Forrás: ÉS

Visky András

Történetek A fogság és a szökés könyvéből

Angyali üdvözlet

Ez az eset Nagyváradon történt, a nagy üldöztetések idején, a vizsgálati fogság utolsó napján, a hatodik évtized második felében, adventi időszakban.

Amikor Doktor Kálmán az ítélet kihirdetése után visszatért cellájába, feltűnően ragyogott az arca, mintha nem a népbíróság épületéből hozták volna vissza a börtönbe, hanem bizony ünnepi istentiszteletről jött volna, vagy egyenesen kedvenc tanházából. Sorukra váró rabtársai nógatni kezdték, mesélje el töviről hegyire, hogyan folyt le a per, és mi az ítélet.

– Olyan volt – fogott bele habozás nélkül a báránylelkű doktor -, mint amikor az angyal a szűz tudomására hozza Jesaja próféta szavaival, hogy ő fogja megszülni a Messiást. Gondoljátok meg, egy fiatal lány imádságba mélyed, átgondolja az ima minden egyes szavának értelmét, és akkor egyszer csak nevén szólítja az angyal, és közli vele, hogy ő, a porból lett világra hozza a Teremtőt, ő, a legkisebb az emberek között az erős Istent fogja a méhében hordani, ő fogja megtanítani járni és beszélni, ő tanítja a Tóra szavaira azt, akit Csodálatos tanácsosnak hív a nagy próféta, ő oktatja majd az Örökkévalóság atyját a napok, az évek múlására és az évszakok váltakozására, ő neveli szelídségre a Békesség fejedelmét.

A rabok türelmesen végighallgatták, megköszönték a szép beszédet, majd arra emlékeztették Kálmánt, hogy őket most mindenek előtt a per érdekli, és az ítélet a legkivált.

– De hát elmondtam – erősködött Doktor Kálmán.

– Mi hát az ítélet? – kérdezték ismét a fogolytársak.

– Halál – válaszolta Kálmán.

A negyedik pecsét

Titokzatos barátság fűzte a Szentéletűt a mikolai Gellért költőhöz. Ha valaki együtt látta őket, vagy abban a kivételes ajándékban részesült, hogy hallgathatta a jobbára csak kettőjük számára érthető beszélgetésüket, mintha bizony titokzatos nyelven szólnának egymáshoz, a velük levő gyanútlan és boldog tanú nem tudott másra gondolni, csak az isteni lélek bőséges kiáradására az ember teremtésekor.

Hogyan is találhatta volna másként magyarázatát annak, hogy két ennyire különböző ember barátok módján szóljon egymással, noha a dolgok köznapi rendje szerint legfeljebb ha megvetéssel kerülhetnék el egymást, ha netán együvé terelné őket a sors. A szilaj Gellért költő bizony a környék fáradhatatlanul tivornyázó embere hírében állott, Ferencet pedig már kora ifjúságától a tisztaság angyali képeként emlegették ismerősei.

A csak a Gellért költő halálával megszakadt barátságukra így senki nem talált elfogadható magyarázatot, pedig sokan próbálkoztak vele, nem értették ugyanis, miért lehetett életfontosságú a szent életű Ferencnek, hogy Gellért hangos kicsapongásaival hozzák hírbe, mint ahogy mindegyre meg is tették; és nem értették Gellért költőt sem, vajon miért hívta ki maga ellen duhaj barátai csípős és harsány megjegyzéseit, akik gyakran azon érték, hogy elmélyült figyelemmel Ferenc írásmagyarázatait hallgatja, hosszú órákon át, sőt nem egyszer sírva is, mint egy elveszett és megtalált gyermek.

Egyetlen talányos verssor maradt fenn Ferencről Gellért költő Attila sírja című, kevesek által ismert poémájában. A Toldi-ballagással címet viselő verset, amely később az elbeszélő költemény darabja lett, 1942-ben, a Don-kanyarban, Novo-Uszpenka kisközségben írta Gellért költő, a második magyar hadsereg gyenge csontú közkatonája, több ezer kilométer távolságban Ferenctől.

A vers az utolsó ítéletet halálos mennyegzőként festi le, a falu fölött a Bárány éppen feltöri a negyedik pecsétet: “hófehér ruháját / veszi fel a násznép, / s az utca hosszában / sokan földrészegek, piros bort okádnak.” “Ra-ta-ta-ta-bum-bum”, visszhangozza Gellért az éppen dúló háború hangjain a Jelenések könyvének jajgatását: “Jaj, jaj, jaj azoknak, akik a földön laknak…” Gellért ismét: “Úristen, hogy tér meg / a gulya, a ménes!?”

Ebben a versben írja Gellért költő a Szentéletűről: “[…] Feri nagyot hallgat.”

A törvény

Ferenc fia Ferenc a hajnali busszal érkezett a városba, és mivel annyi ideje már nem maradt, hogy valakihez betérhetett volna a reggeli csendesség órájára, egyenesen a politikai rendőrség épülete felé vette útját. Ebben az időszakban hetente egyszer, a hét első napján, de sátoros ünnepekkor akár több alkalommal is az ügyével megbízott kihallgató tisztnek is el kellett mondania szóról szóra az elmúlt napi írásmagyarázatot.

Miután az őrszobában, a hely szigorú rendtartásának eleget téve, kiforgatta zsebeit, a szolgálatos altiszt elé kirakta a nála található tárgyakat, és átadta könyvektől dagadó aktatáskáját, belépett a várakozóhelyiségbe.

Még mielőtt eldönthette volna, melyik zugba húzódjon meg, hogy lehetőleg senkivel se kelljen szóba ereszkednie a kihallgatásig, egy középkorú férfit pillantott meg a teremben. Kopottas, vasalatlan öltözete, kefefrizurája, borostás arca, majd a Ferenc hangos köszöntését fogadó szótlan mosoly feltakarta hiányos fogsora, a sorvadt, skorbutos íny önnön szakasztott mását idézte fel, azt a még nem is olyan távoli pillanatot, amikor kilépett ő is a börtön kapuján, de a fegyenclét nyomait még sokáig viselnie kellett magán, pikkelyes bőre, testének nehéz illatú kipárolgásai legalábbis erre emlékeztették őt és kiszabadulásának örvendező környezetét. Ferenc habozás nélkül a visszataszító külsejű sorstársa melletti széket választotta.

Alighogy elhelyezkedett, a férfi, anélkül, hogy felé fordult volna, kérdést intézett hozzá.

– Volt már dolga ezekkel?

– Volt – válaszolta Ferenc.

– Ruhát kapott?

– Ruhát?

– Verést – segített a férfi.

– Nem, még nem.

– Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot. Amikor beszólítják, bújjon belé a rendőrbe, amennyire csak lehet. Érti, mit beszélek?

– Nem – vallotta be Ferenc, mint egy gyermek.

– Mit nem ért ezen? Menjen közel hozzá, amennyire csak bír, mert ha távolabb áll meg tőle, úgy megslukkolja, hogy elvágódik. Ha meg belébújik, nem bír nagyot ütni. Érti már?

– Köszönöm – mondta Ferenc hálásan.

Akkor világosodott meg előtte, miért üt nagyot a Törvény, még az igazakon is; és miért nem éri el a csetlő-botlókat, akik a Világ Urához egészen közel férkőznek, és olyan gyöngék, hogy a Törvényt elestükben magukhoz ölelik.

Uzza

Volt Mihály bírónak egy tanítványa, sokak szerint a legkedvesebb, aki folyton-folyvást a szövetség ládájának eltűnésén kesergett, a vészkorszak idején pedig, amikor neki is fel kellett varrnia kabátjára a sárga csillagot, ököllel verve a mellét ostromolta újra meg újra akkor még igencsak fiatal, de már hírneves mesterét:

– Ugyan miért is nem maradhatott meg nekünk a szövetség ládája, Isten trónja? Bizonyság nélkül hagyott bennünket a Világ Ura, ezért kell elviselnünk az üldöztetéseket, nemzedékről nemzedékre, nincs menekvés.

Amikor aztán a tanítvány eljött, hogy végleges búcsút vegyen mesterétől, Mihály bíró fölolvasta neki Sámuel könyvéből Uzza történetét, aki az Árás szerint azért pusztult el, mert, amikor Dávid és Izráel egész ifjúsága elvitték a ládát Bahalából Jeruzsálembe, Uzza, úgymond, kinyújtá az ő kezét és megtartotta a szövetség ládáját, mert az ökrök megbotlottak és félremozdították a szekeret. Ennekokáért felgerjede az Úr haragja Uzza ellen, és megölé ott őt az Isten vakmerőségéért; és meghala ott Isten ládája mellett.

– Ekkor döntött úgy az Úr, Izrael megtartója, hogy visszaveszi a ládát az Ő népétől, hogy senki ne mondhassa: Áme a bizonyság ládája! Ámé Isten trónja, amelyet Uzza tartott meg! Nincs láda, nincs trón, mi vagyunk a szövetség ládái, és mi vagyunk Isten trónja, megtartásra való nép.

A magyarázat végeztével Mihály bíró megragadta a tanítványt, bevonszolta a templomba, kimozdított három hajópadlót a szószék alatt, majd lesegítette a gödörbe a többiek közé, és ráparancsolt, hogy ki ne merészkedjen onnan balga kérdéseivel, amíg ő nem szól.

Temetés

Az ítélet kihirdetését követő napokban Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű napokig nem vett magához ételt, a bedeszkázott ablakra függesztett szemmel nézett messzire, némán és mozdulatlanul. A hetedik napon, amikor már alig pislákolt benne a lélek, és arra sem volt ereje, hogy fogózkodás nélkül álljon, odalépett hozzá Anti, és ezt mondta:

– Ha nem temeted el feleségedet és gyermekeidet, ha nem szakítod el tőlük szívedet, hiábavalóvá teszed a Világ Ura döntését, aki ide küldött téged az oroszlánok vermébe. És látva hűtlenségedet, mindannyiunkat kienged hamar, az üldöztetés pedig újra elkezdődik hétszeres kegyetlenséggel, mindaddig amíg nem talál fiakat, akik készek eljönni a fogságba Izrael elveszett juhaiért.

Akkor Ferenc magához hívta társait, akikkel együtt volt a cellában, kért tőlük nyolc szappandarabkát, majd miután magához vette az apró kavicsokként világító törmelékeket, megjelölte őket egy-egy betűvel és lerakta őket maga elé, az egyiket a feleségéért, hetet a gyermekeiért, és késlekedés nélkül belefogott a temetési szertartásba. Elmondta a temetési beszédet, közösen elsuttogták a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű zsoltár második szakaszát: Az embereket te meghagyod halni, végül pedig Richárd rabbi kaddist mondott, egyet-egyet a gyermekekért és egyet az asszonyért.

A temetési szertartás végeztével Ferenc vizet kért, szó nélkül elfogadta Bátyustól a megtört és feléje nyújtott málékenyeret, és miután evett és ivott, járni kezdett az ágyak között, anélkül, hogy fogódzkodott volna.

Tizennégy év

Tizennégy évet, kétszer hét esztendőt, két teljes örökkévalóságot töltöttem fogságban. Mire eljött a szabadulásom napja, annyira legyengültem, hogy a lélek is alig pislákolt bennem. Már az Árást sem tudtam felidézni emlékezetemben. De azon a napon, valahonnan a lélek legmélyéről feltört bennem a Szó és ezt mondta: “Szolgála tehát Jákob Rákhelért tizennégy esztendeig, s csak néhány napnak tetszék az neki, annyira szereti vala őt.”

Ezt a választ adta a Richárd rabbi azoknak, akik a szenvedései felől együtt érző sajnálkozással érdeklődtek.

*

Amikor Richárd rabbi szavai eljutottak Antihoz, az északi vidékek parasztprófétájához, ő ezt mondta:

– Négy évet szolgáltam a Második Nagy Háborúban, utána öt év fogság következett, kis híján elnyelt az orosz tél. Házasságom első évtizedéből csak három hónapot töltöttem feleségemmel, mindenünk odalett. Mire hazakerültem, elkezdődtek az üldöztetések, alig hogy megmelegedtem annak közelségében, akit lelkem szeret, húsz év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítéltek, hat évet raboskodtam, Szamosújvártól a Duna-deltáig a legjobb börtönöket megjártam. Nem lehetett gyermekünk sem, akire nézhettünk volna. Négy meg öt meg hat, ez öszszesen, mindennel együtt Richárd rabbi tizennégy éve és Jákob kétszer hét esztendeje. Hosszúra nyúltak a tanulóéveim – tette hozzá Anti -, jóllehet csak egyetlen leckét, mindig ugyanazt kérte számon rajtam a Világ Ura: “Akiknek van is feleségük, úgy legyenek, mintha nem volna. És akik sírnak, mintha nem sírnának; és akik vigadnak, mintha nem vigadnának; akik vesznek, mintha semmijük sem volna. És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.”

Mózes

Mondják, hogy Ferenc fia Ferenc, a Szentéletű a szamosújvári börtönben találkozott először Richárd rabbival, az írástudók és tanítók cellájában, és anélkül, hogy szót váltottak volna egymással, titokzatos barátság szövődött közöttük. Richárd rabbi “menyasszonylelkűnek” tartotta Ferencet, és azt hangoztatta róla, hogy olyan, mint amilyennek Isten az ő népét teremtette: szelídségéből roppant erő sugárzott, hallgatása pedig mindenkit megbánásra kényszerített, aki akár gondolatban is vétkezett a Mindenható, vagy akár az ő nevéért szenvedő választott fiai ellen. A Szentéletű pedig Richárd rabbit a legnagyobb próféták fiának tartotta, olyannak, aki nem ismeri a félelmet, és ennek okát abban látta, hogy kettős tűz emészti a lelkét, az egyiket a Világ Ura iránti szerelem, a másikat a szabadítás népe iránti szerelem táplálja. Amikor az egyik tűz lankadni kezd, akkor titokzatos módon a másik lobban nagyobbra, és roppant szikráit átlövelli a lankadóra, a Mindenható pedig abban a különös ajándékban részesítette őt, hogy sohasem egyszerre veszítik el erejüket a benne lobogó tüzek.

– A világ életében, mióta egymásra tekintenek a teremtmények és hallván hallják egymás lélegzetét, soha nem történt meg, hogy két ennyire különböző ember ilyen mély barátságot kötött volna egymással – mondták a körülöttük élők.

– Olyan, mint Mózes – mondta a szívében a Szentéletű Richárd rabbiról.

– Olyan, mint Mózes – mondta a szívében Richárd rabbi a Szentéletűről.

Cocosatu

Borzalmas véget ért a gyűlölve gyűlölt szamosújvári börtönigazgató, akit a rabok Cocosatunak, azaz Púposnak neveztek maguk között. Voltak, akik úgy tudták, irodája ablakából vetette ki magát és szörnyethalt, mások azt terjesztették, a vonat kerekei közé került és elvérzett, olyan hírek is terjengtek, hogy felakasztotta magát, és a végrehajtásba besegítettek a politikai rendőrség emberei is, ebben az időszakban ugyanis a börtönparancsnokok lettek a zsarnokság rémtetteinek koronatanúi, és Cocosatu mindenkinél többet tudott arról, hogyan bántak a rendszer ellenségeivel. Akárhogyan is végezte a Púpos, mindenki, hívő, hitetlen egyaránt, megelégedéssel vette tudomásul az égi bíró igazságos ítéletét. Ujjongva jöttek Richárd rabbihoz is a hírrel, aki, miután végighallgatta az izgatott találgatásokat, így szólt:

– Jöjjetek atyámfiai, gyászoljuk meg illendőképpen elköltözött testvérünket! – Majd látva az arcokra kiült botránkozást és értetlenséget, így folytatta:

– Az Árásban ez áll: “Amikor Józsué Jerikónál volt, és föltekintett, látta, hogy egy férfi áll előtte, kivont karddal a kezében. Odament hozzá Józsué, és ezt mondta neki: Közénk tartozol vagy ellenségeinkhez? Az pedig így felelt: Nem, hanem az Úr seregének vezére vagyok.” Ezt a választ csak egy olyan lény adhatta – magyarázta Richárd -, aki nem az emberek világából való, mert sem az ellenséghez, sem a választott néphez nem tartozik, és még csak nem is semleges. Aki ezt mondta, abból a világból jött, amelynek lakói nem valami mellett vagy valami ellen vannak, hanem mindenkire és mindenre irgalommal és együttérző szeretettel tekintenek. Ha pedig mi az isteni természet részeseivé lettünk, amiképpen az Árás mondja, akkor az ellenségeink bukása miatt érzett bánkódás semmiben nem különbözhet a szeretteinkért érzett bánkódástól.

Ezeket szólva belekezdett az imába, és teljes erejéből mondta a kaddist, mintha saját apját gyászolná a vele együtt megkeseredett szívűek gyülekezetében:

– Magasztaljuk és szenteljük meg nagy Nevét e világon, melyet kedvére teremtett, érvényesítse uralmát életetek során, egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben, s mondjátok erre: Ámen.

Mire a körülötte állók, nem is tudva, milyen erőnek engedelmeskednek, így folytatták:

– Ámen. Legyen nagy Neve áldott örökre és örökkön-örökké.

Legyen sötétség

A nagyszombati elsötétedés története Steinhardt atyától származik, akit egyesek évekkel később Miklós szerzetesnek, mások Mikhál angyal néven emlegettek. A különös esemény főszereplője kilétét sohasem fedte fel senki előtt. A Steinhardt atya hagyatékából előkerült, talányos, a legtekintélyesebb írástudók szerint kései betoldásnak olvasandó mondattal befejeződő feljegyzésben egyetlen betű áll a név helyén: V. Egyesek szerint Vidráról lehet szó, az elsők között kivégzett országos felügyelő személyi titkáráról, mások azonban Ferenc fia Ferencre gyanakodtak, azon az alapon, hogy vele kapcsolatosan is ismeretes egy hasonló történet, amelyben, az itt következőnek megfelelően, a fénynek hasonlóan fontos szerep jut.

A 24-es cellában, Nagyszombat este, amikor Szombat mennyasszony már kiment közülük, nagy csend ereszkedett a foglyokra. A málékenyér vacsora érintetlenül hevert előttük, senki nem volt hajlandó enni belőle. Vidra vagy Ferenc fia Ferenc, nem tudjuk, Steinhardt atya mellett szorongott a fal melletti padon és behunyt szemmel várta az éjfélt, a Feltámadás óráját.

– Mi van hékás, meghaltatok? – kiáltott be a szolgálatos őr a cellába, azt látva, hogy sem enni, sem lefeküdni nem szándékszik senki. És mert nem jött válasz, bement közéjük, mindenkinek belenézett az arcába, majd szó nélkül otthagyta őket.

Csend.

– Ha elalszik a villanyégő a Feltámadás órájában, ha sikerül eloltanom, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy hamarosan eljön szabadulásunk órája – súgta fojtott hangon Vidra vagy Ferenc a szerzetesnek vagy angyalnak, mint aki minden szellemi energiáját arra összpontosítja, hogy üzemzavart okozzon.

A börtöncellákban a villanyfénynek sohasem szabad kialudnia, éjszaka is ugyanúgy ég, mint nappal, megszakítás nélkül, hogy az őrök bármikor ellenőrizhessék a rabokat. Áramszünetre is csak a legrégebbiek emlékeznek, ők is bizonytalanul.

– Éjfél – súgta Vidra vagy Ferenc, amikor a távolban megkondult egy harang -, éjfél. Legyen sötétség.

Abban a pillanatban sötétség borult az egész börtönre. Szempillantásnyi csend után felhangzott a megzavarodott, egymásnak ütköző őrök ordítozása.

– Menekülnek a szent sír őrzésével megbízott katonák – mondta Vidra, Vidra vagy Ferenc, diadalmasan, mint egy gyermek.

Hosszú időbe telt, amíg ismét világosság támadt. A foglyok boldog ünnepet kívánva egymásnak hozzáláttak fejadagjuk elfogyasztásához.

És a betoldás: “V.-t azon az éjszakán láttuk utoljára.”

Élet és Irodalom

49. évfolyam, 51. szám

Comments are closed.