroda%20fala_resize.preview.jpg[/img]
    Az iroda fala

    [img]http://www.sofar.hu/files/images/A%20cerem%C3%B3nia_resize.preview.jpg[/img]
    A ceremónia

    [img]http://www.sofar.hu/files/images/cerem%C3%B3nia%202._resize.preview.jpg[/img]
    A ceremónia 2.

    [img]http://www.sofar.hu/files/images/k%C3%B6z%C3%B6s%20k%C3%A9p%20a%20k%C3%B6z%C3%B6ss%C3%A9g%20tagjaival_resize.preview.jpg[/img]
    A közösség tagjaival, jobboldalon a szerző