Forrás: HETEK

Péntek este fiatalok ülnek koncentrikus körökben egy irodaépület alagsorában. Középen Megan Brudney és Rob Levy gitárral és dobbal kísért dalokkal vezeti be a 120 fős csoportot a héberül levezényelt szertartásba.

Tikkun Leil Shabbat. A zsinagógából

is szereznek újabb híveketEz a Tikkun Leil Shabbat, amely egyike a minajimoknak, vagyis azoknak a független imacsoportoknak, amelyeket húszas és harmincas éveikben járó zsidó fiatalok szerveznek sorra az utóbbi öt évben, és már az Egyesült Államok legalább 27 városában jelen vannak. Ezek az épülettel és vagyonnal nem rendelkező közösségek kihívást jelentenek az imáról, a közösségről és a zsidó identitásról alkotott tradicionális elképzeléseknek.

A passzív, rabbi által vezetett istentisztelet helyett a minajimokban az istentiszteleteket többnyire laikus fiatalok vezetik, a dicséreteket együtt énekli a közösség, és a nők is ugyanolyan aktív szereplők, mint a férfiak.

„A fiatalok olyan megtapasztalásokat keresnek, amelyek átformálják mindennapjaikat, és értelmet adnak életüknek, és ezeket nem kapják meg a tradicionális zsidófelekezetekben”- mondja a 28 éves Joelle Novey, a Tikkun Leil Shabbat alapítója.

Sok zsinagóga kihívásként éli meg a minajimok működését. Egyesek megpróbálták annak elemeit magukba olvasztani, eléggé korlátozott sikerrel.

A 60-as és 70-es években is zsidó fiatalok vezették az amerikai zsidó valláson belüli megújulást, a havurotnak nevezett közösségek keretein belül. Ezek ugyanolyan laikusok által vezetett csoportok voltak, mint a minajimok, csak éppen azok erősebben szembehelyezkedtek az akkori bevett kultúrával.

A minajimok létszáma változó, a 30 fős denveri Na aleh péntek esti imacsoporttól a 200 fős nyugat-manhattani Kehilat Hadar csoportig. A Kehilat Hadar e-mail listája azonban 2800 főt számlál, ami jól mutatja az érdeklődők nagy számát.

Több pár is összejött a minajimokban, de vezetőik szerint ezek mégsem elsősorban egyedülállók ismerkedőhelyei. Zene hatja át az összejöveteleket, mindenkit ösztönöznek az éneklésre, és rendszeresen frissítik a dalkészletet.

„A tradicionális felekezetekben nem kaptam meg azt, amire vágytam,” – mondja a 24 éves, konzervatív Los Angeles-i családban nevelkedett Vicki Kaplan. „Nem voltak hangszerek, nem voltak fiatalok. Tikkun Leil Shabbatban nagyszerű dolog egymással közösségben lenni, együtt énekelni, együtt törni meg a kenyeret.” Kaplan úgy érzi, az is közelebb hozta hozzá hitét, hogy ugyanolyan fiatalok vezetik az istentiszteleteket, mint ő: azok a barátai, akikkel együtt jár focizni.

Az is lényeges eleme ezeknek az összejöveteleknek, hogy nők is imádkozhatnak nyilvánosan és felolvashatnak a Tórából. Ezért jár a New York-i Kehilat Hadar minajimba Rebecca Israel, aki egyébként ortodox családban nőtt fel. „Az ortodox zsinagógákban a nők részvétele korlátozott. Számomra fontos a nemek közötti egyenlőség elve, aminek a gyakorlatával ott nem találkoztam” – vallja Rebecca.

A minajimok főleg a júdaizmusból képzett fiatalokat vonzzák. Sokan közülük úgy érzik, hogy maguk is képesek az istentiszteletek vezetésére.

A legnagyobb kihívás a minajimok számára az, hogy nagyszámú résztvevőt vonjanak be, miközben sikerül a szertartást is megfelelően lebonyolítaniuk. Elie Kaunfer rabbi, aki még laikus korában alapította meg társaival a Kehilat Hadart, egy intenzív nyolchetes tanfolyamot szervez idén New Yorkban azoknak, akik kedvet éreznek a minajimok vezetéséhez, vagy azokban való aktívabb részvételhez.

Amikor Lilah Pomenance először vezetett reggeli imát a D.C. Minyanban, reszketett, mint egy nyárfalevél. „Annyira hihetetlen volt az egész, hogy az egész közösséget én vezetem be az Istennel való kommunikációba” – emlékszik vissza.

A Kaunfer közreműködésével készült felmérés alapján a minajimok valójában nem is a zsinagógákból vonják el a fiatalokat szombat reggelenként, hanem az ágyból.

Edward Feinstein azok közül a tradicionális felekezethez tartozó rabbik közül való, akik nem aggódnak a minajimok terjedése miatt. „Elszívják tőlünk az ígéretes fiatalokat?” – teszi fel a kérdést. „Igen, hacsak nem ajánlunk nekik valami jobbat. De még jobb megoldás, ha visszahívjuk őket és megpróbálunk velük együtt dolgozni.”

Néhány zsinagóga megpróbálta a fiatalokat visszacsalogatni, de ezek a programok általában alulfinanszírozottak voltak és nem sok sikerrel jártak.

A belvárosokban szerveződő minajimok számára pedig kérdés, hogy mi lesz a fiatalokkal, ha gyermekeik születnek és a kertvárosba költöznek. Erre választ adhatnak olyan közösségek, mint például a Leawoodban, Kansas City elővárosában havonta összegyűlő csoport, amelynek tagjai különböző zsinagógákba járnak, és körülbelül 55-70 között mozog létszámuk egy-egy alkalommal. „Itt újra úgy érezhetjük magunkat, mint annak idején a zsidó nyári táborokban. Elkap bennünket a lelkesedés, hogy próbáljuk meg és sikerülni fog” – mondja az összejövetelek egy rendszeres résztvevője.

Comments are closed.