Forrás: National GeographicSokan úgy hiszik, hogy csak külföldi filmekből vagy régi, a második világháború előtti képes könyvek lapjairól ismerhetik meg a vallásos, magyar zsidókat. Jellegzetes öltözékük, egzotikus kultúrájuk és vallási örökségük azonban itt van a mindennapjainkban, akárcsak ők. „Távol” és mégis közel, közöttünk élnek és a jószándékú kiváncsiskodók számára gyönyörűen mesélnek.
„Gyermekkorom óta szívesen olvasom a Bibliát, és a képzeletemet mindannyiszor elragadják a régmúlt korok történetei és a szereplői. Felnőve, fotósként kezdem el keresni a Biblia népének leszármazottjait. A szellemi örökség és a bibliai lelkiség mai megtestesítőit, a vallásos zsidókat.
Úgy 5-6 évvel ezelőtt egy újságcikkben olvastam Baruch Oberlanderről, a hazai ortodox zsidó vallás megújításán fáradozó haszid rabbiról. Megkerestem őt, készségesen fogadott és beszéltem neki a bennem élő bibliai ihletésű képekről. Attól kezdve szabadon fotóztam a közösségükben, a Vasvári Pál utcai, lubavicsi zsinagógában. Később megismertem –a volt Baruch tanítványból rabbivá lett- Köves Slomót. Jó pár körülmetélést csináltunk „együtt, ő metélt én fotóztam. Igazán összebarátkoztunk; és mégis, mindezek ellenére képes volt elverni. Jó, mentségére legyen mondva, az internetes Honfoglaló társasjátékban tette ezt velem.
Slomó évek óta az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség rabbija. Ő adta meg a Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség rabbijának, Weiszberger Mojse Tuvia rabbi mobilszámát. Alig egy óra volt már csak hátra a vallási ünnepnek számító Szombat beköszöntéig. Ilyenkor már minden vallásos zsidó az ünnepre való készülődéssel van elfoglalva, mert a Szombat ideje alatt semmilyen munkát nem végeznek, és a telefont sem veszik fel. Érthető, hogy az ünnepi készülődés utolsó pillanataiban nem illendő és nem is tanácsos ismeretlenül felhívni valakit. Én azonban nem tudtam várni, és megkockáztattam egy rendreutasítást. Ám Weiszberger rabbi végtelen türelemmel és szeretettel hallgatott végig és invitált a közösségébe, két nap múlva fotózni. Az elmúlt húsz évben komoly szándékkal nem sok fotós járt ott. Mondják zárt, bezárkózó közösség. Igen, ha valaki csak bámészkodni akar közöttük. Slomóékhoz hasonlóan, nem igénylik és nem is szeretik az olcsó népszerűséget. Ám szívesen látják az őszinte érdeklődőket.
Fotóztam az említett közösségekben, megmutattam nekik milyen képeket készítettem róluk, és újra-és újra hívtak. Bizonyára azt látták viszont a képeimen, ahogyan ők maguk is megélik a vallásukat. Számukra a vallásgyakorlás nem idejétmúlt, sötét nyűg, vagy kötöttség, hanem a lelki életük teljességéből adódó szabadság. Remélem, ezt tudtam visszaadni a képeimmel. Érzelmileg szoktam közeledni a magam választotta fotótémáim alanyaihoz, őszinte, barátságokat kereső emberként. Másodsorban vagyok csak fotós egy-egy ilyen szituációban. Egy szó, egy szeretetteljes gesztus gyakran többet ér számomra egy jó képnél. Tudom, profi fotós ilyet nem mondhatna. A profizmust én szellemi szinten próbálom megélni, aztán ha ez a képeimen is „átjön, akkor fotósként is boldog vagyok.
Milyen a barátság vallásos, ortodox zsidók és a nem zsidó fotós között? Egyszer, tévedésből, nem a megbeszélt napon, jelesül vallási ünnep ebédje közben érkeztem a Kazinczy utcai ortodox közösséghez. Udvariasságból megkérdezhették volna, hogy éhes vagyok-e, amire én bizonyára nemet mondtam volna, mert amúgy is mennem kell. Ám ők semmit nem kérdeztek, szó nélkül helyet szorítottak nekem, teleszedtek egy tányért és leültettek maguk közé. Aztán egy nagyot beszélgettünk, majd imádkoztak.
Tudni kell, nekik nem létkérdés az én „népszerűsítő fotós munkám. Aki őket menedzseli, nem most kezdte a velük való törődést, hanem hitük szerint úgy 5766 évvel ezelőtt.”
Szöveg: Demecs Zsolt, Képaláírások: Kiss Gabriella
