Forrás: Magyar Hírlap

Ünnepélyesen közölhetjük mindazokkal, akik esetleg nem vették észre, hogy néhány nappal ezelőtt véget ért a Kádár-korszak, sőt a 20. század “szocializmus”-ként becézett kísérleti vállalkozásának ideje is. (Maga a szocializmus, mint rezsim, mint eszme, mint bűnszövetkezeti jelszó, mint hivatkozási alap vagy mint gazdasági és politikai szerepek kiapadhatatlan forrása természetesen máig itt csobog előttünk, bennünk, rajtunk keresztül, azaz egy másik metaforával élve: “a szocialista szellem vasútja” – hivatkozhatunk a Tanú Pelikán elvtársának egyik munkahelyére – kitartóan zakatol a jövő felé, különböző váltókon… és váltókezelőkön… át.)

Szerényi Sándor látta Lenint

A korszak záróeseményéről egy aprócska családi közlemény értesítette a közönyös világot: elhunyt Szerényi Sándor, 102 éves korában. Senki nem jelezte, hogy “saját halottjának” tekintené őt, és, noha munkásmozgalmi múltjának kezdete némi megszakításokkal – Gulág – 1919 óta folyamatos (ennek a generációnak hősi epitetonja: “látta Lenint”), sőt a KMP KB áprelevkai kongresszusa után annak első titkára is lehetett darab ideig -, a kurrens magyar Ki kicsodák sem látszanak tudni róla.

Szerényi Sándor nevével azok találkozhattak a hajdankorban, a hatvanas évektől, amikor valahai pártbeli pozíciójának Kádár nevű folytatója minden évben meglátogatta a Magyar Sakkszövetséget. Amelynek ő volt az elnöke. Kádár pedig a játék rajongó híve. Ha nem lenne egy hatalmas drapériával letakarva, az MSZMP KB székházában (ez az épület ma – a rendszerváltoztató jó ízlés jegyében – a képviselői irodaház) egy olyan freskó fogadná a belépőt, amelynek szögletében egy “sakkozó munkás” látható, akinek vonásai meglepően hasonlítanak… na, kire is? A “sakkozó munkásról” tudjuk, hogy amolyan másodosztályú játékos lehetett, akinek egyetlen fennmaradt – rekonstruált – játszmáját egy óvatlan hivatalos fotósorozat örökítette meg a nyolcvanas években, valahol a Magyar Sakkszövetség termeiben, amikor is ellenfele minden sumákolása, vonakodása ellenére (a képen szemben Lakatos Ernő kedves arca látható) oly gyávákat húzott, hogy magamagát verte meg – erről persze már nincs fénykép.

Megjegyezném, hogy partnere egy nemzetközi mester, a harmincas években a budapesti Zsidó Gimnázium elsőtáblása, amikor atyám a Fasori gimnáziumé, nevét azért nem írom le, mert már megtettem egyszer, amikor a rendszerváltozás idején beszámoltam egy súlyos konfliktusunkról a Magyar Hírlap szerkesztőségében a hetvenes években. Apám később a Mávagban sakkozott mesterjelölti szint körül, engem bástyafórral is simán lezúzott (ezt a szót akkor még nem használtuk), amíg egy csapatbajnoki meccsen Pécsett a kilencéves Ribli Zoltán egy olyan partiban meg nem verte, amely bejárta a szaksajtót. Mindenestre a vállalati nyaralások során mindig elhozta a sakkverseny győztesét jutalmazó tortát, de olykor az ultibajnokságét is. Hagyatékában egy jutalomkönyvet találtam – A szovjet sakkiskola -, amelyet 1950-ben kapott, amikor az aktív világbajnokkal, Botvinnikkal remizett. Egy több száz táblás szimultánon, gondolom visszafogottan, az MHK jegyében. (Aki nem ismerné a rövidítést: “Munkára, harcra kész!” Az ötvenes évek “ép testben ép lélek” mozgalma, csak éppen nem “fitneszguruk” vezényelték.)

Megtalálta benne “élete értelmét”

A sakk a két háború között egyszerre volt a proletariátus és a polgárság sportja, a munkásegyleteké (Kádáré a Külső Ferencvárosi Munkás Sakk-kör) és a kávéházaké, azután az utóbbiakat feledni kellett, noha ezek legjobbjai emelték oda a magyar sakkot, ahol a rendszerváltozás előtt volt: a világ élvonalába.

Szerényi maga is sakkozott, sőt Párizsban és Berlinben igazolt munkásversenyző is volt, ha igaz, mindenesetre mit sem tudhatott arról, hogy egy Csermanek János nevű alak 1928-ban megnyerte a borbélyszakszervezet ifiversenyét. A később nagyszerű sakkmesteri pályát befutó Lilienthal Andor névtelen iskolatársát, az ifjú játékost Engels Frigyes Anti-Dühring című – később oly sokunk napjait megnyomorító – művével jutalmazták, amelyet ugyan – maga vallja be később – nem értett meg, de “megérezte” belőle, hogy a világ… stb. Mindenesetre megtalálta benne “élete értelmét”. Sőt karrierjének csúcsán magát a politikát is a sakkhoz hasonlította, mint Napóleon vagy Sztálin: “A politikában, ahogy a sakkban, legjobb elkerülni a tempóvesztést, az időzavart, a céltalan áldozatot, a kényszerlépést.” Hogy ebből az elemi leckéből mit sikerült megfogadnia, azt talán hagyjuk. Amatőr sakkjátékosi pályafutásának mérsékelten derűt keltő epizódjai közé tartozik az is, hogy 1949-ben sakkpartira csalja belügyér elődjét, Rajkot, hogy majd késő este a számukra legkedvezőbb napszakban rátehessék kezüket – közös – pribékjeik.

Szerényi ekkor már két éve itthon van, letöltvén tizennégy éves büntetését a Gulágban. Publikált is erről egy igen jól olvasható – azaz, tárgyias, tehát minden ideologizálgatást mellőző – könyvet, majdnem százéves korában. Az első bekezdésben azzal vázolja fel a szenvedéseinek-senyvedéseinek időbeli keretét, hogy leírja: 1932. december 28-án felkeresi őt moszkvai társbérletében – pontos cím – “egy rendkívül csinos elvált lengyel fiatalasszony… akivel – írja – olyan jól éreztük magunkat, hogy csak hajnal felé aludtunk el… Ám – búsong a kései memoár – “álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ezt követően több mint tizennégy év telik majd el, amíg hasonló éjszakában lesz részem.” A Lengyel József-féle szegény, semmiből nem okuló veterán szerecsenmosdatóktól idegen volt ez a frivol hang, emlékezhetünk, amíg újra el nem hallgattatták őket Hruscsov bukása után.

Végső útjukon nem térhettek ki előle

Szerényi egyike a rezsim neves névtelenjeinek 1956 után, jóllehet tagja a Központi Bizottságnak, majd alosztályvezető a pártközpontban és a pártfőiskola igazgatója. Nevét olyan dokumentumok őrzik, mint például az a feljegyzés, amelyet a “népi írók”-at elítélő, 1958-as párthatározat nyomán készített, vagy az, amelyben beszámol egy 1960-as, Lukács Györggyel folytatott hivatalos “beszélgetéséről”. Talán munkatársa volt egy ideig az Állami Egyházügyi Hivatalnak is, és az sem lehetetlen, hogy egyike volt azoknak, akik “feljelentették” Borsányi György híres Kun Béla-monográfiáját 1979-ben. (És még azt sem zárnám ki, hogy volt köze a József Attilát elítélő “platformhoz” is annak idején. Ha már az irodalomnál tartunk.)

Ennek a bolsevik aggastyánnak a haláláról hallva azt se feledjük, hogy évtizedekig ő volt a párt úgynevezett Kegyeleti Bizottságának vezetője. Mondhatnánk, harcostársai végső útjukon nem térhettek ki előle. Munkáját bizonyára közmegelégedésre végezte. Elég, ha arra emlékezünk, hogy ő oldotta meg a Rákosi-urna elhelyezésének fogas kérdését. A Moszkvában elhamvasztott vezért egy szovjet szabvány szerinti urnában cipelték ki a Farkasréti temetőbe, ám a szovjet urna természetesen nagyobb, mint a magyar (miként a vasúti sínek nyomtávja is szélesebb, mint az európai), nem fért el az adott térben. Két javaslata volt Szerényinek, írja a jegyzőkönyv: vagy meregessék át a hamut egy magyar edénybe, vagy törjenek egybe két egymás fölötti odút a szovjet tároló alkalmatosság számára. A nagy szovjet példát mindenben követni igyekvő KB – vélhetően hosszas és demokratikus elvtársi vita után – az utóbbi javaslatot fogadta el. A temetésen kerítettek két – bizonyára megbízható – munkást, elvhű vésőket és kalapácsokat, és elvégezték a feladatot. A por meg szállt, szállt a gyászolókra, szerencsére kevesen voltak. Mindenesetre kevesebben, mint a civil egyenruhások.

És hát mi történt vajon most, 2007 ragyogó tavaszán? A funerátort vajon kik temették el? És hogyan?

Alexa Károly, irodalomtörténész

Comments are closed.