Dr. Perényi Endre
Álságos emlékezés
Magyarországra utazásom előtt pár nappal értesültem arról, hogy emléktáblát avatnak Budán a Városmajor utcában, annak a háznak a falán, amelyben 1945. január 12-én brutális kegyetlenséggel meggyilkoltak öreg, magatehetetlen embereket, közöttük nyolcvannégy éves nagyanyámat.
Az idős embereket meggyilkoló nyilas alakulatot, alig néhány héttel Budapest felszabadulása előtt, egy gyűlölettől elvakult katolikus szerzetes vezényelte, Kun páternak hívták. Behatoltak a szeretetházba, és szisztematikusan agyonlőtték az ott lakókat, kilencvenkét idős, beteg embert, és mindazokat, akik ápolták és ellátták őket.
Egy későbbi leírás szerint: Kun páter „Krisztus szent nevében! Tűz!” felkiáltással adta ki a parancsot a gyilkolásra. (A páter utóbb egy híradófilmben is látható volt, ahogyan reverendában, nyakában kereszttel, oldalán pisztollyal grasszál.)
„Természetesen” a gyilkosságokat vezénylő szolgájáért éppen úgy nem felelős az egyház, mint ahogy azért sem, ahogyan egyházi emberek „búcsúztatták” 1944-ben a marhavagonokba zsúfolt, Auschwitzba induló, megölésre szánt zsidók, cigányok százezreit, és ahogyan most a Magyar Gárdát felszentelő papokért sem. Jól emlékszem, hogy vasárnaponként a rádió szentmisét közvetített, melynek záróakkordja ekként hangzott: „Megölték a zsidók Jézust, de bocsásd meg bűneiket, mert nem tudták, hogy mit cselekszenek!” Ezeket a mondatokat visszhangozták a deportálóvonatok kattogó kerekei. A bérházban, ahol laktunk, szomszédaink vasárnaponként az ablakba tették a rádiókat, és ezeket a mondatokat bőgették, mindannyiunk okulására. S fáradozásuk nem volt hiábavaló; gyermekfejjel örökre megjegyeztem e „fohászt”, ma is a fülembe csengenek az ima záró szavai.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben útban Magyarország felé. Arra gondoltam, hogy az emléktábla elhelyezése biztató jel, amely arra utal, hogy végre Magyarországon is megkezdődik az őszinte szembenézés a borzalommal, ami több mint hat évtizeddel ezelőtt hatszázezer zsidó származású magyar állampolgárral történt.
Budapestre érkezésemet követően az első utam a Városmajor utcába vezetett. Emlékezni szerettem volna meggyilkolt és mindmáig ismeretlen helyen nyugvó nagyanyámra és sorstársaira.
Békés emlékezés helyett azonban csak csalódottságot és elkeseredést érzetem, amikor megláttam, hogyan emlékezik a mai Magyarország meggyilkolt polgáraira. A ma is zsidó szeretetotthonként működő épület falán hiába kerestem a táblát. Egy ott lakó idős hölgy kérdésemre elmondta, hogy az emléktáblát nem a szeretetotthon, hanem attól harminc méterre, annak a háznak a falán helyezték el, amely az egykori zsidó kórház helyén áll. Ez a szeretetotthon állapotát figyelembe véve érthető. A végtelenségig leromlott állapotú épületen valóban anakronisztikus lett volna az újonnan elhelyezett tábla. Az már kevésbé érthető, hogy az elmúlt évtizedekben sem a magyar államnak, sem a hitközségnek nem sikerült pénzt kerítenie az épület rendbe hozására. S bár a híradások a szeretetotthonról szóltak, tény, hogy a tábla a kórház falán is indokoltan emlékeztetne áldozatokra, hiszen a szeretetházban elkövetett gaztett után két nappal százharminc beteget és az ápolásukat végző huszonnégy embert ugyancsak meggyilkoltak. A táblára írt szöveg azonban, mely szerint „ebben az épületben”, semmiképpen nem felel meg a valóságnak, hiszen a 60-70-es években épült lakóház nem azonos a zsidó kórház épületével.
Igazi felháborodás azonban akkor lett úrrá rajtam, amikor megláttam a táblát, és elolvastam a rajta lévő szöveget. A vadonatúj táblát a kórház helyén épült lakóház mocskos falára helyezték el, arra sem véve a fáradságot, hogy legalább a tábla környezetében megtisztítsák a szennytől a falat. A táblán olvasható szöveg pedig az 1944-ben „életüket vesztett” zsidó polgárokra emlékezik. Márpedig mindenki számára – aki tiszteletben tartja a tényeket és az áldozatok emlékét – nyilvánvaló, hogy ezek a magyar állampolgárok nem életüket veszették, hanem galád módon meggyilkolták őket. És ez hatalmas különbség! Életüket veszteni természeti katasztrófákban, közúti balesetekben szokták az emberek, amikor pedig származásuk, vallási hovatartozásuk vagy bármilyen más ok miatt tudatosan próbálják kiirtani egy népcsoport tagjait, azt tömeggyilkosságnak, népirtásnak, adott esetben holokausztnak nevezzük. És itt természetesen nem egyszerű fogalomtévesztésről van szó. Az idős emberek barbár meggyilkolásának tényét elhallgatni, a történteket afféle baleseteként feltüntetni – jól jelzi, hogy Magyarország több mint hatvan évvel a történtek után sem hajlandó szembenézni mindazzal, ami itt 1944-ben történt.
Olvastam, hogy az emléktáblát a kerület polgármestere, Pokorni Zoltán és Zoltay Gusztáv avatta fel. S minthogy Pokorni eredeti hivatását tekintve középiskolai történelemtanár, Zoltay pedig a hitközség elnöke, náluk jobban bizonyára senki nem tudja, hogy e tábla elhelyezése és a rajta olvasható szöveg mennyire álságos és méltatlan az áldozatok emlékéhez. Azt gondolom, hogy mindaddig, amíg csak így tudnak emlékezni, jobb, ha nem emlékeznek, hogy az áldozatok legalább holtukban háborítatlanul őrizhessék igazságukat és méltóságukat.
Élet és Irodalom
51. évfolyam, 49. szám
